A szerzőnek egyre jobb és jobb írásai jönnek le a Magyar Hírlapban!!
/Nagy tudású történész – többek között… /
Ma még csak a népakaratból származik legitimitás. Ezért hát felmerült, hogy a népet kell lecserélni. Pontosabban kicserélni.
Érdekes fejleményeknek vagyunk tanúi mostanában. A parlamentáris demokrácia kifinomult építménye mintha recsegne, ropogna. Forradalom még nem tört ki, de manapság sokféleképpen megkérdőjelezik a népakaratot. Forradalmak eddig diktatúrák, nyílt elnyomás ellen robbantak ki, demokrácia ellen legfeljebb puccsok. Nem forradalom, hanem puccs volt Hitler hatalomra jutása 1933-ban. A sikerhez a korrupt és működésképtelen német parlamentáris demokrácia segédkezett is. Lenin és az oroszországi puccs is az éppen kialakult orosz parlamentarizmus gyökértelensége miatt győzhetett. Lázadással vegyes puccs volt az iráni forradalom is. De hatása jóval nagyobb, mint a túlbecsült „kubai forradalomé”. Németországban, Oroszországban, Iránban, Kubában sem volt stabil demokratikus parlamentarizmus. Kvázi polgárháború dúlt.
Klasszikus lázadás volt viszont „hatvannyolc” Nyugat-Európában és részben az Egyesült Államokban is, amikor zavaros gondolatok és célok jegyében vonultak utcákra tömegek. Leveretve, s aztán eljutva a különféle terrorszervezetekig a Vörös Brigádoktól a Fekete kézig. Marx, Mao, Che Guevara volt a zászlókon. Köztük „szocializálódtak” a mai Európai Unió nagyszájú zöld, liberális és szocialista képviselői közül sokan. Leginkább az „értelmiségi”. Aki nem tanár, nem író, zenész, orvos, festő, mérnök, ügyvéd, bíró, hanem „értelmiségi”. Szakmájában általában gyenge, de „értelmiséginek” kiváló. Ez a státus repíti a csúcsokig. Ő az, aki aláírást gyűjt, tüntetést szervez, a színházban dumál és nem játszik, az utcán demonstrál és nem sétál. Most kívül zöld, belül vörös, mint a dinnye. Ő a mai hivatásos forradalmár. Nehéz a sorsa, mert se kommunista párt nincs, se nemzeti szocialista. Ő hát politikailag civil!
A parlamentáris demokrácia építménye ettől függetlenül recseg, ropog, mert a „politikai elit” itt Európában és az Egyesült Államokban is túl régóta őrzi belterjes álalternatíva világát. Ennek klasszikus megnyilvánulása a német nagykoalíció, amelynek tényleg nincs alternatívája. Hol vannak már az elvek, programok? Idejétmúltak. Csak a hatalom van. Ez nagyon hasonlít egy permanens szabotázshoz. Republikánus vagy demokrata?
Bush vagy Obama? Schröder vagy Merkel? Mindegy.
Amerikában felismerték ezt a szabotázst. Ott minden egy kicsit sarkosabb. Jött egy ember. Nem a mesebeli legkisebb fiú, nem ám! De felborított mindent. Lényegében berúgta az ajtót. Nem maradt a családban. Megtörtént a fordulat. És megkezdődött egy újfajta permanens szabotázs. Most nem belülről, a politikai hatalomból, hanem kívülről. A száz éve bitorolt gazdasági igazságügyi és médiahatalomból.
Az „értelmiség” pózol. Hollywoodi celebektől Nobel-díjasokig, s nyomukban szerte a világon az önjelölt világboldogítók. Majd felszedik bérüket.
Azt a történelmi pillanatot éljük át, amikor lázadás alakul ki a népakarattal szemben. Trump nagy győzelme után eleget tett egyik legfontosabb választási ígéretének. De az Ancien Régime nem enged. Az Apple, a Facebook, a Microsoft, a Google és a többi nagyvállalat felülírná a népakaratot. Tüntetések, szájtépés reggeltől estig. S lám, találtatott egy szövetségi bíró, aki hatályon kívül helyezte az elnök rendeletét.
Az utcán a felhergelt tömeg Amerikát élteti. New York vezesd a harcot, Kalifornia felelj neki! Már most szétesik a jelenkor nagy birodalma?
Az utcán a kisebbségben maradtak vannak, akik már nem ismerik el a népakaratot. Olyan naivak nem lehetünk, hogy ez egy spontán akció. A Szilícium-völgy gigavállalatai? Mondhatnánk, hogy összecsap a parlamentáris demokrácia a közvetlen demokráciával? Erről lenne szó? Nem hinném. Inkább arról, hogy egy agresszív kisebbség mindenáron fölébe akar kerülni a népakaratnak. Megint. Neki ott a helye – gondolja.
