Az utóbbi időben divatba jött a „határ” szó.
Ha felmerül az a kérdés, hogy hol a határ, akkor ki-ki a maga módján osztályoz és válaszol aszerint, hogy erkölcsi, politikai vagy gazdasági kérdésekre kíván választ adni. A tér és az idő korlátozza az adható válaszokat. Így például mondhatjuk, hogy határtalanul boldogok vagyunk, de vajon ez így van holnap és holnapután is?
Más oldalról közelítve a kérdést, bizonyos, hogy létünk határa a Földön megszabott. Sokszor mondjuk, hogy mindennek van határa. Közben látjuk, hogy a tudomány nap, mint nap tágítja ismeretünk határait.
Tény, hogy az emberi civilizáció határok között él. Az emberek közösséghez tartozásuk szerint elismerik az általuk kialakított erkölcsi és jogi határokat. Ha a határok szabta környezetünket külső erővel vagy belülről lebontani igyekeznek, az ellentétekhez vezet, hiszen a szűkítés vagy bővítés konszenzust igényel. Messzebbre tekintve, amennyiben az ún. „határkérdésekben” nincs egyetértés, akkor a probléma polgárháborúba vagy világháborúhoz is vezethet. Ilyenkor önvédelmi szempontot képez a külső erők elleni fellépés és a belső ellentmondások feloldása.
Történelmünk mindenkor igazolta a határok szerepét. Olyannyira, hogy nemcsak erkölcsi, politikai és gazdasági határok alakultak ki, hanem a civilizációk határai is kézzel foghatóvá váltak. A világban meghatározó jelleggel létrejöttek a különböző területeken szocializálódott emberek által létrehozott elkülönülő, társadalmi alapokon működő civilizációk. A keleti és nyugati világ civilizációi között éles a különbség és az ellentét. Keleten primátust élvez a vallás és a hit szerepe, és folytonos részvételt követel az állam irányításában. A nyugati keresztény civilizáció ugyan a vallást fontosnak tekintette, de mindenkor igyekezett az egyházak szerepét az államirányítástól elválasztani. Ehhez olyan eszközöket használt, mint a demokrácia megjelenítése, kéz a kézben a politikai pluralizmussal. Ilyen formán a hatalmi harc színtere a pártpolitikák küzdelme során testesült meg. A vallás, a hit szerepe a nyugati civilizációban folyamatosan gyengült, a hatalom gyakorlásából az egyházak kiszorultak, így az erkölcsi értékek másodlagossá váltak.
Ez a folyamat, a két világháború és az azt követő hidegháború hatására, Nyugat Európát és Kelet-közép Európát kettéválasztotta. A nyugat élvezte a háborúkat megnyerő győzteseknek járó, hadisarcot sem nélkülöző jólétet. Közben keleten, a Szovjetuniónak odadobott területeken megszűnt a szabadság, helyette napi jelenséggé vált a gyarmati sors. Miközben Európa nyugati felében a demokrácia és a jogállamiság keretében egymásnak feszültek a különböző pártideológiák és izmusok, a keleti népek közel 50 éves gyarmati sors után visszanyerték önrendelkezésüket. Nem véletlen, hogy Kelet-közép Európa népei, ideértve Nyugat-Balkánt is, irtóznak minden külső hatalomtól, erőszakos beavatkozástól (pénzhatalom, nagyhatalmak). A kommunizmus béklyójától megszabadult népek elutasítással reagálnak a klasszikus ideológiák és izmusok mutánsaira. Nem lehet őket megetetni a posztkommunizmus, a neoliberalizmus és a szélsőséges nacionalizmus új formába öltöztetett, álságos, a régi ízeket kínáló politikai főztjeivel.
Különösen a XX. század második felében garázdálkodtak a nyugati civilizáció önpusztító erői. Célba vették a zsidó keresztény civilizáció értékeit, minden erővel elsorvasztásukra törekedtek. Ezzel szemben keleten az iszlám és mohamedán vallás hívei, egyre nagyobb számban, terebélyes és erős közösséget hoztak létre. Meggyőződéses vallási hitük szerint jogot formálnak az állami élet irányítására. Cezeropapjaikkal világuralmi szerepre készülnek.
