Vége a maszkabálnak?

A kontinensünket egyre inkább sújtó harmadik világháborúban fölértékelődnek a határaikon belül viszonylagos biztonságot teremtő nemzetállamok.

Az európai közvéleményt méltán sokkoló párizsi merénylet után egyre több európai politikus, közéleti ember és sajtófórum mer most már szembe nézni azzal a ténnyel, hogy Európa igenis, háborúban áll. Maga Ferenc pápa sem mondott mást. Történelmi tapasztalataink szerint azonban minden hadviselő fél esélyeit rendkívül erősen rontják a megosztottság, a széthúzás, a belső ellentétek.
Európa politikai palettáján eddig a legfőbb törésvonal az önmeghatározásuk szerint balliberális-internacionalista és a konzervatív, nemzeti elkötelezettségű (immár végképp nincs miért félnünk a szótól: illiberális) politikai erők, vagyis a kétféle politikai értékrendet valló pártok, és szavazótáboruk között húzódott. Erről azonban hovatovább már múlt időben beszélhetünk. A legfőbb ellentét most már Európa föleszmélt, a helyzet súlyosságát felismerő, elaltatott veszélyérzetét visszanyerő lakossága és a menekült álarcban érkező migránsok beözönlését támogató politikai elit (lényegében a balliberálisok) között feszül. De egyre elégedetlenebbek az európai (még mindig) nemzetállamok lakói azzal a politikai vezetéssel, azokkal az EU tisztségviselőkkel is, akik az idegen, mondjuk ki, transzatlanti nagyhatalom befolyása alatt késlekedtek a súlyos válság tudomásul vételével, és hamis válaszokat adtak a kihívásokra. (Kollaborációból vagy csak teszetoszaságból?) Miközben nem kellett különösebb politikai éleslátás ahhoz, hogy valaki a tragikus végkifejletet (vagy inkább a vég kezdetét?), nem biztos, hogy pesszimista, inkább reális előrejelzések szerint: tragikus események sorozatát előre lássa. Különösen azok után, hogy titkosszolgálati, nemzetbiztonsági szakértők figyelmeztetései sem hiányoztak.
A The Guardian szerint „a párizsi merénylők nemcsak áldozataikkal, de talán az európai liberalizmussal is végeztek.” De alighanem vonatkozik ez a parlamenti választásokra, a kormányzati ciklusokra is. Hiába hivatkoznak például politológusok arra, hogy a német nagykoalíciónak még két éve van hátra hivatali idejéből, az utca embere pontosan tudja, hogy két év bőven elegendő nemcsak egy ország, de egy kontinens teljes tönkre tételéhez is. A vészhelyzet felismerésének a nyomában járó népharag ki fogja kényszeríteni az előre hozott választásokat (igen rossz optikája van annak is, hogy az Európa Bizottság tagjait eddig sem választották), vagy valami úton-módon sor kerül a lakosság döntő többségének bizalmát bíró vezetők pozícióba emelésére. Talán még akkor is, ha ez alkalmat, illetve ürügyet szolgáltat migráció-párti külső erők (NATO-csapatok?) beavatkozására. Amelynek számos negatív következménye mellett mindenképpen lesz egy pozitív is: az álarcosokról lehull a maszk, a szemekről végképp lehull a hályog, és jelentős tömegek tisztánlátását nehezen fogják tudni elkerülni azok, akik a ködösítésből éltek.
Milyen várható belpolitikai következményei lehetnek egy ilyen átrendeződésnek hazánkban, ahol a migrációs válság (de nevezhetjük most már akár háborús válságnak is) sikeres kezelése talán a már eltűnőben levő kétharmados többség fölé emelte kormánypártok népszerűségét? A „populista”, „demagóg”, és egyéb, ennél vaskosabb minősítésekkel való dobálózás, címkeragasztás ugyanis egyre kevésbé hatékony, sőt, egyre inkább kontraproduktív. Amíg azonban a hívei számát tekintve is egyre fogyatkozó ellenzék hagyományainak megfelelően külső nagyhatalmi támogatásra számíthat, addig aligha fogja feladni.Különösen érvényes ez a DK-ra és elnökére, az átöltözés nagymesterére, a „KISZ-führer” múltú „őszödi böszmére”. De milyen problémákkal találják magukat szembe a posztelvtársi gyökerű ellenzék gyérülő létszámú támogatói?
