Bevallom, hogy azon a vasárnapon, az emlékezetes hódmezővásárhelyi polgármester választás napján azt mondtam magamban: nem is tudom, mit kívánjak jobban: a Fidesz jelöltjének nagyarányú, vagy a független jelöltként (legszívesebben idézőjelbe tenném) futó Márki-Zay Péter kismértékű győzelmét. Hiszen olyan sok szavahihető kormánypárti politikus és újságíró és olyan meggyőzően állította, hogy az április 8-ai parlamenti választásokra nézvést számunkra a legnagyobb veszélyt az (esetleges) elbizakodottságunk jelentheti.
Ehelyett bejött az ellenzék által támogatott független jelölt viszonylag nagyarányú győzelme. Ami viszont hátha nemcsak az ellenzéknek jött jól (nem kell akkorát és annyira átlátszót hazudniuk a választóiknak, ha a jelenlegi kormány és kormányfő leváltásának lehetséges voltát sulykolják, próbálják elhitetni), hanem talán nekünk is. Jókor és még idejében. Kis pofon helyett nagy, de lehet, hogy erre volt szükségünk. (Fricz Tamás szavaival: „jó oldalát is megláthatjuk ennek a pofonnak”.)
Mert ne kábítsuk magunkat azzal, hogy a kormánypárti jelölt több szavazatot kapott, mint legutóbb, meg azzal sem, hogy nem voltak a „független” jelölt mögött pártlogókkal jelzett párttámogatások. Még kevésbé azzal, hogy végül is nemzeti-keresztény-konzervatív, jobboldali értékrendet vallónak állította be magát, aki (csak éppen) mégis a Fidesz ellenében indul. Hiszen ki képviselheti ezeket az értékeket jobban, erőteljesebben, következetesebben a jelenlegi kormánykoalíciónál? Pláne, mióta a Jobbik (a Csurka Istvánt régóta olvasók számára egyáltalán nem meglepő módon) összebútorozott, összeállt, összefeküdt a hajdani „ellenséggel”, a posztkommunistákkal? De vajon mennyire tudják ezt azok a szavazók, akik ugyan a kormánypártokhoz hasonló értékrendet vallanak, és mégis a Fidesz-KDNP-vel szemben álló jelöltre szavaztak? Vajon voltak-e ilyenek és mennyien?
Ahogy egy fideszes politikus nagyon helyesen utalt rá, tisztán csak akkor lehetne látni, ha gondos és alapos közvélemény kutatások készülnének Hódmezővásárhely városában. Ez azonban nem ment föl minket az alól a kötelesség alól, hogy a vereség lehetséges okait számba vegyük.
Kimondom, nekem az fájt a legjobban, hogy ez a jelölt, beleállva a frusztrált posztkommunista ellenzék durva, mocskos kampányába, amely bizonyított „hagyományainak” megfelelően börtönnel, akasztással fenyegeti a politikai ellenfelet (ráadásul Márki-Zay Péter az utóbbi, durvább változatot engedte meg magának) ezzel együtt ekkora eredményt tudott elérni. Különösen, amióta valaki még arra is felhívta a figyelmemet, hogy ennek a minősíthetetlen retorikának a kormánypárti média által való sűrű emlegetése még öngól is lehetett, mert segített abban, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon a jelölt neve.
Szembe kell néznünk ugyanis azzal, hogy a kommunizmus által megnyomorítottak hetven és a halál közötti nemzedékének tagjai, akik még pontosan ismerik, tudják ezeknek a fenyegetéseknek a súlyát és jelentőségét, már kevesen, egyre kevesebben vannak. A többiek számára ma már inkább csak egy jó poén, ha valakiről (akár egy fideszes politikusról) azt mondják, hogy másképpen is függhetne, mint ahogy a hirdetőoszlopon láthatjuk. Nekem még az is visszatetsző, ha például egy pártállását gyakran változtató közéleti figuráról a hétköznapi életben azt hallom: „az is volt már minden, csak akasztott ember nem”. Bármennyire megvan a szálkakasokról a véleményem, úgy érzem, aki ezt mondja, nem tudja mit beszél, és ha a fiatalabb korosztályból való, akkor talán nem is tudhatja. Ami persze lehet a mi hibánk, a rendszerváltó erők hibája is. Még mindig nem beszéltünk eleget arról, nem tudatosítottuk eléggé a közvéleményben, hogy ennek a politikai elitnek nemcsak enyves a keze, hanem véres is. Közvetve mindenképpen, azoké is, akik nem működtették közvetlenül a gyilkos rendszert, csak helyeselték a gyilkosságokat, a terrort, hiszen ez volt a konszenzusos feltétele annak, hogy a politikai elit tagjaként előnyöket, privilégiumokat élvezzenek, amelyeket lemenőikre is átörökíthetnek. (Enyves kezű persze minden politikai hatalom közelében akad, de nem lehet egy lapon említeni azzal, amikor egy egész politikai osztály kénytelen az lenni, hiszen ez a vérdíj, ami a gyilkosságok, a brutalitások igenléséért kötelezően kijár.)
