Az együttérzés oda-vissza ható képesség, a szolidaritás fogalmának testvére. Mindkettő akkor fejtheti ki jótékony hatását, ha az államirányítás teljes vertikumát nézve alulról és felülről egyszerre, közös elhatározással működnek együtt az emberek, a társadalom és az államirányítás különféle intézményei. A kétirányú kapcsolat megvalósulását nevezi David Cameron brit miniszterelnök „a felelősség forradalmá”-nak.
Különböző identitású pártok országlását megtapasztalva szinte már hozzászoktunk ahhoz, hogy az ország vezetői nemcsak nem vállalják, de egyenesen hárítják az országlásuk alatt bekövetkezett társadalmi történésekért fennálló felelősségüket. A politikai felelősséget igyekeznek megfoghatatlanná tenni. Napjainkig ez a kormányzási stílus volt az uralkodó, hátrányos következményeit leginkább a szocialista-liberális beállítottságú pártok kormányzása idején éreztük. Mára tényként állapíthatjuk meg, hogy a felelősséget politikai értelemben megkerülő államirányítás nemcsak a gazdaságot, hanem a társadalmat is szétzúzza. A negatív társadalmi jelenségek sokasága bizonyítja, hogy a posztliberalizmus eszméit az emberek manipulálására felhasználó, kevert identitású, vagy a közösségi identitás szükségességét egyenesen tagadó, az egyéni szabadságjogokat túlhajszoló ideológiákra alapozott államirányítás kora lejárt. A gazdasági mutatók mindenek fölötti primátusa mára múltba vesző igazsággá vált. Helyébe elsődleges szempontként a társadalom életképességének fenntarthatósága lépett, hiszen a gazdasági válság is a társadalmi viszonyok zavarának következményeként szakadt a nyakunkba.
A 2010-ben megválasztott kormányt Magyarországon is hasonló helyzet fogadta. A Gyurcsány-Bajnai kormányok távozása után maradt politikai-gazdasági aknamező bármely politikai tanintézményben önálló stúdium tárgya lehetne, ahol a posztkommunista országok egyéni haszonra spekuláló gazdasági és ideológiai rendszereinek ismérveit oktatják. A közel hetven éve tartozást tartozásra halmozó uralmi struktúrának ideje most már végleg gátat szabni, a társadalmat és a gazdaságot nem lehet tovább felelőtlenül kizsigerelni.
A bálványosi miniszterelnöki beszéd világosan elemezte, nemzetközi és történelmi összefüggésrendszerbe állította Magyarország múlt- és jövőbeni társadalmi, gazdasági és politikai útját. Újra eszünkbe idézte, hogy csak magunkra számíthatunk, a pillanatnyi könnyebbséget adó külföldi „segítség” soha nincs ingyen, hiszen minden rajtunk kívüli ország vagy nemzetközi szervezet értelemszerűen a maga vagy megbízói érdekeit képviseli.
Orbán Viktor kiemelte az egyéni felelősség szerepét és a nemzeti szuverenitás védelmének követelményét. Hangsúlyozta az állam ellenőrző szerepét, ugyanakkor kiállt a vállalkozások, a szabadpiaci elvek érvényesülése mellett, és a multicégekkel szerződésben rögzített, közös haszonszerzésre irányuló együttműködést gazdaságpolitikánk alapjai közé sorolta. Felidézte, hogy költeni csak abból lehet, amit megtermeltünk, és ezen belül is adósságaink visszafizetése az elsődleges, hogy megszabadulhassunk a pénzügyi gyarmatosítás következményeitől.
Csak helyeselhető, hogy a kormány folyamatos feladatának tartja a civil közösségek bevonását a hatalom gyakorlásába. Ez együtt jár a társadalom tagjai és a kormány közös felelősségérzetének kialakulásával, ami a haladó demokrácia lényege és a válságból való kilábalás egyetlen esélye. Hatalmas munka folyik a gazdaság megmentéséért, a válság hosszú távú megoldásáért. Ez csak úgy történhet meg, ha végre előtérbe kerül a társadalom sok évtizedes, súlyos betegségeinek gyógyítása. Így a nagy ellátórendszerek átalakítása, leginkább a nemzet minden tagját közvetlenül érintő egészségügy és az oktatás fenntartható irányba terelése. Jó irány a munka társadalma mint célkitűzés, a spekulációra épített, a munka értékét és a közösségeket semmibe vevő korábbi hatalmi gyakorlattal szemben.
Természetesen az idő dönti majd el, hogy a felelősségvállalásra épített magyar út eredményes lesz-e. Egy biztos: ezen az úton csak úgy lehet haladni, ha elismerjük az erkölcsös, egészséges érzelmekkel rendelkező állampolgár értékét minden értelemben. Hiszen ő az, aki képes megteremteni a lehető legoptimálisabb társadalmi környezetet. 2010-ben a választópolgárok szavazataikkal erkölcsi értelemben is igazságot szolgáltattak, kizárták a társadalomirányításból a Gyurcsány-Bajnai-rezsim országrontó pártjait. Demokratikusan, legitim módon hozott döntést a magyar nép, és szinte hihetetlen, hogy ezt az érintettek azóta sem hajlandók tudomásul venni. Nem tettek egyebet, mint kígyóbőrüket levedlették, és most ugyanazok az emberek változatlanul, a régi módszerek használatával támogatást koldultak külföldi politikai és gazdasági partnereiktől.
Amikor naponta századszor hallom-olvasom az állítólag elhallgattatott ellenzéki médiumokban az örökös refrént, hogy – mindegy, hogyan, kivel és milyen áron, de – „Orbán Viktort meg kell buktatni!”, mindig a fülembe cseng a Rákosi-rendszer feledhetetlen szlogenje: „Arccal a vasút felé!” Sok szerencsét, menjen az MDP-MSZMP-MSZP-SZDSZ széthullott részeiből összetákolt utódpárt, amerre akar.
De mi maradunk, és folytatjuk, amit bő három éve a kormánnyal közösen elkezdtünk. Mi – 2010-ben az ország kétharmada, és ma sem kevesebben -, nem akarjuk megbuktatni a saját kormányunkat. Nem akarjuk lerombolni a saját hazánkat. Kár, hogy a mai ellenzék nagy része nem akarja tudomásul venni, hogy létezik konstruktív ellenzéki szerepvállalás is, amire éppen válságok idején lenne a legnagyobb szükség. Ráadásul Orbánt szidni sokkal egyszerűbb, kényelmesebb, és már olyan jól belejöttek, hogy szinte élvezik.
Így viszont, tisztelt kormánybuktatók, nagy a kockázat.
Lehet, hogy 2014-ben megint fájni fog. Sőt, lehet, hogy még a korábbinál is jobban fog fájni. Nem kicsit. Nagyon. Mert az már megfellebbezhetetlen ítélet lesz.
