Megyek az aluljáróban, erre arcomba nyomja papírosát egy aktivista.
Nézem, valami PM. (Kellett némi fejtörés, míg rájöttem, melyik törpe baloldali pártocskáról van szó, hej, egyszerűbb világ volt, amíg csak voltak a szocik, azt annyi.)
„Feltétel nélküli alapjövedelem!” – ezt sikoltozta a fülembe.
Átvettem a papírost, s belékukkantottam.
– Jól vettem ki – fordultam felé -, hogy maguk azt szorgalmazzák, hogy a magyar állam mindenkinek adjon havonta egy bizonyos összeget?
– Igen! – nézett büszkén a szemembe, mint holmi álruhás Che Guevara.
– Teljesítményre, munkakedvre és bármire tekintet nélkül?
– Igen!
– Akkor is, ha egy szalmaszálat sem tesz keresztbe?
– Igen!
– Miért?
– Mert ő is Ember! (Ezt a szót jól kihangsúlyozta).
– Az ön adójából is?
– Igen, én ezt vállalom! És szégyellném magam, ha nem tenném.
– Nézze nagysád – jegyeztem meg. – Én is ember vagyok. Ugyan ma még semmi hasznosat nem tettem, de szeretnék egy jót ebédelni, s utána taxival mennék haza. Van egy tízezrese?
Szótlanul elfordult, s eszébe sem jutott, hogy segítő karját kinyújtsa felém.
Pedig én is Ember vagyok!
E.Q.
