Nem új jelenség a politika történetében, csak nem figyelünk rá eléggé, hogy valamilyen lépés, döntés, határozat, nyilatkozat más, mint aminek látszik, illetve más, mint aminek láttatják. Nem egyszer éppen az ellenkező cél van a hátérben, mint amire következtetnénk. Ezekre a huncutságokra utalt már nem egyszer a politika boszorkánykonyháját testközelből megtapasztaló magyar miniszterelnök is.
Az e fajta politikai technikák egy részét vagy nagy részét nyugodtan nevezhetjük provokációnak is. ’56-tal kapcsolatban is több tényező, történelmi tapasztalat utal arra, miszerint nem alaptalan a feltételezés, hogy akik egy felkelés kirobbantásában és leverésében voltak érdekeltek, azok tettek is egyet-mást a „szent cél” érdekében. Segítettek „megérlelni” a történelmi helyzetet, és az események lezajlása során is előidéztek olyan szituációkat, amelyek minden látszat ellenére végső soron az ő érdekeiket szolgálták, és nem a felkelés sikerét.
Aki a hatvan évvel ezelőtti eseményeket közelről látta, azzal könnyen előfordulhat, hogy napjaink politikai eseményeihez történelmi analógiát keres és talál. (Az sem tartja vissza, hogy ezért „összeesküvés elmélettel” vádolhatják, ennek a megbélyegzéstől való félelemre épített csodafegyvernek az éle már amúgy is eléggé kicsorbult.) A küszöbön álló világtörténelmi léptékű változások, legalább is a globalista politikai elit szándékai szerint, az Európai Egyesült Államok megteremtése, és a transzatlanti forgatókönyv alapján elképzelt szabadkereskedelmi egyezmény kikényszerítése. Mindkettőben oroszlánrész juthat az ugyancsak transzatlanti forgatókönyv által előidézett, Európára gyakorolt migrációs nyomásnak.
„Így születhetett meg egy felhatalmazás nélküli team boszorkánykonyhájában a gazdasági bevándorlók kötelező betelepítését megtagadó országok elleni fejenként kétszázötven ezer eurós büntető szankció is.”, olvashatjuk Csizmadia László Baráti tűz című írásában (Magyar Hírlap, 2016. május 19.). De hátha ez a boszorkánykonyha (vagy az ennél nagyobb, a mögötte álló transzatlanti) ennek a mellbevágó szankciónak a fenyegetésén kívül még ennél súlyosabb meglepetéseket is tartogat számunkra?
Ez a szám, amely Magyarországon például hetvenkilencszerese annak, mint amivel az EU egy magyar állampolgárt támogat, olyan bődületesen nagy, hogy önkénytelenül is fölvetődik sokunkban: nem provokációról van-e szó? Ha abból indulunk ki, hogy az EU kollaboráns politikai vezetői esetében szó sincs hozzá nem értésről, vagy jóhiszemű doktrinerségről, mert nagyon is tudják, hogy minek mi lehet a következménye, akkor ezt az eshetőséget nem zárhatjuk ki. Ezt a békát, hogy választhatunk a terrorizmus kézzelfogható kockázata és az életszínvonal jelentős romlását okozó büntetéspénz kifizetése között, már nem fogják tudni lenyelni az EU tagállamai, és erre a boszorkánykonyhában alighanem számítanak is. Ekkora aránytévesztés véletlenségből aligha képzelhető el, még Soros György részéről sem.) Népszavazáshullám indulhat el, dominó effektus (Anglia és Csehország példáját többen fogják követni), amely népszavazások nagy része végül is valamilyen formában az EU-ból való kilépés mellett foglal állást. Ez pedig új helyzetet teremthet, amely valamilyen módon a kettős cél érdekében a radikális beavatkozástól sem visszariadó, sőt ezt forszírozó politikai körök, gazdasági, politikai, katonai érdekcsoportok malmára hajtja a vizet.
Ahhoz ugyanis, hogy egy gyökeresen új politikai szisztémát meg lehessen teremteni, a régit először szét kell verni, a működést új alapokra kell helyezni. Ahogyan erre már többen rámutattak, az EU jelenlegi működési keretei még mindig túl demokratikusak ahhoz képest, mint amit a vetélytársat térdre kényszeríteni szándékozó transzatlanti hatalom a nemzetállamok felszámolása útján elérni szeretne. (Gondoljunk például arra, hogy a minap az uniós külügyminiszterek értekezletén győzött a józanész: elfogadták a magyar miniszterelnök Schengenre vonatkozó javaslatát!)
Természetesen nem arról van szó, hogy a megalázott országok ne tanúsítsanak ellenállást egy zsarnoki, gyarmatosító, a szuverenitást immár nemcsak korlátozó, hanem megsemmisíteni próbáló intézkedésekkel szemben. Az antikommunista felkelők, hazafiak sem gondolhattak arra, hogy „mindezért még kegyetlen büntetés, megtorlás vár ránk!” Ilyesmi nem lehetett visszatartó erő sem az 1849. április 14-én kihirdetetett Függetlenségi nyilatkozat esetében sem abban, hogy 1956. november 2-án Nagy Imre a Varsói Szerződésből való kilépésünket deklarálta. Hiszen a forgatókönyvírók többnyire csak rövidtávon gondolkoznak, és olykor fogalmuk sincs, mi kell egy nemzet egyenes tartásához, gerincességének megőrzéséhez. Nem egyszer elszámítják magukat.
Az is lehet, sőt talán az a valószínűbb, hogy a helyzet jóval egyszerűbb: csupán a jelenlegi kereteket akarják felhasználni céljaik eléréséhez, és csupán az arcátlan zsarolás szimpla esetével állunk szemben. E sorok írója semmit nem kíván jobban, mint hogy kiderüljön: tévedett, rémeket látott, és a ”kit a kígyó megcsíp…” effektus érvényesült nála. A történelem tanulmányozása azonban azt sugallja, hogy soha nem lehetünk elég óvatosak. Ha mindenre elszánt ellenféllel van dolgunk, minden eshetőségre föl kell készülnünk, és mindent meg kell tennünk azért, hogy lehetséges szándékaikba, az ezek érdekében felhasználható eszközeikbe belelássunk.
K. I. B.
