Bácskai Barátom, B. B., meséli a Diófa alatt, hogy náluk mostanában igen dús az élet. Vagy inkább fürge.
Minden nap jönnek a belgrádi emeletes buszok. Ezek nem állnak meg a falvakban, városokban, egyenest a határ közelébe robognak, s ott teszik ki utasaikat.
A közönséges buszokból leginkább Magyarkanizsán szállnak ki a menekültek, vagy inkább kalandosok, ki tudja, minek nevezzük őket. A leghelyesebb volna az igazi nevüket megtalálni, de ehhez minden kétséget kizáróan ismernünk kellene küldetésüket, úti céljukat, de leginkább utazásuk kiinduló pontját és célját. Ezekről senkinek nem árulnak el semmit. A Görögországban kapott papírjaikat a kanizsai parkban, de legkésőbb a határ előtt apróra szaggatják.
Hogy nem mind menekültek, az leginkább abból derül ki, hogy nem üldözi őket senki. Sőt! Ellátják őket ezzel-azzal. Erre utal, hogy leszállás után fölporszívózzák a padlóról a fehér port. A buszt így tisztán adják át a szerb közlekedési vállalatnak, Az útközben összegyűlt ételmaradékot, zacskókat, cigarettás dobozokat, miegyebet, összetakarítják és kidobják az úttestre.
Hogy a fehér por mi lehet, senki sem mondja. Annyit sikerült megtudnia BB-nek, hogy Törökországban öt kilót kapnak belőle. Ezt osztják el egymás közt – természetesen igazságosan.
A gyerekeket reggelig szabadon eresztik. A megfigyelők nem tudták megállapítani, hogy tartoznak-e valakihez.
Az éjszakát a kanizsai főtér parkjában töltik, majd sietnek a postára. Miért nem hajtottak rögtön a határra? Az ugyanis húsz kilométerre sincs! A posta miatt. Reggel elvégzik szükségüket a fák között, majd bejelentkeznek a postahivatalban, ahol küldemény várja őket. 2-3000 euró közti dinár, vagy rögtön az euró, gurigában. Az ellátmány. Persze, semmi sem megy simán, az V. Hadoszlop Ellátmányi Főcsoportfőnökségén is akad olykor zökkenő: megesik, hogy a zsozsóra várni kell, akár fél órát is. Lehet, hogy a szervezés ugyan kiváló, de mégsem tökéletes?
B. B. beszélt a parkban egy elkeseredett kalandossal, akit már háromszor dobtak vissza Magyarországról. Negyedszer is nekivág, vagy akárhányszor, mert neki föltétlenül el kell jutnia Németországba! Miért nem elég neked Ausztria? Az már majdnem Németország! Nem, nekem csakis Németország lehet a célom, az imám megmondta, hogy csak akkor leszek férfi, ha meg tudok telepedni Németországban!
Ott vár rá küldetésének célja?
Délelőtt cigizés, lődörgés, pihenés, ez-az. Dél tájban ebéd valamelyik vendéglőben, majd vacsora, és utána irány a határ!
Olykor megjelenik egy fontos ember, aki angol nyelvű eligazítást tart a köréje gyűlteknek. Utána másik következik, aki egy másik kört tájékoztat a tudnivalókról. Ugyancsak angolul. A jelek szerint ezt a nyelvet gyakorolták be a legjobban a fölkészülés során.
A városka amúgy csöndes. A helyiek általában elkerülik a főteret, ahol máskor családostul fagyiznak, vagy napszámosokat keresnek, de minek jönnének, ha alkalmi munkások most nincsenek? Sehol sincsenek az egész városban! A „menekültek” ilyesmire véletlenül sem vállalkoznak. Nem szorulnak rá. A helyiek, akik meg szoktak, azok még nem jöttek vissza a Tisza-ártérből, ahol az előző hadoszlop nyomában gyűjtögetnek. Mit gyűjtögetnek? Azt, amit érdemes, pénzt! Nem is keveset! A tegnap hadrakelt csapat által eldobált holmikat, elsősorban a ruhákat és környéküket motozzák. Közismert, hogy márkás és elegáns úti ruháikat a kalandosok a határ előtt cserélik szívfacsaróan hitvány vackokra. Ezekben és mellettük bizony gyakorta kerül zsákmány. A legtöbbször aprópénz: pár euró, vagy dinár, bicska, drága telefon a széttépett úti okmányok között, de akadt, aki egész guriga eurót talált a fűben: ötven darab ötvenest! Az ugye 2.500, egy helyi napszámos fél év alatt nem melózik össze ennyit! Kell, hogy a szegény embernek is legyen szerencséje!
Olykor.
Így megy hetek óta, napról-napra.
Az utóbbi időben kicsit nőtt a feszültség: sietni kell. Európa liberális, tehát már béna, de Magyarország állítólag észhez tért, és kerítést akar építeni.
Ki kell valamit találni, lesz is megoldás, de ez a vezérek dolga…
N.L.
