Sok más fiatallal egyetemben a nyolcvanas évek legvégén – amikor az
elvtársak éppen a közvagyon ellopásával, bocsánat, spontán
privatizálásával voltak elfoglalva – boldogan fürödtem én is a
szabadságban. Euforikus napok voltak. A szabadság, egyenlőség,
testvériség bűvöletében éltünk. Március 15-én már rendőri terror nélkül
lehetett végigmenni a megszokott útvonalon, Cserhalmi György pedig a
Magyar Televízió lépcsőin felolvasta, hogy mit kíván a magyar nemzet. S
ezt a televízió – ha felvételről is, de – közvetítette, csakúgy, mint
Szűrös Mátyás szavait, amikor október 23-án a Parlament erkélyéről
kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Szabad volt nemet mondani a
diktatúrára, szabadon és nyíltan mondhatta el gondolatait az ember, ami
korábban elképzelhetetlen lett volna.
Valamikor 1989 őszén, amikor már világos volt mindenki előtt, hogy annak
a rendszernek vége, nyugdíjba készülődő apámat is elrángattam az ötödik
kerületi SZDSZ által szervezett nyílt beszélgetésre. Emlékszem, mások
mellett Kőszeg Ferenc is lelkesítette az embereket, jöjjenek, mondják el
véleményüket, mert szükség van a civilek tisztaságára, erejére. Nagyon
tetszett, amit hallottam. Tetszett, hogy a magát liberálisnak valló párt
erőteljesen antikommunista hangot ütött meg, felelősségre vonást ígért.
A lelkesedés nem tartott sokáig. Akkor lett vége, amikor a párt egyik
közismert arca egy tévévitában az MDF-es vitapartner becsületről szóló
fejtegetésére cinikusan elmosolyodott, s csak ennyit mondott: politika
és becsület? A kettőnek semmi köze egymáshoz.
Bár akkor mellbe vágott a kijelentés, mint utóbb kiderült, ennél
őszintébb mondat nem nagyon hangzott el politikus szájából azóta sem a
médiában. Hogy ez nekem és még nagyon sokak számára újdonság volt, azt
talán magyarázza, hogy akkoriban úgy tekintettünk a nyugati világra –
amelyre folyamatosan hivatkoztak a rendszerváltó pártok –, mint a
mennyországra. Csak a szabadságot láttuk benne, csak a jót, ami
mindenben ellentéte a szocialista világnak, a hazudozásnak. Aztán,
amikor kezdtük kissé kritikusan szemlélni a liberalizmus hazai
képviselőinek megnyilatkozásait, egyre világosabb lett, hogy bár
szabadelvűnek mondják magukat, szó sincs arról, hogy valóban azok lennének.
Mert mit is hirdet a liberalizmus? Hogy az egyén szabadsága, a gondolat
szabadsága mindenek előtt való. Számos, magát liberálisnak mondó
személyiség ezt úgy fordítja le az egyszerű embereknek, hogy a
mindennapi életben toleránsnak, befogadónak, belátónak kell lenni. Mások
véleményével, ha azonosulni nem is kell, de azt meghallgatni,
méltányolni szükséges. S mi történt a magyar politikában, közéletben?
Attól kezdve a szabad demokraták a sajátjuktól eltérő bármely más
álláspontot mucsainak, nacionalistának, sovinisztának, nácinak
tartottak. E kirohanásokat politikusnak is nehéz volt elnézni, de
értettük az indokait. Gondoljunk csak a becsület és a politika
kapcsolatáról idézett szabad demokrata gondolatokra! De sajnos, ugyanezt
tapasztaltuk, s figyelhetjük meg azóta is a liberális értelmiség
viselkedésében. (Tisztelet a kevés kivételnek.) Képtelenek tolerálni
bármely, az övéktől eltérő álláspontot.
Sokszor gondoltam arra, hogy nekünk még a liberálisokból is az utolja
jutott. De rá kellett jönnöm, az eszme képviselői az egykor hőn áhított
Nyugaton, így Amerikában sem mások. Talán nem véletlen, hogy a liberális
pártoknak – úgy tűnik – Európában befellegzett. Másfél évtizede a
lengyel, négy-öt éve a magyar, majd közvetlenül utána a német liberális
párt dőlt ki a sorból, idén pedig brit elvbarátaik szenvedtek
katasztrofális vereséget a választásokon, amikor alig néhány képviselőt
tudtak bejuttatni az alsóházba. A tények azt mutatják, a liberális
pártok az elmúlt másfél-két évtizedben hitelüket vesztették. Nem is
csoda, hiszen az általuk hangoztatott elvek köszönőviszonyban sincsenek
saját viselkedésükkel.
