1989. június 13.-án, vagyis éppen egy nappal több, mint húsz éve, megkezdődtek az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal Tárgyalások a kommunisták, azaz az MSZMP és az ellenzéki pártok között az úgynevezett rendszerváltás forgatókönyvéről. E tárgyalások eredménye nem alkotmányozó nemzetgyűlés, nem új alkotmány, nem erőteljes nyomásgyakorlás, nem tüntetések tömege lett, hanem kölcsönös és rossz kompromisszumok alapján egy alku, egy megegyezés az MSZMP-vel. Ennek lényege, hogy az úgynevezett rendszerváltás, a kommunista rendszer megszüntetése a kommunistákkal együtt zajlik le, sőt, a titkosszolgálati, konspirációs eszközöket és egyéb nemzetközi presssziókat figyelembe véve inkább a kommunisták irányításával! Úgy, hogy ebből a folyamatból a civil társadalom teljes egészében kimarad, az úgynevezett rendszerváltás valós arcát pedig az emberek nem ismerhetik meg. Mint jól látjuk húsz év után, ez így is történt.
1989. június 16.-án pedig, mint már említettem a helyszínen, megtörtént a Nagy Imre-újratemetés. Ennek üzenete nem volt más, mint az, hogy az MSZMP vezérkara, a pártvezetők, a kommunista nómenklatúra tagjai, a titkosszolgálatok irányítói és öntevékeny ügynökei nem vonhatók felelősségre, nem lehet történelmi igazságtétel, helyette a leendő új kormánynak együtt kell működnie a posztkommunistákkal, az elmúlt negyven év bűneit nem lehet senkin számon kérni – egy álságos és hazug megbékélés szellemében.
Mint látjuk húsz év után, ez is megvalósult, az Antall-kormány és az akkori Alkotmánybíróság egyetlen lépést sem tett az elszámoltatásért, az elitcseréért, a kommunista hatalomátmentés megakadályozásáért. És lássunk csodát: a posztkommunisták még mindig a régi, húsz évvel ezelőtti, nemzeti kerekasztalos és újratemetéses mantrát fújják, semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek, most is megbékélést akarnak és kiegyezést, ezúttal a Fidesszel, felajánlva, hogy működjenek együtt az állítólag közös ellenséggel, a Jobbikkal szemben. Hát nem, kedves barátaim, ebből elég volt, ezt végleg be kell fejezni!
S éppen a befejezés szempontjából fontos dátum a harmadik, 1991. június 19! Ugyanis ekkor történt meg az átmenet éveinek legfontosabb és talán egyetlen igazán kedvező változása: ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona, Silov altábornagy a magyar határt, s ezzel papíron ismét függetlenné vált Magyarország! Ekkor valósult meg az MDF egykori plakátján olvasható felszólítás, mármint hogy: Tovariscsi, konyec!
Igen ám, de a külső függetlenségünket nem követte a belső függetlenség! Azaz, a szovjet kommunisták elmentek, de itt maradtak nekünk a mi „házi” kommunistáink, a hazai posztkommunisták! Éppen ezért én itt és most a következő javaslattal élek: tűzzük ki célul a belső függetlenségünket is, s legyen június 19.-e végre valódi nemzeti, állami ünnep, munkaszüneti nap, a függetlenségünk napja!
Kérjük majd erre fel a leendő nemzeti kormányunkat, hogy tegye valódi nemzeti ünneppé, a függetlenségünk ünnepévé június 19.-ét. Egyetértetek ezzel? Igen? Köszönöm!
Akkor már csak az kell, hogy a tovariscsi konyec után mondjuk el ezt magyarul is, együtt és hangosan, kitartóan, amíg be nem következik: elvtársak, vége!!!
Köszönöm a figyelmeteket! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
