Harcban a demográfia démonával

Bár még bő egy hónap van hátra az év utolsó napjáig, aligha vállalunk nagy kockázatot, ha kijelentjük, a 2015-ös esztendő első számú, leggyakrabban leírt, kimondott szava a migráció (illetve annak variánsai, mint a bevándorlás, népvándorlás stb.) Bár migráció mindig is volt, az a tömeges, kaotikus, megfékezhetetlen emberáradat, ami az idén sáskajáráshoz hasonlóan, illegálisan átgázolt fél Európán – köztük hazánkon is –, nem törődve országhatárokkal, ellepve városokat, köztereket, pályaudvarokat, autóutakat, valósággal sokkolta az európai embereket. Aligha van még egy jelenség, folyamat, kategória, amit annyit kommentáltak, elemeztek, vitattak, kritizáltak az idén – politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, ökológiai szempontból, sőt a terrorizmus, a biztonság aspektusából is –, mint a migráció, az újkori népvándorlás. Mégis, a tömeges, járványként terjedő migráció elsősorban demográfiai kategória és válságtünet.

Ahhoz, hogy felfogjuk, életünk már soha nem lesz olyan, mint eddig volt, meg kell értenünk, hogy a növekvő társadalmi káoszt előidéző népvándorlás elsődleges oka a gyorsuló túlnépesedés. Konrad Lorenz Nobel-díjas orvos, zoológus, etológus már csak nem fél évszázada rámutatott arra, hogy „a civilizált emberiség nyolc halálos bűne” közül az első a túlnépesedés. Az ember mértéktelen szaporodása és ezzel együtt az élettér – a földi bioszféra – elpusztítása azzal fenyeget, ami egyébként élő rendszerrel szinte sohasem esik meg: önmaga megfojtásával. A legkiábrándítóbb az, hogy ennél az apokaliptikus folyamatnál minden bizonnyal elsőként az ember legnemesebb tulajdonságai és képességei mennek veszendőbe; a túl sok, egymásnak idegen ember összezsúfol(ód)ása bizonyos helyeken – főként nagyvárosokban – az emberi érzések és kapcsolatok elfagyásához, az elembertelenedés megnyilvánulásaihoz vezet, sőt egyre több közvetlen agressziót vált ki. Ez még az azonos nyelvű és kultúrájú, közös viselkedési normákat, mintákat, szokásokat elsajátító és követő társadalmakra is igaz, nemhogy az egymástól idegen, egymással rivális, sőt esetleg ellenséges kultúrájú, felfogású, szokású etnikumokra, közösségekre, mint a zsidó-keresztény gyökerű, de már szekuláris-materialista-hedonista európai társadalmak és az iszlám hitű, kultúrájú, életmódú ázsiai (és afrikai) népek esetében. Ez a két idegen, rivális, sőt ellenséges elemből álló gyúelegy ha összezsúfolva eléri a kritikus tömeget, óriási, pusztító robbanást idéz elő. Ehhez ma már nagyon közel vagyunk.

Pedig olyan szépen indult minden… A Teremtés Könyvében az Úristen, amikor megteremtette az embert a saját képére, azt mondta az első emberpárnak: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá…” Úgy tűnik, ezt a parancsot az ember már nemcsak végrehajtotta, de túl is teljesítette. (Legalábbis a Föld bizonyos részein.) Az első egymilliárd ember elég kényelmesen, az 1800-as évek elejére, tehát több százezer év alatt jött össze. A másodikhoz már csak százhúsz év kellett, aztán a huszadik század második felében negyven év alatt – ami jó esetben egy emberélet fele – a népesség több mint kétszeresére ugrott: 1960-ban 3 milliárd, 1974-ben 4, 1987-ben 5, 1999-ben 6 milliárdot ért el. A világ népessége tizenkét évenként egymilliárddal nő: 2011-ben elérte a 7 milliárdot, 2023-ban pedig várhatóan a 8 milliárdot. Ilyen óriási arányú, sebességű népességnövekedésre nincs példa a történelemben. Elbírja-e a Föld ezt a hétmilliárdot most és a további 3 milliárdot az évszázad közepéig? Aligha. Az ökológiai túlfogyasztást jelző ökolábnyom azt mutatja, hogy a növekvő számú emberiség évről évre több erőforrást fogyaszt, mint amit a Föld biztosítani képes. Nagyobb az ökológiai lábnyomunk, mint a Föld biológiai eltartó képessége (biokapacitása), azaz olyan ütemben használjuk az erőforrásokat (föld, víz, levegő, energia, növény- és állatvilág stb.), továbbá olyan sok hulladékot, szemetet termelünk, amivel a természet regenerálódó képessége már nem képes lépést tartani. Erre figyelmeztet a globális túlfogyasztás napja: 1992-ben október 21-re esett ez a nap, 2002-ben már október 3-ra, 2012-ben augusztus 22-re, 2015-ben pedig már augusztus 13-ra, azaz ettől a naptól kezdve a következő évi erőforrásait fogyasztotta, fogyasztja az emberiség. Jelenlegi életmódunk fenntartásához már több mint másfél Földre lenne szükségünk, de ha az egész világon mindenki a magyar fogyasztási szokások szerint élne – pedig Magyarország nem is tartozik a gazdag országok közé –, akkor két és fél Földre!