A véleményagresszióra sok példát lehetne hozni. A közelmúltban a
melegségüket büszkén vállaló Domenico Dolce és Stefano Gabbana
divattervező párost közösítették ki elvbarátaik, s még vállalkozásukat
is csaknem csődbe vitte a liberális véleményterror. A két olasz
divattervező a hagyományos családmodell mellett tette le a voksát,
amikor azt merték mondani az olasz Panorama magazinban, a család szent
dolog, ezért nem támogatják, hogy a meleg párok gyermeket fogadhassanak
örökbe, vagy hordathassanak ki béranyával, mert az így „létrehozott”
gyermek „szintetikus” gyermek.
Azonnal és kérés nélkül megszólalt a liberális kórus a köztudottan
homoszexuális Elton Johnnal az élen. Olyan sztárok álltak az énekes
mellé, mint Madonna, Victoria Beckham, Ricky Martin vagy a Courtney
Love, akik bojkottot hirdettek az olasz divatmárka termékei ellen. Dolce
válaszul csak néhány kérdést tett föl Elton Johnnak. Megértésről,
toleranciáról prédikálsz, és másokat támadsz? Csak azért, mert valakinek
más a véleménye? Később azonban kénytelen volt visszakozni, mert minden
bizonnyal hatásosnak bizonyult a cégük ellen indított bojkott. Hasonló
sorsra jutott Guido Barilla olasz tésztagyáros is, aki a meleg
famíliákkal szemben szintén a hagyományos családra szavazott. A
toleranciát hirdető melegjogi szervezetek azonnal bojkottot hirdettek
Barilla termékei ellen, aki kénytelen volt videoüzenetben megtagadni
nézeteit, hogy vállalkozása ne lássa kárát véleményének.
Ez a fajta liberális véleményterror, amely nem tűr meg maga mellett más
véleményt, csaknem olyan káros, mint a valódi, fizikai terrorizmus.
Annyi a különbség, hogy a robbantással fenyegető terroristák a testet és
a lelket akarják megsemmisíteni, míg a véleményterror „csak” az önálló
gondolatot. A két olasz példa sajnos jól mutatja a világszerte
alkalmazott erőszakos módszer hatásosságát.
De ha a liberális eszméket vallók ennyire szembemennek saját elveikkel,
azaz számukra kizárólag saját elveik tolerálhatók, fel kell tenni a
kérdést: léteznek-e egyáltalán valóban szabadelvű emberek? Nyilván
vannak, csak nem nevezik magukat liberálisnak. Biztos, hogy mindenki
talál olyanokat a környezetében, akik valóban szabadelvűek.
Lehet, hogy jobb- vagy baloldali pártra voksolnak, esetleg egyáltalán
nem szavaznak, mert nem érdekli őket a politika, de életükben valóban
liberálisok, mert egészségesen gondolkodnak, amelynek része a
tolerancia. El mernek térni a szokásos életvezetéstől, fontos számukra
az egyéni vélemény, de képesek belátni, ha valakinek más a véleménye egy
kérdésben, azt el tudják fogadni, és nem közösítik ki gondolkodása miatt.
Ha például valaki alternatív iskolába járatja gyermekét, mert jobbnak
tartja az uniformizált hagyományos iskolánál, s szeretné, hogy az iskola
vegye figyelembe az odajárók egyéniségét, és ne a gyermek személyiségét
alakítsák az iskolához, az liberális. Egy ilyen iskolában pedig bőven
találni konzervatív, baloldali vagy liberális beállítottságú családot,
akik mégis képesek egymást elviselni. Ők valóban szabadelvűek, csak
ezzel nincs mindegyikük tisztában, mert nem elvont politikai, filozófiai
kategóriában gondolkodnak, hanem élik az életüket, amelyben vannak
gondok, konfliktusok, kellemetlenségek. S ezeket békésen is meg lehet
oldani. Úgy, hogy figyelembe veszik a többiek érdekeit, tiszteletben
tartják véleményüket, gondolataikat, de azt is elvárják, hogy mások is
hasonlóképpen viselkedjenek velük szemben.
Mert a liberális gondolkodás és cselekvés lényege ez lenne. Kár, hogy a
média erről nem is vesz tudomást.
H.P.
