Ahelyett, hogy a rendszerváltás logikájából következő történelmi igazságtétel és nagytakarítás megtörtént volna, ölbe tett kézzel nézte az ország, hogy az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői és a régi kádári politikai elit emberei olyan megállapodásokat kössenek nemzeti felhatalmazás nélkül, amelyek csak részleges változásokat, felemás rendszerváltást hoztak. Az új megállapodás alapja az 1989-es, még az egypárti kommunista parlament által „megszavazott” és pártalkuk eredményeként, a nép nélkül megszerkesztett alkotmánymódosítás volt, amelynek során figyelmen kívül hagyták az alkotmányosság történelmi gyökereit, illetve nem történt meg az alkotmány népszavazás általi szentesítése sem.
Tény, hogy a posztkádári hálózat önátmentő törekvése eredményes volt. Kaptunk egy új, a diktatórikus alkotmánnyal jogfolytonos alkotmányt. Ennek következtében is, a politikai hatalomgyakorlás és a nemzeti vagyongazdálkodás legalapvetőbb kérdéseit az állampolgárok beleszólása nélkül a pártok határozzák meg, mindenkori erőviszonyaik és hatalmi paktumaik szerint.
Ezzel egyidejűleg kapott a baloldali érzelmű – vagy inkább a Kádár-korszak iránt nosztalgiát érző – társadalom egy „új”, baloldali „szociáldemokrata” pártot is, amely a korábbi MSZMP-vel jogfolytonos. S miért jogfolytonos? Azért, mert csak egy jogutód párt lehet alkalmas a korábbi hatalmi struktúra és pártvagyon átmentésére, valamint a múlt nyomainak eltüntetésére. És nem utolsósorban csak egy ilyen kipróbált pártra lehetett rábízni az akkori jövő (mai jelenünk) másik nagy feladatát: bármi áron megtartani az 1989 utáni régi-új berendezkedésben a legnagyobb, posztkádári párt pozícióját, majd – amint erre alkalom adódik –, megszerezni a kormányzáshoz szükséges többséget. A jelenlegi alaptörvény pedig lehetővé teszi számukra, hogy a társadalom, illetve a kormány ellenőrzésére hivatott független intézmények beleszólása nélküli, alkotmányosan szinte leválthatatlan kormányzati hatalommal rendelkezzenek.
Azt pedig, hogy a kormányzáshoz szükséges többség milyen módszerekkel szerezhető, illetve tartható meg, jól ismerték a posztkommunista hálózat emberei, amint azt volt alkalmunk látni az azóta eltelt választási ciklusokban, illetve a választási kampányokban.
A spontán privatizáció és a megfelelő jogszabályi háttér segítségével a posztkommunista-neoliberális elit néhány év leforgása alatt – miközben mi, állampolgárok el voltunk foglalva az új vállalkozási lehetőségekkel saját erőből és saját munkával – megszerezte a nemzeti vagyon nagy részét, és egyre erősödő gazdasági hatalmának tudatában várta az 1990-es választásokat. Majd elkezdődött a (szinte még létre sem jött) új hatalom bomlasztása, a pozícióiban nagyrészt megmaradt hálózat a begyakorolt módszerekkel aláásta a gyakorlatlan antalli kormányzást. A visszarendezéstől rettegő kormány pedig már az első pillanatban, kényszerhelyzetben aláírta az MDF–SZDSZ-paktumot, ezzel mintegy előre vetítve az SZDSZ–MSZP-hatalom egyesítését és hatalmi pozícióba kerülését.
1994-ben a Horn-kormány szabad kezet adott az ország vagyonának további privatizálásához, és szemet hunyt az addig prosperáló, privatizált vállalatok csődbe juttatása, a magyar termelői kapacitás szinte teljes megszüntetése felett. A hálózat ekkorra már nemcsak gazdag volt, hanem kialakult az a gazdasági és pénzügyi oligarchia, amely a népesség alig három százalékát képviselve a politikai hatalmat és a médiát is képes volt befolyásolni, majd teljesen kézben tartani.
A magyar nép kénytelen volt tehetetlenül nézni és elszenvedni a magyar bankok csődjét, amely azért alakulhatott ki, mert a hálózat, az új oligarchia a bankokat csalárd csődökkel, a hitelek vissza nem fizetésével a saját zsebe javára megcsapolta. A hiányt vissza kellett tölteni (persze nem azért, hogy a kárt szenvedett kisemberek visszakapják a pénzüket: ők rajtavesztettek). Következett a nagy bankkonszolidáció a költségvetésből és az új privatizációk bevételeiből. Volt még a családi ezüstből, így viszonylag könnyen, egy jól irányzott Bokros-csomaggal az állami csőd saját erőből (értsd: az adófizetők pénzéből) elkerülhetővé vált.
A nép fizetett. A feltőkésített bankok eladása újabb bizniszek előtt nyitott kaput. Igaz, hogy közben eltűntek a magyar érdekeltségű bankok, helyettük külföldi bankok vették át a kereskedelmi pénzügyek bonyolítását. A bankverseny megszűnt, gyakorlattá vált a külföldi bankok leplezett kartellezése, aminek következményeit az átlagemberek, a középosztály szenvedte el.