És itt térjünk vissza a tömeges bevándorláshoz. Ennek két fő mozgatórugója az Európán kívüli „harmadik világ” túlnépesedése és a fejlett, gazdag, jóléti mintaként viselkedő Európa mágnesszerű vonzóhatása. Míg Európa összlakossága a 2000. évi 726 millióról ötven év alatt becslések szerint 706 millióra csökken, addig Afrikáé 814 millióról 2,5 milliárdra nő, megháromszorozódik!!! De Ázsiáé is 3,7 milliárdról 5,2 milliárdra emelkedik. Míg Európa népessége 1950-ben még a világ népességének majdnem 22 százalékát tette ki, 2000-ben már csak 12 százalékát, 2050-ben pedig előreláthatóan csupán alig több mint 7 százalékát, miközben Afrikáé 25,5 százalékát, Ázsiáé pedig 54 százalékát: az emberiség négyötöde ázsiai és afrikai lesz. Ez azt jelenti, hogy Európa elveszti, pontosabban már elvesztette a népesedési versenyt a két másik kontinenssel szemben, aminek nyilvánvaló, elkerülhetetlen, súlyos társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt egzisztenciális következményei lesznek – sőt már vannak! Az elöregedő, gyermekekben szegény, anyagiakban gazdag, egészséges életösztönüket elvesztő európai jóléti társadalmak vezetői és véleményformálói azonban még mindig nem veszik észre, hogy a jobb életminőség, a magasabb életszínvonal vágya által hajtva, iszlám hitű ázsiai és afrikai emberek milliói, sőt ha nem állítjuk meg őket, akkor hamarosan tízmilliói vonulnak be évente Európába, mert számukra ez az ígéret földje: azt az életet akarják élni, amit mi, európaiak élünk, de a saját hitüket, kultúrájukat, törvényeiket és szokásaikat megőrizve.

A demográfia démonával, a fenyegető bevándorlási cunamival szemben nincs sok esélyünk, de két dolgot megtehetünk, meg is kell tennünk. Az egyik az, amiről az elmúlt hónapokban Magyarországon sok szó esett: meg kell védeni határainkat, hazánkat, településeinket, közösségeinket a szegény, védtelen, ártalmatlan, segítségre szoruló menekültként érkező, de valójában hódítóként, honfoglalóként viselkedő idegen tömegek illegális, ellenőrizetlen és korlátlan beáramlásától. Szerencsére egyre több európai országban kezd ez a józan, egészséges felfogás és viselkedés megerősödni és elterjedni. Az ön- és honvédelem mellett a másik feladatunk, sőt kötelességünk az, hogy minden lehetséges módon és eszközzel, az eddigieknél hatékonyabban támogatni kell a gyermekeket vállaló és nevelő családokat, hogy megálljon Magyarországon a harmincöt éve tartó népességfogyás. Összességében egy magyar nő élete folyamán átlagosan 1,3 gyermeknek ad életet, miközben a jelenlegi népességszám megtartásához legalább 2,1 volna szükséges. Ha ugyanis az Európában egyik legalacsonyabb hazai születésszám tartós marad, és emellett tovább tart a – főként fiatal – magyarok külföldre vándorlása, akkor legalább egymillió fővel, de az is lehet, hogy akár hárommillióval csökken Magyarország népessége a következő negyven–ötven év alatt.

Ma már a magyarság megmaradása a fő kérdés, és a negatív demográfiai trend megfordítása érdekében a kormányzat, az önkormányzatok és a családok, civil szervezetek közös gondolkodására és közös munkájára van szükség. Azokat a civil kezdeményezéseket, mozgalmakat minden erővel támogatni kell, amelyek azt segítik elő, hogy a fiatalok által kívánt, tervezett gyermekek megszülethessenek, mert – különböző, főként anyagi-pénzügyi, munkapiaci és szociális, életviteli okokból – sokkal kevesebb gyermek születik, mint ahányat terveznek. Nem szabad, hogy valóra váljon az demográfiai szakmai előrejelzés, miszerint a jelenleg harmincéves magyar nők majdnem negyven százaléka egész életében gyermektelen marad, és húsz százalékának csak egy gyereke lesz, mert abból a demográfiai szakadékból lehetetlen lenne kimászni. Állítsuk helyre a házasság intézményének rangját, mert gyereket tervezni, világra hozni és fölnevelni ma is, mint a korábbi évszázadokban, legjobban házassági kapcsolatban lehet.

Szerző
Márton János

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!