Biztos vagyok abban, hogy a délszláv népek XX. századi történelméből még egy történészhallgató is nehezen vizsgázna le, annyira sűrű, annyira tragikus mindaz, ami az ott élő nemzetiségek között történt. Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Macedónia, Montenegró, Koszovó ma független államok, holott a legkevesebb 300 ezer halálos áldozatot és több mint egymillió ember szülőföldelhagyását követelő, 1991–95 között dúló délszláv háború előtt évtizedekig különböző államalakulat formájában ugyan, de föderációban éltek.
A szinte azonos nyelvet beszélő nemzetiségek egyben tartása kizárólag a tekintélyelvű, ha úgy tetszik, diktatórikus irányításnak volt köszönhető, legyen az királyság, föderatív vagy szocialista szövetség.
Belgiumban a flamand–vallon etnikai ellentétek miatt 2018-ban a média már az ország széthullásáról beszélt, miután a választások után száz nappal sem tudták létrehozni a belga kormányt. Pedig 1994 óta Belgium föderációban él. A Szovjetunió föderatív állam volt, még ha kommunista is. 1991-ben tizenöt önálló államra hullott szét.
Így egyértelmű a kérdés, mi a járható út s jövő? Szuverén nemzetállamok egy megújult Európai Unióban vagy egy föderatív Európai Egyesült Államok? A föderációk tagállamainak ugyanis lehet saját (báb)kormányuk, lehetnek belső törvényeik is, de semmiképpen sem lehet saját pénzük és adórendszerük, hadseregük, önálló külpolitikájuk. Vagyis nincs nemzeti önállóságuk és nem függetlenek. Néha még a nyelvhasználatuk sem szabad.
Így aztán kérdezhetjük azt is: lenni vagy nem lenni? Mert most ez a kérdés. Főként, hogy május 26-án megszületik a válasz, és eldől a jövőnk. Ha olyan nemzeti pártok képviselői kerülnek többségbe az unió parlamentjében, akik szilárdan hitet tesznek a nemzetállamok és a megújuló unió mellett, megmaradunk. Ha a bevándorláspárti globalisták kerülnek többségbe, irány az egyesült, föderatív Európa. Ha így alakul, megszűnünk nemzetállamként létezni 1019 év után.
Persze sokan vallják, az egyesült Európa nem rémkép. Itt van például az Amerikai Egyesült Államok. Amerika híresen demokratikus állam, a szabad élet mintaképe. Jogos a kérdés, mi a baj vele? Vele semmi, de egy föderális Európával már igen. Hogy miért? Mert nincs közös nevező az önkéntesség és a kényszerítés között.
Az Amerikai Egyesült Államokat Nagy-Britannia tizenhárom, európai telepesek által alkotott gyarmata hozta létre 1776. július 4-én. Léte a brit gyarmatosításból ered, s az őslakosság kiirtásán, a gyarmatosító országgal való szembenálláson alapszik. Amerikának nincsenek ezeréves múlttal rendelkező államai, keresztény gyökerei. Az egységes angol nyelv a közös önállósodási akaratból származik, és a hódítók anyanyelvéből kiindulóan terjedt el. A különböző, főként európai nációkból származók maguk akartak egy fölöttük álló, védelmet nyújtó entitást létrehozni. A föderáció tehát a telepesek akaratából jött létre.
No de Európa? Több ezer éves történelme során őshonos nemzetek polgárainak tízmilliói haltak meg népük függetlenségéért, nyelvük megtartásáért és persze hatalmuk kiterjesztéséért.
Európára mindig is kizárólag a politikusok akarták ráhúzni a föderációt, mint tennék most is a globalista, bevándorláspárti hatalmasok, akik a nemzetek nacionalista érzéseit tartják minden baj eredőjének. Pedig nem a nacionalizmus a rákfene.
A nacionalizmust mint eredendő emberi érzést csupán a tehetetlen és tehetségtelen politikusok gerjesztik gyűlöletté. És a zavartalan hatalomgyakorlás érdekében szükségük van a nemzetek gyökereinek szétszakítására, a bevándorlás alapjoggá tételére, a lakosság nemzeti identitásának felszámolására, a társadalom erkölcsi immunrendszerének meggyengítésére, a kereszténység megtartóerejének tönkretételére, valamint az emberi faj természetes reprodukálási képességének meggyengítésére. Úgy tűnik, ezekhez már nem elegendő a szuverén államok között önkéntesen létrejött gazdasági és politikai szövetség, az Európai Unió, hanem már Európai Egyesült Államok kell diktatúrával, egy kormánnyal, egy hadsereggel és bevándorlók millióival.
Ugyan miért kellene az európai nációknak a kultúrájukat, identitásukat, nemzeti értékeiket, esetleg nyelvüket is feladni, és alárendelni magukat egy központi kormány ki tudja milyen háttérhatalommal irányított döntéseinek? Miért kellene kiadni a magyar parlament kezéből az adózás vagy a család fogalma meghatározásának jogát, a gyermekvállalás támogatását, az alacsony közüzemi díjakat, az állam önfinanszírozásának lehetőségét? Miért kellene alárendelni magunkat egy máshonnan irányított kül- és pénzügypolitikának, honvédelem helyett egy másutt eldöntött hadügypolitikának? Miért kellene olyanokkal együtt élnünk, akikkel nem akarunk?
Nekünk is van rossz emlékünk az államszövetségről. 1867. július 28-án Európa szívében létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Az államszövetséget egy uralkodóház, közös hadsereg, közös külpolitika és közös pénzügy tartotta össze viszonylag laza föderációban. De így is csupán 53 évet élt. 1918-ra szétszakadt, 1920-ban darabjaira hullott. S a széthullás egyik oka a Monarchia sok, önállóságra törekvő, egyetlen államalakulatba kényszerített, szuverenitással nem rendelkező nemzetisége volt.
Itt, Európában szuverén államokra és egy tisztességes, támogató, partneri alapon működő, megújított Európai Unióra van szükség. Ezt bizonyítják a „gyönyörű nő” sebhelyei, ráncai. És köszöni, nem kér arcfelvarrást, nem kér művi beavatkozást. Olyan akar maradni, amilyen eddig volt: természetesnek, sokarcúnak, mindenféle kényszerföderációtól és ráerőltetett egyesüléstől mentesnek. Egyszóval szabadnak!
Szerző: Bencze Izabella jogász
Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ami-jo-amerikanak-nem-biztos-hogy-megfelel-europanak-6405500/