A közbeszéd eldurvulásának okain elmélkedve többünkben fölmerült már a kérdés, hogy mi célja lehet ennek az egésznek, amikor mindkét szavazótábor számára többet visz, mint hoz, ha a tábor prominensei, főleg sajtómunkásai durvák, útszéliek, ízléstelenek, trágárak, sőt véresszájúak, mert fizikai erőszakkal, olykor kivégzéssel (lámpavasra akasztás) fenyegetőznek. Még a konzervatív értékek iránt nem túl fogékony ellenzék sem tiltakozhat ez ellen, ha feltételezik róla, hogy szavazói nagy részénél ez a hangütés, hanghordozás nem túlzottan népszerű.
Az egyik lehetséges válasz, hogy ennek a verbális agressziónak, kocsmai hangütésnek, hanghordozásnak, amely minden ellenkező híresztelés ellenére első sorban a balliberális ellenzékre, és nem a nemzeti-konzervatív oldalra jellemző (bár itt is előfordulnak a szabályt erősítő kivételek, és itt nem a Jobbikra gondolok, amelyről most már nemcsak kevesen tudják, hogy a maga egészét és főleg vezetését tekintve soha nem is tartozott még a nemzeti oldalhoz sem, nem hogy a konzervatív értékrendet képviselőkhöz), nem annyira célja van, hanem oka. Ez a balliberális többségű és dominanciájú ellenzék ugyanis egyre tisztábban látja, hogy demokratikus úton aligha tudja megdönteni 2018-ban a gyűlölt Orbán kormányt, emiatti dühét, csalódottságát, frusztrációját pedig ebben a stílusban éli meg és éli ki. Ha viszont mégis valami célja van ezzel, akkor az föltehetőleg a Charles Gáti féle ötös számú forgatókönyv életbe léptetésének az előkészítése, amely forgatókönyv kilátásba helyezte a kormány erőszakos megdöntésének lehetőségét, polgárháborúval, puccsal, „forradalommal”, a békés és demokratikus közélet nagyobb dicsőségére. (Nem volna jó, ha ennek a „megoldásnak” a fölvetése kormánypárti oldalon a kollektív amnézia áldozata lenne, mert soha nem lehetünk elég óvatosak és előrelátók.) Ezzel az elképzeléssel pedig tökéletesen korrelál az a gyűlölködő, gyűlöletkeltő, fenyegető, ökölrázó tempó, amely egyre sűrűbben nyilvánul meg a kormánybuktató szándékot táplálók részéről.
Hasonlóképpen célirányos tevékenységnek tűnik a szélsőbalos tanácsadó, Alinsky forgatókönyvének (amelynek pontjait nemrégiben ismertette több kormány közeli sajtófórum) alkalmazása, amely már túllépi a verbális agresszió kereteit. Ennek leglényegesebb eleme valószínűleg a provokáció sikerébe helyezett bizalom, reménykedés, hogy majd valamelyik közszereplőnek vagy hatósági embernek „eldurran az agya”, „elszakad nála a cérna”, és a tettlegesség valamilyen formájára vetemedik, amelyet természetesen a közelben tettre készen álló, fölkészített fotósok is rögzítenek. Ezek a felvételek pedig bejárják majd a balliberális-neoliberális (többségi) világsajtót, és az egyre nyilvánvalóbb kettős mérce jegyében legalizálhatnak akár bármilyen erőszakos kormánybuktató kísérletet is.
Hosszasan lehetne sorolni azokat a törvénysértés határán álló megnyilvánulásokat, amelyeket ellenzéki tüntetők és performansz rendezők produkálnak, föltehetőleg, vagy inkább egyértelműen a fent említett szélsőbalos „forradalmár”aktivista elképzeléseinek megfelelően. Azonban egyik sem volt annyira kirívó és felháborító, egyszersmind átlátszó, mint amit most Fekete- Győr András MoMo elnök engedett meg magának az Origó szerkesztőségében. Tettlegességet ugyan nem tudott kiprovokálni, de buzgalmában és elbizakodottságában úgy elgaloppírozta magát, hogy törvénysértő magatartása könnyen öngólnak bizonyulhat. Meglehet ugyan, hogy „menedzserei” azzal biztatták: „megúszod pénzbüntetéssel, ha ugyan egyáltalán jogi síkra merik terelni a dolgot, de akkor is attól függ, milyen bírót kapsz, ha nem mentenek is fel, lesz, aki a büntetésedet a mellényzsebéből kifizeti”. Mégis, elképzelhető, hogy lesznek jogi instanciák, amelyek úgy döntenek, hogy ez a politikai szereplő átlépett egy vörös vonalat, és ez nem maradhat precedens értékű jogi következmények nélkül. El kell érni, a társadalmi béke és biztonság érdekében, hogy az efféle erőszakos, garázda bűncselekmény elkövetése semmilyen körülmények között ne érje meg az elkövetőnek. Egy esetleges felmentő ítélet olyan közfelháborodással járna, hogy az már szinte a kegyelemdöfést adná meg a jogállamba vetett, úgyis megingott bizalomnak!
Sem a verbális, sem a testi sértés nem lehet érdeke a szemben álló politikai táborok egyikének sem. Még akkor sem, ha az erőviszonyok bizonyos kérdésekben valóban Dávid és Góliát harcát idézik, ahogyan ezt egyik-másik kormánytisztviselő meg is állapította. Ezt persze az Orbán diktatúráról óbégató, politikai hatalmukat hagyományosan idegen nagyhatalmakkal való kollaborációra építők is pontosan tudják. De a Dávidot provokáló Góliátnak sem volna szabd elfelejtenie, hogy a történelem tanulsága szerint egy Dávidnak is lehet esélye!
K. I. B.
