Mi, magyarok a rendszerváltást nagy lehetőségként és örömmel éltük meg, emlékszem jól az 1988. március 15-i spontán tüntetésre Budapesten, amin magam is ott voltam a barátaimmal, éreztük a levegőben a változás szelét. Úgy véltük, kinyílt a világ előttünk, és végre szabadon, függetlenül, szuverén országként, pontosabban nemzetként élhetjük az életünket.
A magyar rendszerváltás szerintem második legnagyobb pillanata – Orbán Viktor 1989. június 16-án, a Hősök terén elhangzott beszéde után – 1991. június 19-e volt, amikor az utolsó szovjet katona, Silov altábornagy is elhagyta hazánkat.
Ez volt a nagy történelmi pillanat, amire vágytunk évtizedek óta.
Valójában ez volt az igaz felszabadulásunk napja minden elnyomó nagyhatalom alól.
A davosi elit befolyása ma már az egyes államok és az unió döntéseire is meghatározó.
Jómagam a korábbi években éppen ezért javasoltam nem egyszer és nem kétszer, hogy június 19-e megérdemelné, hogy nemzeti ünnep, méghozzá munkaszüneti nappal egybekötött nemzeti ünnep legyen, s ne pusztán nemzeti emléknap, amelyből van bőven.
A javaslatomból nem lett semmi, holott szerintem a magyar nemzet számára a legnagyobb érték és legnagyobb kincs immáron több mint ezer éve a nemzeti szabadság, ez éltette a Rákóczi-forradalmat, ez lelkesítette Petőfit és Kossuthot, és ezért vívtak heroikus küzdelmet a pesti srácok 1956-ban. Mi ott és akkor sem csak egy másik rendszerért harcoltunk, hanem a függetlenségünkért. A forradalmi többség 1956-ban azt mondta: legyenek szabad választások, legyen demokrácia, s a nép döntse el azt, hogy merre induljunk tovább.
De lépjünk túl ezen, ugyanis nem ez a mondandóm lényege, hanem az, hogy mi is történt az 1989–1991-es rendszerváltás után Magyarországon.
A következő: minden csodálatos politikai átalakulás – többpártrendszer, jogállam, demokrácia, emberi és állampolgári jogok – ellenére tény, hogy gazdasági értelemben kellemetlen élmények érték a magyar embereket.
Másfél millióan vesztették el az állásukat, és sajnos a spontánnak gúnyolt privatizáció olyan jól sikerült, hogy stratégiai ágazatok kerültek külföldi, multinacionális cégek kezébe, a nemzeti vagyon elherdálására került sor. Ez történt a banki szférában is, Surányi György és társai tudnának erről sokat mesélni, de Boros Imre közgazdász, volt miniszter ezt nálam jobban és értőbben megírta többször is.
Ebből következett a pesti szlengben egy mondás, ami azután nagyon széles körökben elfogadott tétellé vált: Magyarországról kimentek a tankok, de bejöttek helyette a bankok.
Az unió a háború kapcsán – is – csődöt mondott…
Mi nem akarunk háborút, a béke és a tárgyalások hívei vagyunk, gyakorlatilag egyedül. Ezért éktelen bosszút forralnak ellenünk mind az unióban, mind a NATO-ban.
Nos, ezek után tegyük fel a kérdést: mi történt Ukrajnával?
Nagyjából ugyanez, csak történt még egy fordulat azóta.
Ukrajnára az 1991-es, Szovjetuniótól való függetlenedése után azonnal lecsapott a „Nyugat”, megjelentek az országban a külföldi cégek, közöttük természetesen a bankok is, Soros például az első pillanattól kezdve számos gazdasági ágazatban megjelent, s a folyamat egészén a jelenlegi amerikai demokrata elnök, Hunter Biden fiának csodálatos ukrajnai karrierjéig tartott, lásd a Burisma nevű céget.
De nemcsak ők, hanem számos nyugati cég azonnal felfogta, hogy Ukrajna hihetetlenül fontos ország, méghozzá legalább három vonatkozásban: kiváló mezőgazdasági területei vannak, gazdag az energiaforrásokban, egyébként pedig velejéig korrupt, ahol könnyű megvenni kilóra a politikai és a gazdasági vezetést. Az USA pedig ilyen lehetőségeket nem szokott kihagyni.
Egyszóval, Ukrajnába is jöttek a bankok.
De mi van most?
Veszélybe került az a hatalmas biznisz, amit a Nyugat, vagyis az Egyesült Államok demokratái, a multicégek, a dollármilliárdosok és nagyon nem utolsósorban a globális pénzügyi elit, Davos vagy a Klaus Schwab-féle Világgazdasági Fórum megcsinált Ukrajnában.
Ugyanis Oroszország háborút indított a saját politikai, geopolitikai és gazdasági érdekeinek védelmében.
Mi tehát a falánk Nyugat válasza erre?
A bankok után ismét megjelentek a tankok Ukrajnában.
Nem mi küldjük ezeket, hanem a Nyugat, mert őrült, és nem számol a következményekkel.
Mi, magyarok pedig szeretnénk, ha sem a bankok, sem a tankok nem jönnének be hozzánk többet.
De sajnos az őrület az első világháború előtti hangulatra emlékeztet.
És ez nagyon nem jó hír.