1998-ban fél szemmel felpislantott a magyar választópolgár, és átszavazott a nemzeti oldalra. Jól tette, az Orbán-kormány alatt láttuk a javuló gazdasági eredményeket, csökkent az államadósság, a posztkommunista országok közül Európában a második helyre kerültünk, szinte biztos volt az euró 2007-es bevezetése. Azonban a hálózat nem ijedt meg, szemrebbenés nélkül, gyakorlottan, fegyelmezetten újraszőtte a hálót. Korábban még nem látott, durva módszereket vetett be, ami készületlenül érte a kormányoldalt.
Gátlástalan rágalom- és hazugságkampányával, a lakájmédia befolyását igénybe véve, 2002-ben visszavette a hatalmat. Ez volt az a pillanat, amikor az oligarchia (nyíltan) a saját népe ellen fordult, és véglegesen lefeküdt a globális nagytőkének. Újabb és újabb mutyiprivatizációk mellett amit lehetett, eladtak, és közben kifosztották a gazdaságot. A hét éve regnáló Medgyessy– Gyurcsány-, majd Bajnai-kormány csődbe vitte az államot, IMF-gyarmattá tette saját népét.
Elérkeztünk a jelenbe, az 1989-es, kommunisták által létrehozott csődből a 2009-es, posztkommunisták által generált csődig. A kígyó a saját farkába harapott, a kör bezárult. Hogyan juthattunk csöbörből vödörbe?
Miért nem tudunk mi, a civil társadalom, értelmes módon, időben és hatékonyan reagálni az eseményekre?
Több ok mellett egy bizonyos: az 1989-es, módosított alkotmány a mai napig megbénít bennünket. Részben ez teszi lehetővé az erkölcsön alapuló politikai kultúra és valódi demokrácia legalsó fokát sem ismerő, illetve azt nem gyakorló posztkommunista-neoliberális kollaboráns hálózat hatalmon maradását. A félelmükben a hatalomhoz tíz körömmel ragaszkodó, a parlamentben képviselőként ülő pártkatonák rettegnek az elszámoltatástól és a jól fizetett hálózati pozíciók elvesztésétől. Őket csak a székkel együtt lehet az ország házából eltávolítani. Azt hiszik, azt is örökbe kapták, privatizálták, és majd kivihetik egy offshore cégbe.
De ez már aligha sikerülhet a szocialistáknak. Immáron nem maradhat el a kollektív és egyéni elszámoltatás, ami elmaradt húsz évvel ezelőtt. Ám van egy örök emberi lehetőség: a bűnöket még időben be lehet vallani, és meg lehet térni. H
a viszont itt lesz az elszámoltatás, a leltárhiányt most már az állampolgárok, a civilek is látni akarják, a korrupt személyeknek és bűnözőknek a törvény előtt kell felelniük.
Az elszámoltatás szándékán nem kell, sőt nem lehet a baloldalnak felháborodnia, már csak azért sem, mert ugyanezt a 2002-es választási győzelmük után – elsőként! – megtették. A posztkommunista-neoliberális koalíció Keller László közpénzügyi államtitkár vezetésével gátlás nélkül indított számtalan – és eredménytelen! – jogi eljárást az Orbán-kormány idején pozícióban lévő emberek ellen.
Nyilvánvaló, hogy a jogrend teljes betartásával történő elszámoltatásra van szükség. Ám aki bűnös, az méltó büntetést kapjon a vagyoni kártérítésre is kiterjedően, végigkövetve a fedezetelvonó vagyonátruházások láncolatát is hetedíziglen. Nem váltható meg többmilliárdnyi vagyonszerzés néhány évi börtönnel és pár millió forint pénzbüntetéssel. A büdzsé üres, minden forintra szükség van. Ezért, ha még lehetőség van rá, adóemelések helyett az ellopott pénzt és a vagyont kell visszaadni.
A civil összefogás nem a magánérdekért, hanem a nemzetért, a közjóért kell hogy cselekedjen. A magyarság legjobbjai, patrióták és lokálpatrióták, felébredtek. Pár hónap, és újra választhatunk. Az MSZP, az SZDSZ és az MDF morálisan már megbukott. Minden remény megvan arra, hogy legkésőbb 2010 áprilisában zárjon az elvtársi kaszinó.
A Civil Összefogás Fórum, amely már bizonyította, hogy nem pártjellegű szervezet és nem tör a politikai hatalomra, hanem az állampolgárok öszszefogását igyekszik megteremteni, a nemzet minden tagját hívja az elveszett igazság és a szabadság visszaszerzésére. Ez közös ügyünk, a magyar keresztény, a magyar zsidó, a magyar cigány és minden magyar állampolgár érdeke.