Az egyik legfontosabb adunak számított az ellenzéki vagdalkozásokban „az Orbán kormány miatti elvándorlás”. A tények, a valós helyzet persze itt sem nagyon zavarták a vagdalkozókat. Az, hogy például a lakosság nem kisebb százaléka keresett munkát külföldön a Jog és Igazságosság pártjának mostani hatalomra jutása előtti, illiberálisnak aligha nevezhető Lengyelországban. Vagy az, hogy ha a Gyurcsány kormány alatt kevesebb volt a külföldi munkavállaló, az nem azért volt, mert a magyar választók, akik kétharmaddal szavazták meg Orbán Viktort, annyira imádták Gyurcsány Ferencet. Mindazonáltal föltételezhetjük, hogy elsősorban olyanok vállaltak nyugaton munkát, akik vagy valóban jobban érezték magukat a bőrükben a posztkommunista kormányok idején, vagy olyannyira kompromittálódott előttük a „hazaszeretet” szó és fogalom (fúj, micsoda elavult, korhadt, piszok nacionalista frázis! Magyar embereket, gyerekeket, gyógyítani, tanítani, mikor azt nem fizetik meg, még mit nem!), hogy semmiképpen nem írhatta felül az egzisztenciális csábításokat. A miniszterelnöknek egyébként, aki többször deklarálta, hogy nemcsak a rá szavazókért érzi felelősnek magát, ezekhez is az volt az üzenete, hogy „el lehet ugyan menni, de vissza is lehet jönni.”
Most bizony lehet, hogy fognak is. Még ha nem is éppen valódi honvágyból, hazaszeretetből. Bár az sincs kizárva, hogy odakint ezekkel az addig ismeretlen érzésekkel is megismerkedtek. Aki pedig elégedetlen az itthoni egzisztenciájával, és bevette azt az ellenzéki maszlagot, hogy ő „a korrupt, népnyúzó Orbán-kormány” áldozata, az bizonyára kénytelen lesz hatszor is meggondolni, hogy elmenjen-e dolgozni, lakni, élni a netán rohamléptekkel destabilizálódó Nyugat-Európába.(Amelynek gazdasági irányítói ráadásul nála „motiváltabb munkaerőket”, vagy legalább is jóval olcsóbbakat kíván favorizálni.)
Inkább, ha őszinte akar lenni magához, alighanem belátja, hogy a hátsóját verdesheti a földhöz örömében, amiért Orbán Viktor politikája (az Angela Merkelével ellentétben) egy élhető, biztonságos, gazdaságilag és politikailag stabil, a migránsáradttól más országokhoz viszonyítva jóval kevésbé érintett Magyarországot teremtett. Ebben legfeljebb a többi visegrádi ország vetekedhet vele. Érdemes nekik is, a „vesszen Orbánozóknak” itthon maradni, még akkor is, ha méltán várják el tőlük a bocsánatkérést mindazok, akiket lerasszistáztak, lefasisztáztak, lenáciztak azért, amiért nekik is megteremtették a hétköznapok viszonylagos biztonságát. Az egész kormánypárti politikai közösség.
Persze, maradhat még számukra, elszánt balliberális ellenzékiek számára, ha jobban tartanak Orbán Viktortól és kormányától, mint a migránsokkal érkező terroristáktól és merénylőktől, az Amerikába való kivándorlás. Ha ugyan beeresztik őket.
…Mert ebben még a migráció-párti, transzatlanti fogantatású forgatókönyvek előírásait hűségesen teljesítő EU csúcsvezetők sem mind lehetnek biztosak. Az általuk elhitetetteknek pedig végképp nem lehetnek vérmes reményeik.
K.I.B.

 

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!