Egyszerre legalább négy válság sújtja a kontinenst, ám vezetői alkalmatlanok kezelni azokat.
A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban, és egy kevert fajú kontinenssé válik. Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, miszerint ez már valóban a Nyugat alkonya.
Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás, ám ha jobban belegondolunk, akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik és összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett. Gyakran hajlandók vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle – bár egymással összefüggő – válság van egyszerre jelen. Legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.
Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első- és egy másodosztályú Európa.
A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.
A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitásuk, azonban az Európai Uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastrichti szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lisszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség.
Az összes felmérés azt mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva a brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperföderális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakosan rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése.
A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelyiknek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Claude Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre.
Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezet tagjai között az unió és a bizottság számos vezetője megtalálható.
A brüsszeli elit a döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaivalmennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra vagy a föderális Európa erőltetésére.
A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottságnál, ám szinte mindegyiket lesöpörték az asztalról vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.
Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migráció ellen, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust.
Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis Európa halálát hirdetik, és nem a feltámadását.
Ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választások lesznek jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.
A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Matteo Salvinivel.
Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő felállásban ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország –, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! –, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és Orbán Viktor az, amely és aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migrációellenes álláspontját a továbbiakban is.
Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között általában – de nem feltétlenül helyesen – az elitek, a kormányok, a politikusok, a médiaszereplők, a közéleti megmondóemberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalók a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései.
Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nemcsak a migrációellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.
Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migrációellenes pártokra szavaznának.
Ugyanakkor úgy látom, hogy a nyugat-európai migrációellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja nevezni őket. (Salvini a nagy kivétel.) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migránspárti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migrációellenes oldal sikeresen megvívná ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.
E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással (lásd békemenet), önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követniük európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengleri jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek, és akkor az EP-választás megmenti Európát.
Szerző: Fricz Tamás politológus
Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/az-ep-valasztasok-tetje-3444035/