Többet kellene gondolnunk az ifjúságunkra is, amelynek az internetes kommunikációját, sajtófórumait jórészt a posztkommunista ellenzék tartja kezében. (Szemenszedett hazugság a kormánypárti média túlsúly.) Tudhatjuk vagy tudhatnánk egyébként azt is, hogy mindig van egy fáziskésés az oktatás korszellemének érvényesülésében: ahogy a kommunista diktatúra oktatási rendszerének romboló hatását sokáig képes volt ellensúlyozni az az oktatói gárda, amelyik még ’45 előtt járt egyetemre, ugyanúgy a rendszerváltás utáni tanárok jelentős része még köztudottan az elvtársi rendszer felsőoktatási intézményeiben tanult, szocializálódott.
Arról se felejtkezzünk el (amit Fricz Tamás szintén említ), hogy a demagóg ígéretekre még mindig nagyon sokan vevők, már csak azért is, mert vagy nem élnek jobban, mint a balliberális kormányok idején, vagy ha igen, akkor is a nyugati életszínvonalhoz viszonyítanak, amelynek elérését vagy megközelítését a rendszerváltás kezdetén ugyancsak ígéretül kapták. „Ez a nép jobbat érdemel”, mondták azok is, akik nem tudtak, sőt nem akartak segíteni rajta, táplálva egyébként az örök (egyébként jogosan) elégedetlenkedők indulatait. (Gondoljunk csak Bogár László adataira: a múlt század mely ritka évei voltak azok, amelyekben legkevésbé álltunk távol az áhított nyugati életszínvonaltól! Többeket enyhén szólva nem elégít ki, hogy ezeket a szinteket most újra elértük.) A protestszavazók ezzel összefüggő nagy száma mindenkor az ellenzéki szavazótábort erősíti, és erre ez az ellenzék tudatosan, profi módon épít! Ismerjük be, valamit ott a kampányban rosszul, ügyetlenül csináltunk, az ellenzék pedig jól, illetve ügyesen.
Ugyanakkor mélységesen egyet értek a miniszterelnökkel abban is, hogy az országgyűlési választások tétje ma is ez: bevándorló ország leszünk-e, vagy sem. Arról ugyan nincs információnk, hogy ebben a polgármester választási kampányban milyen súllyal került elő ez a téma (szerintem a polgármesterek vagy polgármesterjelöltek sem kerülhetik meg), de bármit óbégatnak ellenzéki oldalon gyűlölet keltésről, riogatásról, az emberek veszélyérzetét nem elaltatni kell, hanem folyamatosan ébresztgetni! Egykor még hálásak lesznek érte. Akkor is, ha nem kevesen vannak, akik legszívesebben a homokba dugnák a fejüket, vagy nem látják be, hogy a soha nem látott veszély azért nem ólálkodik a házuk előtt, mert a kormány mindent megtett és megtesz azért, hogy minimálisra csökkentse. (A legprimitívebb ellenzéki érvek egyike: „mi az, hogy migráns veszély van, hol látsz te itt migránst?” Talán még mindig nem elég hatékony ennek a tudatosítása, mert nem elég gyakori annak az ismétlése, hogy miért nem nyüzsögnek nálunk is úgy, mint nyugaton. Tény és való: még egy időközi választás kampányából sem lehet kihagyni, hogy felhívjuk a figyelmet a kontinensünket fenyegető fő veszedelemre. Hiszen minden ellenkező híresztelés ellenére mi is Európában élünk. Ne féljünk a gyűlöletkeltés rágalmától, akár a hazai posztkommunista ellenzéktől, akár nyugati támogatóiktól jön!
Ismétlem, pontos felmérés nélkül nehéz tisztán látnunk a vereség okait, de minél több lehetséges okot felsorolunk, annál több az esélyünk, hogy a valósak is köztük vannak.
K. I. B.