A józan civil polgárok európai sokasága egyetért abban, hogy vannak olyan határok, amelyek sérthetetlenek. Európa földje és polgárainak élettere nem engedhető át a hódítóknak. Egy oldalról a bőrünkön érezzük a migránsok újkori honfoglalását, míg a másik oldalról tapasztaljuk a pénzhatalmasok globalizációs törekvéseit. Európa nem kíván erőszakos hittérítők és a pénzmágnások összecsapásának helyévé válni.
A hátérben megbújó pénzhatalom úgy érzi, hogy a migráció istrángját kézben tartja. Az arab tavasz után meggyengítheti az európai civilizációt is a betelepített migránsokkal. Elképzeléseiket igazolják az európai országokban spontán kialakuló NO-GO zónák, amelyek a polgárháború fészkeit jelentik. Terveik szerint a gyökértelenné vált, szülőföldjükről beválthatatlan ígéretekkel elindított migránsok Európában kapaszkodó nélküli rabszolgává válnak, szűkítik az őslakók munkalehetőségeit, lenyomják a béreket. A munkát vállalni nem akaró idegenek pedig igénylik a szociális segélyeket, ezzel szűkítve a helyi polgárok életszükségleteinek kielégítését. Az európai ember elveszti identitását, és ugyanolyan kiszolgáltatott lesz, mint betelepített migráns szomszédjai.
A pénzhatalmi gépezet azonban tévedhet. Az évezredes múltra visszatekintő keresztény civilizáció elég erős ahhoz, hogy szellemi fölényével, kulturális erőivel visszaverje a ravasz módon kitervelt gyarmatosítást. Vészjósló előjelként kell értékelni az amerikai csapatok Európában történő állomásoztatását és a multinacionális vállalatok kereskedelmi érdekeit szolgáló TTIP-t és a CETA-t. Az alantas szándékok időben történő felismerése utat mutat az Európai Unió intézményi rendszerének megreformálásához. Választott és új uniós kormányzásra van szükség. Európa sorsáról csak az Európai Tanács miniszterelnökei dönthetnek, parlamentjeik felhatalmazását bírva. Ezen első lépés megtétele után nem hagyhatók figyelmen kívül a magyar miniszterelnök varsói négy pontos javaslatából azok a tételek sem, amelyek az önálló európai katonai erők létrehozását szorgalmazzák, az Unió gazdaságának stabilitását középpontba helyezik, nem kettős mércéjű, hanem minden államra vonatkozó pénzügyi és gazdasági előírások betartásával.
A külföldi bevándorlók kötelező kvóta szerinti befogadását illetően a szuverén nemzetállamoknak önállóan kell népük megkérdezésével határozni. Érdemes Merkel kancellárasszony figyelmébe ajánlani Helmut Kohl bölcs szavait, amit keresztényi közösségeinknek is meg kell fogadni:
„Segíts, hogy a másik segíthessen önmagán.”
E szavakat nem lehet másként értelmezni, csak úgy, hogy a gazdasági bevándorlókat vendégmunkásként kezeljük. A vendégmunkás határozott idejű munkaviszonya után térjen vissza hazájába. Keresetét küldje vissza a szülőföldjén maradt családtagjainak, ezzel is segítve hazája újjáépítését.
Ha egy nemzet úgy dönt, hogy biztos életteret kíván teremteni az utána jövő nemzedéknek, azt tehesse szabadon. Mi magyarok úgy gondoljuk, hogy nem kívánunk versenyt futni a minél magasabb GDP hajhászás pályáján. Számunkra fontos gyermekeink, unokáink életterének és a körülvevő természet értékeinek fenntarthatósága. Demográfiai problémáinkat a családoknak nyújtott támogatásokkal kívánjuk megoldani. A család a nemzeti lét legfontosabb megjelenítője, a gazdasági élet legkisebb közössége, melynek tagjai a nyugdíjas szülőktől az újszülöttig vehetők számba.
Európa civil polgárainak éberségük mellett figyelmeztetni kell a politikusokat, hogy a „határok” nem megkerülhetők. A határtalan politikai becsvágy egyaránt belső és külső ellensége az Unió közösségének és a szuverén nemzetállamoknak.
A magyar polgárok megfogalmazott, sok helyen elmondott és leírt igényét tükrözi a migránsok kötelező betelepítésének elutasításáról szóló népszavazás. A kormány meghallotta a nép akaratát. Európa és a magyar nemzet jövője nem tehető kockára. „NEM” szavazatainkkal egyértelművé kell tennünk, hogy a polgáraink szabadságánál nincs nagyobb érték.
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök
