Alig tízévesen édes bátyám kézen fogott, és csatlakoztunk az 1956-os október 23-i, zömmel diáksereg tüntetéséhez
Boldog menetelés következett a Bajcsyn, megállás a Bem-szobornál, és végül érkezés a Parlament elé. A felébredt Budapesttől izzott a levegő, a nép Nagy Imrét, Tildy Zoltánt, valamint Kéthly Annát követelte a kormányba.
Gerő Ernő, majd Nagy Imre beszéde után az elégedetlen sokaság a Magyar Rádió felé vette az útját. Este 9 óra tájban elhangzott az első lövés, amit én már otthonom ablakából hallottam, figyelve az utcát betöltő tömeg hangjait: „Piszkosok lőnek!”, és az ehhez hasonló mondatokat. Szüleim beparancsoltak az ablakból, testvérem ekkor már ismét az utcán volt. A magyarság újkori történelmének legszebb, de sok vérrel áztatott szabadságharca kezdődött el.
Ha pár napig is, de a szabadság szele megcsapta a magyar embereket, a haza és benne Budapest győzelmi mámorban úszott. Kádárék behívására november 4-én szovjet páncélosok szaggatták az aszfaltot Budapest utcáin, halált osztó seregük ismét megnyitotta a vörös rezsim előtt a lehetőséget, az ártatlan hősök feletti leszámolást.
Ezután 1989-ig a gyarmatosított Magyarország a szovjet birodalom vazallusává vált.
Amikor kormányunk a nemzeti megemlékezés ünnepévé nyilvánította 1956. október 23-át, lehetővé vált a szabad emlékezés hőseinkre, mártírjainkra.
Ki gondolta volna, hogy létezik olyan ember, sőt miniszterelnök, aki a 2006-ban a forradalomra emlékezőkre lövet, lovasattakot vezényel, és viperával veret. Így élte ki bosszúvágyát, amelyet a kommunizmus szellemi örököseinek hagyományőrzőitől vett át. Vér folyt ismét a pesti utcán.
A nyolcadik Békemenet bizonyította, hogy a budapestiek nem felejtenek, legfeljebb túlzóan hitték, hogy a baloldali politikusokba is szorult némi erkölcsi minimum. De mindhiába, mert ahogy a közmondásban áll: „Fejétől bűzlik a hal.”
A Békemenet remélhetőleg felrázta Budapest lakóinak többségét. Abban bíztunk 2019-ben, hogy Tarlós Istvánra elegen megyünk el szavazni. Tévedtünk, mert kilencvenezer megtévesztett polgár többletszavazata nyakunkba varrta Karácsony Gergelyt. Ismerjük be, mi voltunk kényelmesek, és ennek megittuk/isszuk a levét. Budapest méltatlan, hozzá nem értő kezébe került. A Főpolgármesteri Hivatal a volt Köztársaság téri pártházra hasonlít. Két éve érezzük, hogy városunk kaotikus állapotban leledzik. A főpolgármester bábfiguraként rángatható, és társai, a már bukott politikusok az adófizetők pénzét saját politikai céljaikra használják.
Az elmaradó és késésben lévő beruházások megdrágult kivitelezéssel nap mint nap borsot törnek a budapestiek orra alá. Azt se felejtsük, hogy a biciklisávra specializálódott festőművész egyéni alkotásaival a közlekedési dugók nagymesterévé vált. Főpolgármesterként olyan embert láthatunk mindennap, akinek nincs saját akarata, gondolata, aki Gyurcsány Ferenc vezetőszárán botladozik, és orra bukik. Kiszolgálta Gyurcsány hazaáruló, hatalomra éhes terveit, aki most már küldi őt a lecsóba, végkielégítésként a számbavehetetlen tagságú kispártok (MSZP, LMP, Párbeszéd) kialakításra váró alszövetségét vezetheti. Megérdemli ezt az igazi perspektívát. Tovább gyakorolhatja a szolgai engedelmességét, főnöke joggal várhatja tőle a kezébe adottak gyors eltűnését.
A Brüsszelből vezényelt ellenzéki pártvezetők, akik az eddig rájuk szavazók identitását félrerúgták, úgy vélik, hogy majd az alakuló birodalomtól jutalmul életük végéig jól tejelő státusokat kaphatnak. Az előjátékban a pénzt és a fizetett médiumok segítségét megkapták, de mint látható, hogy azok a paripák, amelyekre felpattanhatnának, ledobják őket.
Sok külföldre menekült harcosunkat kiűzte hazánkból a Kádár-rezsim. Édes bátyám is Új-Zélandra került, félévi osztrák lágerben töltött vendégség után. Hőseink közül már sokan elhunytak, ő is. A haza és Budapest nem felejtheti az akkori szabadságharcos fiatal nemzedékünket.
Az emlékezés és az emlékeztetés erkölcsi erejét közvetítette Békemenetünk. Láttattuk, hogy a bolsevik és kommunista eszme örökösei 2006. október 23-án ismét nem fértek a bőrükbe. Hatalmuk megőrzéséért megalázták népünket, sőt az akkori miniszterelnök aljas tetteivel még büszkélkedik is. A budapestiek sokáig tűrték a mai „ellenzék”, az adófizetők pénzét eltüntető posztkommunista, álliberális városvezetők lubickolását.
A Békemenet hathatósan jelezte „soha többé” nem kérünk a hitvány hazugságokból. A Magyarország szívének számító Budapest, visszatérve közös szívdobogásunkhoz, lelki közösségünkhöz, jelezte a Gyurcsány-fogatnak, amikor összesen háromezer ember ment el az október 23-i nagygyűlésükre, hogy az átverősdinek vége.
(A szerző a CÖKA kuratóriumának elnöke)