Van a hazai szavazópolgároknak egy olyan, nem éppen kis létszámú csoportja, amely magát pártsemlegesnek, sőt tábor semlegesnek tekinti ,és nem is szokott elmenni szavazni. (Nem azokról beszélek tehát, akik alkalmilag valami miatt lemondanak a politikába való beleszólás legfontosabb állampolgári lehetőségéről. Egyébként teljesen megértem azokat az országokat, ahol a szavazati joggal való élés egyszersmind kötelesség is.) Ezt a szavazófülkétől való következetes távol maradást a posztkommunista hatalomgyakorlást felváltó antikommunista, nemzeti kormányok esetében egy tetszetős, és általuk nyilván támadhatatlannak vélt mondattal magyarázzák. „Ezek is csak lopnak, csalnak, hazudnak!” Mondanom sem kell, hogy a posztkommunista politikai erők, ha ellenzékbe kerülnek, ezt a felfogást a maguk propagandagépezetével erőteljesen támogatják. Ami persze még mindig sokkal hatékonyabb, mint amikor az „is” szócskát „kifelejtik”, és úgy tesznek, mintha az ő gyakorlatuk számára ez teljesen ismeretlen volna. „Régen volt, talán nem is igaz”? Pedig sajnos, még nem is volt annyira régen, csak az ellenzéki sajtófórumok, tv-csatornák nem nagyon szokták emlegetni. Ez az inszinuáció aztán eléggé kontraproduktív, olyan, mintha akár fennszóval ki is mondanák, a magukat balliberálisnak nevező ellenzéki politikusok nevében a velük azonosulók: „mi ilyesmit soha nem csináltunk, csak ti csináltok!”
Az „is” szócska hangsúlyozása, nyomatékkal való kiejtése viszont a hiszékeny és a dolgokra való rálátást nélkülöző, tegyük hozzá: a politikában annyiszor csalódott polgártársaink esetében megteszi a magáét. Hogyan is lehetne ezt a magát ennek a gyilkosan egyszerűnek és megcáfolhatatlannak vélt igazság birtokosának képzelő réteget a „kormányzati kommunikációnak” megszólítani? Mit tudnak nekik a kormánypártiak mondani? Talán azt, hogy „jó, lehet, tegyük fel, hogy ezek is lopnak, csalnak, hazudnak, de nem mindegy, hogy mennyit és mekkorát”.
Az sem mindegy, hogy például a hazugságaik mennyire illeszkednek a Magyarországot rágalmazó, a pénzhatalom zsoldjában álló, nekik mindenkor készséges támogatást nyújtó nemzetközi sajtó hazugságaihoz, amelyekből a Magyar Idők 2016. január 18-i száma közölt egy kitűnő összeállítást (Szalai Laura: Szemben a valósággal: hazugságok és hamisítások Magyarországról a nemzetközi médiában).
Nehéz volna bárkinek, bármennyire ellenérdekelt is, az itt szereplő, tényekkel dokumentált állításokat lesöpörni az asztalról, és azt képviselni, hogy a nyugati sajtó ilyetén „igazmondása” csupán légből kapott vagy kisujjból szopott lenne. Azért persze megpróbálják. Az egyik televíziós vitaműsorban például (Főszerkesztők klubja) a minap az egyik ellenzéki szereplő konkrét példát követelt a Demokrata főszerkesztőjétől. Meg is kapta, ráadásul egy olyat, amely nincs is benne a fent említett részletes és beszédes összeállításban, mert nem a közelmúltban történt, illetve, minthogy ez az „igazmondás” nem ma kezdődött, egy pár évvel korábban. (Attól függ, mit nevezünk közelmúltnak? Mondjuk így: még a migráns-válság „beköszöntése” előtt, amely a” bevándorló” emberáradat mellett a legbőségesebb nyugati hazugság-áradatot is magával hozta.)
