A 21. század új és meghatározó törésvonala: a globális piac és a nemzetállam közötti konfliktus

A legfőbb veszély az a 21. században, hogy a nemzetállamokra épülő demokráciát, mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági elitokrácia. A modern társadalmakat legátfogóbban és hálózatosan szervező három meghatározó szféra, a piac, az állam és a társadalom vonatkozásában a piac tesz szert globális hatalomra; a multinacionális gigacégek és pénzügyi körök együttesen olyan érdekszférát formálnak, amelyik helyzeténél fogva a nemzeti keretek között működő (nemzet)államok és társadalmak fölé emelkednek. Az elitokrácia meggyőződése, hogy a világ gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai válságai nem kezelhetőek máshogyan, mint régi és új, már működő és a jövőben működésbe lépő globális intézmények segítségével, s ezért, ebben a folyamatban olyan új működésmódot alakítanak ki, amely alárendeli a demokráciát a globális szempontoknak. Nem „megszüntetni” akarják a demokráciát, hanem „alárendelni”, olyan politikai eljárásmóddá változtatni, amely felett immáron nem a társadalom, hanem sokkal inkább a globális elit akarata érvényesül.

Ebből fakadóan létrejön a globális piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti 21. századi törésvonal (cleavage), s válik a legmeghatározóbb, más törésvonalakat is magában foglaló konfliktussá.

A globális elit tehát egyszerre áll konfliktusban a nemzetállammal és a demokráciával is, s a megoldást egy, nemzetállamok feletti Új Világrendben, illetve a Világkormányzásban képzeli el. Elképzeléseik szerint a nemzetállamok háttérbe szorítása, hosszabb távon megszűntetése, illetve nemzeti demokráciák helyett egy új globális uralmi rend létrejötte lenne a megoldás a világ összes konfliktusára.

A törésvonal-, vagy angolul cleavage-elméletet Seymour Martin Lipset amerikai, illetve Stein Rokkan norvég politológusok dolgozták ki még a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején. Elméletük az óta is a politikatudomány egyik meghatározó eleme, vizsgálati módszere. Az elmélet abból indul ki, hogy a modern társadalmakban az egyes társadalmi csoportok között létrejönnek olyan ellentétek, konfliktusok, melyek belső, társadalmi keretek között nem oldódnak fel, ezért politikai formát öltenek, s politikai szervezetek, jelesül pártok lépnek fel a társadalmi ellentétek egyik vagy másik oldalán álló osztályok, csoportok érdekének védelmében és képviseletében. A társadalmi ellentétek tehát az által válnak törésvonallá, hogy az adott ország politikai és párttagoltsága ezekre épül fel, ennek a mentén zajlanak a politikai és közéleti küzdelmek, ennek mentén jönnek létre kormányok, kormánykoalíciók, illetve vonulnak ellenzékbe pártok. Vagyis, az eredeti, a nyugati társadalmakból kiinduló Lipset-Rokkan-elmélet szerint a társadalmi megosztottságok alakítják ki a pártrendszert és a politika szerkezetét az egyes országokon belül.

Lipset és Rokkan tehát kifejezetten az egyes országokon belüli konfliktusokról beszéltek, s a történeti kornak megfelelően négy meghatározó törésvonalat különítettek el, mely közül kettő gazdasági, kettő kulturális jellegű volt. Gazdasági törésvonalnak számított – s egyben a bal-jobb szembenállás alapját is jelentette – a munka és a tőke ellentéte, amelyet modern nyelven nevezhetünk a tulajdonosok és a tulajdonnélküliek, avagy a munkáltatók és a munkavállalók konfliktusának is. Ennek mentén alakultak ki egyik oldalon a kommunista, szocialista, szociáldemokrata, a másik oldalon pedig a vállalkozó- és magántulajdon-barát liberális és konzervatív-kereszténydemokrata pártok. A másik fontos megosztottság az ipari és az agrárérdekek ellentéte; az agrárszektor háttérbe szorulásával párhuzamos megjelentek az agrárpártok szerte Nyugat-Európában, illetve Amerikában.

A kulturális ellentétek egyike a vallási, hívő-nem hívő, illetve a felekezetek közötti szembenállás, mely a 19. század liberalizációja következtében létrehozta a kereszténydemokrata és keresztényszociális pártokat (e kettő szövetségére épül ma is a német kormányzó koalíció jobboldala). Az úgynevezett „néppárti” politikai tábor ma is elsősorban kereszténydemokrata pártokra épül az EU-ban is. Végül a szerzőpáros által elemzett másik kulturális ellentét a nemzeti-etnikai szembenállás, ami az adott országon belüli, többséget alkotó államnemzet és a kisebbségben lévő nemzetiségek, etnikai-nyelvi csoportok között alakult ki. (Erre példa Spanyolországban a baszk és a katalán kisebbségi párt, az északír függetlenségi Sinn Féin, a belgiumi vallon és flamand pártok, az RMDSZ és még lehetne hosszan folytatni a sort.)

