Gondolatok az új alkotmányról

Először is, szimbolikus okai vannak az új konstitúció megalkotásának. Egy magára valamit adó demokrácia nem viselheti el tartósan, hogy bár jogállam, az alkotmány formálisan a Rákosi-féle totális diktatúra idejéből származik, ami egészen az 1936-os sztálini alkotmányig vezet vissza az időben. Amíg nálunk egy, a pártállami elit és az ellenzéki elitek közötti politikai alku, kiegyezés eredménye volt az alkotmánymódosítás, addig a többi posztkommunista országban a szabad választások után az új, demokratikus politikai erők alkották meg a konstitúciókat, kiszorítva immáron ebből a volt kommunista politikai eliteket.

Másodszor, az is megmutatkozott, hogy az 1989-ben módosított alkotmány képtelen volt kezelni az elmúlt húsz év számos működésbeli, funkcionális zavarát, a politikai konfliktusokat és válsághelyzeteket. Nem adott megoldásokat a 2004-es és a 2009-es kormányfő- és egyben kormányváltások ellentmondásaira, s különösen az alkotmány szövege semmilyen megoldást nem kínált fel az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése nyomán kialakult átfogó, igen mély belpolitikai krízisre, amely válság egészen napjainkig, a 2010-es választásokig elhúzódott, és igen nagy, nehezen jóvátehető károkat okozott a nemzet, a társadalom szinte minden szegletében. De a kétharmados törvények okán a fontos állami funkciók kinevezési gyakorlata is – finoman szólva – akadozik, nem sikerült meghatározó területeken (média, önkormányzati világ, egészségügy, oktatás stb.) a szükséges modellváltásokat végrehajtani, a közvetlen demokrácia intézményeinek működése rendezetlen, és még sorolhatnám.

Harmadszor, az állampolgárok, a magyar társadalom teljes egészében kimaradt az alkotmánymódosítás folyamatából 1989-ben. A magyar rendszerváltás nem volt forradalom, sem bársonyos, sem csendes, sem semmilyen, hanem a diktatórikus és a demokratikus politikai erők alkuja a jogállam kiépítésének módjáról és formájáról. (Ezért beszélhet Orbán Viktor ma forradalomról, mert új rendszer – amely a társadalom alrendszereit, működésmódját, normáit és értékrendjét is végre átalakítja – még nem jött létre. Talán majd most.)

Milyen tartalmi változtatásokat szükséges, érdemes, fontos elvégezni az alaptörvény szövegén, és ezeknek mi a háttere? Menjünk sorjában!

1. Midőn a nemzeti együttműködésről nemrég elfogadott deklarációban, ugyanúgy az alkotmány bevezetőjében is hivatkoznunk kellene alapvető értékeinkre, nemzeti összetartásunkra, a keresztény gyökereinkre és Istenbe vetett hitünkre, hangsúlyozva viszont, hogy minden hívő és nem hívő állampolgár egyenrangú ebben az országban. Másfelől, a Szent Korona-tanra való hivatkozás is a preambulumban kellene hogy megjelenjen, mint olyan alkotmányos hagyományunk, amely történeti és ezeréves állami jogfolytonosságunk élő bizonyítéka. (A további szövegrészekben már nem kellene erre visszatérni.)

2. Az államhatalmi ágak megosztását újra kellene gondolni. Ennek legfőbb oka az, hogy húsz év tapasztalata világosan bizonyította: a magyar alkotmányos berendezkedésben nem működik jól a fékek és egyensúlyok (checks and balances) rendszere. Kérdés: miért nem? A válasz egyszerű: 1989 nyarán az ellenzéki elitek még féltek a pártállami visszarendeződéstől, a kommunisták viszszatérésétől (még akár egy Szovjetunión belüli fordulattól is), ezért arra törekedtek, hogy bebetonozzák a kormányzatot. Ezt egy erős kormányfői hatalommal alapozták meg, amely a német (és osztrák) kancellári-parlamentáris rendszerre hasonlít, annál is inkább, mert az 1990-es MDF–SZDSZ-paktumba a konstruktív bizalmatlansági indítvány is bekerült, amely a kormányfőt szinte elmozdíthatatlanná tette. (A kancellár központi szerepét az is mutatja, hogy a kormánytagokkal szemben a parlament nem nyújthat be bizalmatlansági indítványt, csak a kormányfővel szemben, ám annak konstruktív jellege az ellenzéknek kevés esélyt ad.) Ugyanakkor az akkori alkotmányozók a parlamentet is bebetonozták, félve attól, hogy egy visszarendeződés esetén az első lépés a parlament feloszlatása és új választások kiírása lenne. Ennélfogva a kormányfő nem oszlathatja fel a parlamentet, a parlament viszont szinte képtelen megbuktatni a kormányt.

Mindehhez társul – szintén nem véletlenül – egy gyenge-középgyenge köztársasági elnöki pozíció; az államfő gyakorlatilag (két rendkívüli kivételtől eltekintve) nem oszlathatja fel a parlamentet, holott parlamentáris rendszerekben ez a jog gyakran megilleti az elnököket. Ráadásul – Európában teljesen szokatlan módon! – nem az államfő nevezi ki a választások eredménye alapján a kormányfőt, hanem a parlament választja azt meg, így az elnök szerepe valóban szimbolikussá válik.