A válaszadó (Bencsik András) azt a nyugati „sajtótudósítást” említette, amely szerint a CÖF csaknem fél milliót számláló megmozdulása, a békemenet „ellenzéki tüntetés” volt, a fennálló Orbán kormány ellen irányult. (Az már csak hab a tortán, hogy a létszámot a különböző ellenérdekelt sajtóorgánumok valamiképp elosztották, kettővel, öttel, vagy akár tízzel is. „Mit számít az ilyen nagy vállalatnál?”) E sorok írója is természetesen úgy tudja, hogy kormánypárti, a „piszkos rezsimnek” aposztrofált Orbán kormány melletti felvonuláson vett részt, számos barátjával együtt. Bárhogyan is minősítik ezt a politikai hitvallást nyugaton élő magyar és nem magyar barátaink, ismerőseink, azért az önazonosságunkhoz mégiscsak ragaszkodnunk kellene, és az ilyen bicskanyitogató hazudozást mindig ki kellene kérnünk magunknak!
Mondhatnánk persze, hogy a német sajtó, amely bőségesen kivette részét a rágalomáriák éneklésében, Udo Ulfkotte könyve és a kölni atrocitásokat követő szájzár után (most kellett volna a sajtószabadság mellett lelakatolt szájjal és üres oldalakkal tüntetni a „jogvédőknek!”) éppen eléggé kompromittálódott, és nem illik döglött oroszlánba rúgni. Kár, hogy szó sincs döglött oroszlánról, mert egyelőre csak remélni lehet, hogy a kényelmes, a gondolkodástól elszoktatott, agymosott emberek száma (akik sajnos, teljes őszinteséggel mondhatják, hogy „nem akarok, nem tudok hinni a saját szememnek!”) rohamosan csökkenni fog. Sőt, hogy a hazudozó cselédsajtónak ez a németországi kompromittálódása és tekintélyvesztése dominóeffektust fog elindítani más nyugti országokban is. Addig azonban…
Érdemes természetesen azt az álláspontot is képviselnünk (mindazok előtt, akik úgy gondolják, hogy az igazság számukra még jelent valamit), hogy az igazság, a történelmi és társadalmi igazság nem szimmetrikusan középen van, hanem a két tábor valamelyikéhez közelebb, vagy jóval közelebb. (Más kérdés, hogy ez a történelem tanulsága szerint csak hosszú idő után, esetleg évtizedek elteltével válik a teljes vagy csaknem teljes közvélemény számára egyértelművé.) Erre kapjuk válaszul olykor, hogy „ugyan már, mi az az igazság! Tessék, határozd meg!” Ami mögött nem nehéz felismernünk a liberális vagy inkább ál-liberális (neoliberális) igazság-koncepciót („ahány ember, annyi igazság”), amely koncepció csak egyénekben hajlandó gondolkodni (a közösség fogalmából legalább is többnyire kirekeszti a nemzetközösségeket), és ilyen alapon abszolutizálja az igazság relatív voltát. A mi válaszunk viszont az lehet, hogy az igazság egyik definíciója a hazugság, legalább is az ilyen ordenáré, pofátlan, égbe kiáltó hazugság hiánya. Tessék az igazságot ott keresni, ahol ilyet nem tapasztalsz, vagy minél kevesebbet! Mert persze, kormánypárti sajtófórumok sem fogják a kedvezőtlen vagy rossz híreket, kudarcokat a címlapon közölni, vagy a hírblokk elején bemondani. De a Magyarországra (és (lassan most már Lengyelországra is) zúduló rosszindulatú ferdítésekhez, rágalomhadjárathoz viszonyítva? Ha a különbséget zongorázni tudnám…
Deák Ferenc mondta állítólag, hogy ha kell sajtótörvény, akkor annak elég egy mondatból állni: „hazudni már pedig nem szabad.” Sajnos, azoknak, akik a sajtószabadságot a hazudozás, a rágalmazás szabadságával azonosítják, ezt a mondatot alighanem hiába idézzük. De másoknak talán még nem hiába…
K.I.B.