A tűrés és a szellemi kiérlelődés után a magunkra találás és a civil talpra állás ideje jött el. Megelőlegezett bizalmat adunk a jelenlegi legnagyobb ellenzéki pártnak, s ez a bizalom mindaddig fennáll – pontosabban csak addig áll fenn! –, amíg a nemzet és a szabadság, valamint az állampolgárok részvételére alapozott demokrácia érdekeit szolgálja a kormányra kerülő, ma még ellenzéki párt. Mindemellett reméljük az együttműködést minden honatyával, aki a nemzeti oldalon a közjót, a magyar nemzet érdekeit képviseli. Társadalmi szerződést ajánlunk fel a leendő kormányzatnak, amely elsődlegesen feltételezi az alkotmány gyökeres átalakítását.
Azok az alapelvek, amelyekre az alkotmányozási folyamatot véleményünk szerint fel kell építeni, a teljesség igénye nélkül a következők:
- Felelős, alkotmányosan számon kérhető kormány (konstruktív helyett „hagyományos” bizalmatlansági indítvány, nemcsak a kormánynyal, hanem a miniszterekkel szemben is)
- A jelenleginél erősebb köztársasági elnök, aki valóságos parlamentfeloszlatási joggal rendelkezik
- Jövőbeli kétkamarás parlament előkészítésének megkezdése
- Az önkormányzatok önállóságának növelése, a lokálpatrióták – mint egyesületek – képviseletének biztosítása az önkormányzati testületekben
- Közigazgatási bíróság
- A közvetlen demokrácia intézményeinek megerősítése, egyben működési feltételeik pontos szabályozása
Javasoljuk és kezdeményezzük, hogy az új alkotmány, illetve az alkotmányreform kidolgozására álljon össze egy arra érdemes, feddhetetlen szakemberekből álló szakmai csoport, mely parlamenti felhatalmazást kap. Az alkotmányozási folyamatba a népet be kell vonni, mégpedig úgy, hogy alkotmányozási alapelvekről, valamint a nemzetstratégia alapkérdéseiről a nép meghatározott formában állást foglal; ennek legszerencsésebb formája az új alkotmánytervezetet népszavazásra bocsátása.
Egyben kezdeményezzük, hogy az új alkotmány népszavazás általi elfogadásával jöjjön létre a negyedik Magyar Köztársaság, amely szimbolikusan jelezné, hogy új korszak kezdődik el hazánkban.
A társadalmi szerződés másik tárgya a nemzetstratégiai alapkérdésekben történő megállapodás a jövőbeni kormányzó erőkkel.
Ezek az alapkérdések álláspontunk szerint a következők:
A kormányzati tisztségviselőket és a közszolgákat teljeskörűen el kell számoltatni, az ország csődjéért felelősöket erkölcsileg és jogilag felelősségre kell vonni. Szükséges a nemzeti vagyon leltározása, majd annak nyilvános kezelése, évenkénti nemzeti vagyonmérleg. A korrupció és a feketegazdaság visszaszorítása. A magyar gazdaság felfűtése nagymértékű adócsökkentésekkel. Új munkahelyek létrehozásának támogatása, központban a magyar kis- és középvállalkozások kiemelt szerepével. A hazánkba betelepült és betelepülni készülő multinacionális cégek szerződéseinek felülvizsgálata az értékegyensúly szempontjából, illetve velük olyan szerződések kötése, amelyek a magyar áruk, szellemi javak és szolgáltatások felhasználását szavatolják. Legyen arculatunk a világban, alakítsuk hazánkat a bel- és külföldi turisták paradicsomává, fejlesszük a gyógy- és faluturizmust, hasznosítsuk termálvizeinket. Védjük meg a magyar erdőket, a földet és a vízkészletet, vásároljuk vissza állami tulajdonba a közmű-szolgáltató cégeket. Ne legyen privatizálható az állami kórház és az egyetem, a költségvetésből finanszírozott, a hallgatókat segítő támogatást csak magyar oktatási intézmények kaphassák. Meg kell erősíteni a magyar rendőrséget a jogrend betartása érdekében. Elkerülhetetlen a bűnözés visszaszorítása, a jogkövető emberek védelme a jogsértőkkel szemben, fokozott rendőri jelenléttel. A közszolgálati médiumokban a civilek arányos megszólalási lehetőségét a törvény erejével kell biztosítani.
A társadalmi szerződésben a civil oldal azt ajánlja fel, hogy támogatja a szerződésben foglaltakat betartó kormányt, és minden, a közjót érintő intézkedést. A civil összefogás a társadalom oldaláról igyekszik elősegíteni azt, hogy a nemzeti felemelkedést garantáló politikai erők alkotmányozást lehetővé tévő többséggel kerüljenek hatalomra, mert e nélkül nem garantálható az átmeneti alkotmány eltörlése és egy új alkotmány megalkotása.
Ha az összefogás szükségességét megérti a civil társadalom, és a nép bizalmát újra élvező hatalom is, akkor a lelkekben változás kezdődhet. Egyben megkezdődhet a valódi rendszerváltás, amely a rosszul működő magyar elitdemokráciából részvételi demokráciát hoz létre.