Mindebből következik, hogy Magyarországon a hatalmak elválasztása a végletekig lett feszítve, fékek és ellensúlyok helyett lényegében a hatalmi ágak függetlensége, szétszakítottsága jött létre. Schmidt Péter neves alkotmányjogász már 1992-ben megírta, hogy teljes kormányzati felelősség érvényesül a parlament felé – azonban minden valóságos felelősségre vonás, következmény nélkül. Ez pedig patthelyzet. S mindez éppen olyan politikai-kulturális körülmények között veszélyes, mint amelyek Magyarországot jellemzik, ahol a politikai táborok, pártok között erőteljes törésvonalak húzódnak, nagy a megosztottság és a szembenállás, hideg polgárháború dominál és alacsony a konszenzuskészség. Ugyanis ebben az esetben az alkotmányos berendezkedés nemhogy korlátozná, hanem egyenesen elősegíti a különféle hatalmakkal való visszaélést.

Éppen ezért azt gondolom, hogy az új alkotmányban a hatalmi ágak sokkal rugalmasabb rendszerét kellene létrehozni. Meg kellene teremteni a mindenkori kormány valóságos számon kérhetőségét (például meg lehetne fontolni a konstruktív bizalmatlansági indítvány „normálissá” változtatását, s esetleg a miniszterekre való kiterjesztését is), hogy a valóban terhet jelentő kormányok leválthatóvá váljanak. Emellett – okulva az őszödi beszéd utáni elhúzódó válságból és patthelyzetből – a parlament feloszlatásának jól körülhatárolt feltételeit is ki kell dolgozni, amiben a köztársasági elnöknek lehetne az eddigieknél nagyobb szerepe (s ez illeszkedne az európai hagyományokba). Ez nem azt jelentené, hogy az államfő gondolna egyet, s bármikor feloszlathatná a parlamentet, hanem azt, hogy súlyos és elhúzódó kormányválságok, belpolitikai krízisek esetében aktívan léphetne fel a szembenálló felek, kormánypártok és ellenzéki pártok irányában, válságegyeztetéseket folytathatna, kezdeményezve adott esetben a parlament feloszlatását. Ez adhatna tartalmat annak a jelenlegi alkotmányos bekezdésnek, amely szerint a köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.

Mindebből viszont az is következik, hogy megfontolandónak tartanám a köztársasági elnök közvetlen megválasztását, ugyanis fenti funkcióit akkor tudja hitelesen betölteni, ha a pártok felett áll, viszont ha a parlamenti többség választja, akkor a másik fél számára mindig pártkatona marad (főleg, persze, a baloldal hivatkozik mindig erre), s ezáltal kríziskezelő lépéseit az egyik oldal mindig illegitimnek fogja nevezni. Nem kell attól sem félni, hogy az államfő közvetlen választása elnöki túlhatalmat eredményezhetne: ezt alkotmányos jogai döntik el. Európában számos helyen közvetlenül választják az elnököket, például Ausztriá
ban és Szlovákiában: túlhatalomról, elnöki rendszerről azonban szó nincs utóbbi két országban, s több más államban sem.

3. Fontos, hogy az alkotmány az eddigieknél pontosabban rendezze a képviseleti demokrácia és a közvetlen demokrácia elemeit, arányait, egymáshoz való viszonyát. A jelenlegi alkotmányos szöveg egyenrangúnak tekinti a kétféle hatalomgyakorlást, s ez az irány fenntartható. A 21 éves gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a népszavazás intézményét a magyar politikai rendszer se kiköpni, se lenyelni nem tudta. Újra kell gondolni a népszavazás intézményének elvi jelentőségét, s nyugati példákból is merítve világosan körül kell határolni annak terepét a rousseau-i elveket követő Svájc és a szinte soha sem népszavazó Anglia végletei között, s ezt az alkotmányban rögzíteni kell. Jómagam a közvetlen demokrácia erősítése, és így a népszavazási témakörök szélesítése mellett állnék, mert úgy vélem, hogy Magyarországon húsz év után elitdemokrácia alakult ki, az elitek uralma túl erős; viszont többek között éppen ezért is lett Magyarország egy következmények nélküli ország.

4. A kétharmados törvények a magyar politikai kulturális feltételek között nem segítik a konszenzust, hanem megbénítják a kormányzást – ezt 20 év tapasztalata világosan megmutatta. Vélhetően ezeket érdemes lenne megszüntetni vagy minimálisra szűkíteni, esetleg csak a fontos állami tisztségek parlament általi megválasztásánál megtartani.

5. Végezetül: az alkotmányozási folyamat ne váljon egy zárt szakmai kör belügyévé, ne ismétlődjön meg – kicsit másképp – 1989! Kiemelném például, hogy a Civil Összefogás Fórum alkotmányozó kerekasztalában olyan nagy tekintélyű, civil szakemberek dolgozták ki az új alkotmány egy lehetséges változatát, mint Zlinszky János, Kukorelli István, Cservák Csaba, Tóth Károly, Fogarasi István, Samu Mihály, Zétényi Zsolt és Szabó Zsuzsanna. Nem kellene ezeket a szakmailag magas szintű civil munkákat parlagon hagyni! A folyamat végén az elkészült alkotmányt a néppel is meg kell erősíteni – egy így logikus és így ésszerű. Ha az egész folyamat nyitott lesz, demokratikus és tisztességes, akkor nincs miért félni a néptől, mert ez esetben az emberek boldogan fognak igennel szavazni az új alkotmányra.

És az már a negyedik köztársaság lesz.

Szerző
CÖF

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!