Lipset és Rokkan a hatvanas-hetvenes évek nyugati társadalmaiból indultak ki, s így bontották ki a legfontosabb törésvonalakat. Jól látható azonban, hogy ők akkor természetes módon az egyes országokra fókuszáltak, a nemzetállamokra, azaz endogén, belső konfliktusokat elemeztek, ami tökéletesen meg is felelt az akkori történelmi, politikai és társadalmi feltételeknek. A globalizációs folyamatok, a globális piac kialakulása éppen ebben az időszakban erősödik fel, s kap hatalmas lendületet a Szovjetunió és ezzel a kommunista tábor felbomlásával, a világ – úgymond – egypólusúvá válásával. Lipset és Rokkan még nem érzékelhették kellő mértékben, hogy a helyi, országos piacok hogyan szorulnak vissza a globális piaci szereplők, a multinacionális gigacégek megjelenésével, a globális bank- és pénzügyi szféra hogyan veszi át a hatalmat az ipartól, a termelőtőkétől, milyen mértékben jelenik meg a spekulatív pénztőke, s mindennek eredményeként a pénzügyi hatalom hogyan vált át fokozatosan politikai hatalommá – globális metszetekben.

Lipset és Rokkan tehát országokon, nemzetállamokon belül analizáltak, s országok közötti összehasonlításokat tettek – az akkori állapotoknak megfelelően.

A 21. században azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s az országos törésvonalak fokozatosan alárendelődnek a globális törésvonalaknak. Éppen ezért újra kell értelmeznünk a klasszikus szerzőpáros elméletét; nem eldobni kell azt, ellenkezőleg, a mai viszonyokhoz kell igazítani.

Ennek pedig az a lényege, hogy immáron nem a nemzetállamon belüli ellentétek a meghatározóak, hanem maga a nemzetállam áll a törésvonal egyik oldalán, a másik oldalon pedig megjelenik a globális piac és a globális uralmi rend, amely számára a nemzetállam immáron lebontandó korlátot jelent a profit- és hatalmi érdekeik érvényesülése előtt. Az új, 21. századi törésvonal a nemzetállamok szempontjából immáron leegyszerűsödött a Hamlet-i „lenni vagy nem lenni” dilemmájára.

A globalizmus (globális rend) és a demokrácia, illetve a globális piac és a nemzetállam ellentéte egyben komplex kategória, mert magában foglal több, önmagában is fontos konfliktusokat és szembenállásokat. Ezek többek között:

1. Egyesült Európai Államok vagy a nemzetek Európája. Az előző egyet

jelentene a tagállami szuverenitás felszámolásával és egy koncentrált, szuperföderális állam létrejöttével, amely egyben részévé válna a globális intézményi rendnek. (Csendben jegyzem itt meg, hogy az ENSZ Antonio Guterres leendő főtitkár irányítása alatt egyre inkább a nevének akar majd megfelelni, vagyis a nemzetek „egyesülése” nem szuverén és egyenrangú országok együttműködését, hanem a nemzetállamok felszámolódását jelentené – ha engedjük.)

2. Liberális vagy nem liberális demokrácia. A globalizmus pártján álló,

„mainstream”-nak nevezett neoliberális irányzat a demokrácia azon változatát fogadja csak el demokráciának, amely a „többség dönt” elvét háttérbe szorítva az egyéni és kisebbségi jogokat, a mindenkori ellenzék jogait túlpreferálja, így oldva fel az erős, nemzeti alapú központi hatalmat. Minden, a legitim többségi uralmat következetesen érvényesítő ország azonnal megkapja a féldemokratikus, autokratikus, illiberális stb. leminősítő jelzőket.

3. Multikulturalizmus vagy a többségi kultúra uralma. A globalizmus hívei a

kulturák, vallások, etnikumok stb. között nem tesznek különbséget, viszont hirdetik a másság védelmét a többséggel, az „elnyomó”, fehér, férfi, keresztény középosztállyal szemben; ideáljuk a kozmopolita állampolgár, aki elszakad a nemzeti identitásától, vallásától, kultúrájától. Ezzel szemben a nemzetalkotó (többségi) kultúra hívei az országon belüli kultúrák keveredését, egybeolvadását és feloldódását a nemzetállami lét felszámolódásával azonosítják és elutasítják.

4. Elitizmus vagy antielitizmus. A globalizmus a piacot vezető cégek, bankok,

„befektetők” szakértelmében bízik a legjobban, azt vallja, hogy a világot egy hozzáértő elitnek kell irányítania. A globális elittel szemben fellépők kiinduló pontja viszont az, hogy az elitizmus a végletekig fokozza a társadalmi különbségeket a rendkívül szűk szupergazdag réteg és emberek tömegei között, aminek katasztrofális következményei lehetnek.

5. A migráció lehetőség vagy veszély Európa számára. A globalisták

álláspontja egyértelmű, Kalergi 1920-as években kifejtett koncepciója a kevert fajú Európáról áll az egyik oldalon, s ez ellen lép fel az európai kultúra és vallás megvédését célul kitűző másik tábor (élén Orbán Viktorral).

A globalitás és a nemzeti lét világlátása közötti, végtelenül mély szakadék rányomja bélyegét a századunkra. Igazi törésvonal ez, mert nem csak a politika és az eszmék talaján jelentkezik, de láthatóan kettéosztja a társadalmakat is, ráadásul néha meglepően egyenlően (figyeljük meg, milyen sokszor születnek szinte „döntetlen”-szerű eredmények és patthelyzetek egyes országok választásain).

S a végére még egy sajátos dolog: a mi népi-urbánus ellentétünk a 20. század 20-as, 30-as éveiből már szinte visszatükrözte mindazokat a konfliktusokat, amelyek immáron globális, átfogó törésvonalakká váltak. (Lásd könyvem: A népi-urbánus ellentét tegnap és ma. Napvilág, 1997) Régóta magunkban hordozzuk mindazon ellentéteket, amelyek globálissá váltak; nem véletlen talán, hogy mintha a megoldás irányába is lennének „hasznos” javaslataink a világ számára.