Mert különb! Különb a bunkó, tahó választópolgárnál. Ehhez joga van! Itt jól bejáratott üzleti érdekek forognak veszélyben! A választási eredmény veszélyezteti az érdekeiket, vagyis a demokráciát – mondják faarccal, és hergelik a szerencsétlen megtévesztett milliókat. Mennyire hasonlít ez Hitler, Lenin vagy éppen Rákosi népakarattal szembeni viszolygásához.
Emlékezzünk a Brexit elleni tüntetőkre Londonban. Emlékezzünk a magyarországi elsöprő népakarat elleni „értelmiségi” lázadásra. Futkosásaikra. Szánalmas „ultimátumaikra”. Emlékezzünk a lengyelek elleni brutális fellépésre Brüsszelből. Vagy éppen az osztrák elnökválasztásra. Először csak csaltak, de aztán már taroltak. Megy ez még! – lélegezhetett fel az ottani nagykoalíció.
Én tudom, hogy nem a parlamentáris demokrácia az emberiség politikai teljesítményének végső csúcspontja. De mégis: a legmélyebbre merített edény. A népet félre lehet vezetni, de időről időre átláthat a ködön.
Ezt szabotálták és szabotálják az álalternatívák. De milyen paradoxon! Amikor valódi alternatíva jelenik meg: megkérdőjelezik magát a parlamentarizmust is. Ma még csak a népakaratból származik legitimitás. Isten kegyelméből, ideológiából, jogból, pénzből, hatalomból nem. Ezért hát felmerült, hogy a népet kell lecserélni. Pontosabban: kicserélni. Ezt szolgálja a kiprovokált új népvándorlás. Ördögi terv. Hiszen egyetlen stabil kapaszkodónk volt: a nép, a nemzet. Nyelvével, kultúrájával, identitásával, vallásával, legendáival, történelmével. A nemzet, amely lehet aktív meg passzív, de amely a fundamentum. Amelyről úgy tudtuk, hogy nem helyettesíthető. Az amerikai sem, amely nem vérségi alapú, mégis nemzeti igényű. A francia, az amerikai, a magyar forradalom 1848-ban és 1956-ban is erről szólt. A népakarat kifejezéséről, s erre a parlamentáris demokrácia tűnik ma is a legalkalmasabbnak.
Láthatóan nagy veszélyben vagyunk. Sok a jogos elégedetlenség mindenütt. A parlamentáris demokrácia politikai elitje velejéig romlottnak tűnik. Romániában újabb lázadás. Franciaországban talán ma kezdődik. New Yorkban viszont a parlament lázad a népakarat ellen. Forrong a világ. De vigyázzunk: jön az ezt meglovagoló mai hivatásos forradalmár. Az utcán hadonászik: azt üvölti, nem kell parlament, nem kell demokrácia, nem kell nemzet, nem kell összetartozás, nem kell hit és nem kell vallás, nem kell jövő, nem is kell itt élni. Szégyen itt élni! (Kísérteties, ahogy ezt kiabálja egy amerikai és egy magyar „értelmiségi”.)
Nem kell szerelem sem. Nem kell család sem. Biológiai nem sem kell, inkább a társadalmi. És az Egyesült Államokban most megszólalt a végzetes hang: nem kell szövetségi állam sem! A profitom, a lemezem, a műsorom, a pályázatom, a pozícióm, a pénzem, a filmem, az kell! És kell még tíz- vagy százmillió bevándorló, ők majd elsöprik a szemetet, megjavítják a hármas metrót, visszaszerzik az ellopott buszmegállót, és riksával gyorsabban lefutják a Göd–Budapest távolságot, mint a MÁV-viszonylat.
Ha arról van szó, hogy a parlamentarizmus ellen támad egy agresszív kisebbség a „közvetlen demokrácia” nevében, jó lesz vigyázni a parlamentekben is! Erkölcsi, politikai, minőségi kontrollra és önkontrollra van szükség! Meglátjuk, képes-e megújulni a parlamentáris demokrácia, vagy becsődülnek a felhevült aktivisták a szenátusokba, kongresszusokba, országgyűlésekbe? Vigyázzunk: vállukon ott fognak ülni a 21. század diktátorai.
Az ókori görögöknél a népgyűlés az akkori közvetlen és képviseleti demokráciát jelentette egyszerre, de ez köszönőviszonyban sincs a mai népakaratot megkérdőjelező törtető görcsökkel. Az egy politikai civilizáció kezdete volt, ez a vége lenne. Nem kevés forog a kockán: a jövőnk.
