Tévedés azt hinni, hogy a múlt eltörlése mindent megold. Tévedés az is, hogy a felejtés előbb-utóbb magától bekövetkezik, hiszen a nemzet nem úgy viselkedik, mint egy öregember, akinek az emlékezete lassan homályba borul, végül az életével együtt elvész. A nemzet – ha fogy is – élő, örökösen megújuló közösség, amely keresi identitását, kíváncsi a saját történelmére, győzelmeire és kudarcaira egyaránt. A nemzeti emlékezet nem törölhető el. A nemzettudat és az emlékezet legfőbb fenntartója, a magyarság határainak kijelölője maga a magyar nyelv, amely Trianon ellenére őrzi kultúránkat és szokásainkat a határokon túl. Mi bizonyítaná jobban, hogy hiába lettünk kilencven éve a legnagyobb vesztesek, mégsem lettünk legyőzöttek. Ezalatt rengeteget szenvedtünk, de fennmaradtunk és építkeztünk, sőt lassanként levontuk a tanulságokat is.
Ne próbáljuk meg elkenni a tényeket: az önmagában is kiáltóan igazságtalan békeszerződést a győztesek az aláírás után erkölcsileg és jogilag egyaránt félreértelmezték. Trianon után a győztesek területet és hadisarcot kaptak. De a föld a szó magasabb, nem jogi értelmében nem lett kizárólagosan az övék, hiszen a környező országoknak adományozott területeken emberek éltek és dolgoztak, akiket be kellett (volna) fogadni. Másként fogalmazva: a föld nemcsak vagyontárgy, nemcsak egy halott terület, amely azé, aki elfoglalja. A földdel együtt jár a „föld népe” is – a nép, amely összenőtt vele, amely évszázadok óta rajta, belőle, általa él. Ha a befogadó állam megtagadja az állampolgárságot a hozzácsatolt területeken élő emberektől, az nem mást jelent, mint hogy a földet elfoglalta, de a föld népét az országból kiutasította.
Az Európai Unióban egyesült országok felülírták az államhatárok hagyományos fogalmát. Deklarálták, hogy nemcsak egy tagállam, hanem egy nagyobb közösség egyenrangú polgárai. És nemcsak azt mondták ki, hogy az unió országait és polgárait azonos jogok illetik meg, hanem azt is, hogy azonos kötelezettségek terhelik őket. Ezen alapelv következtében az államok a területükön élő kisebbségeknek kötelesek biztosítani az identitásuk megőrzéséhez szükséges jogosultságokat, és kötelesek tűrni ezen jogosultságok tényleges gyakorlását is. A nyelvhasználat, a kulturális örökségek megőrzésének joga tehát nem tehető kérdésessé.
De természetesen nem „ördögtől való” a kisebbségek területi autonómiájának gondolata sem, hiszen ez a jogosultság is az általános szabadságjogok kategóriájába tartozik. Nem ír át határokat, hanem hatékonyabb működési keretet ad egy közösségnek, ez pedig az adott állam szempontjából is előnyös, a gazdagodást, az állampolgárok kiegyensúlyozott életét, elégedettségét szolgálja. Nem azon kell tehát csodálkoznunk, hogy Spanyolországban a katalán kisebbség teljes körű területi autonómiát élvez, hanem azon, hogy miért vált ki közfelháborodást, ha ugyanezt a kérdést a Székelyföldön tömbben élő magyarság veti fel. Az eddigi EU-szabályozás talán nem számolt olyan esettel, hogy a kisebbségi jogok gyakorlásának következménye valamely tagállamban jogi szankciók bevezetése lehet – nyilván ezzel függ össze az EU zavara, amikor a szlovák nyelvtörvény kérdése felmerült. Most a magyar állampolgárság kérvényezésének szankciójaként a szlovák állampolgárság megvonásával fenyegetik a magyarokat. Lám, a szabad nyelvhasználat megszüntetése után itt a következő lépés, a még durvább jogfosztás. Nem más, mint a kitelepítés 21. századi, „korszerűsített” változata.
Az Európai Unió törvényei az emberi jogok teljes elismerésével a térség békéjét szolgálják, és ez az érdek – különösen a 20. század történelmi tanulságait ismerve – fontosabb mindenfajta politikai játékelméletnél, aktuális hatalmi érdeknél. A fentiek végiggondolása után tegyük fel újra a kérdést: emlékezhet-e a magyar az Európai Unióban szabadon – azaz külső elmarasztalás, szankciókkal való fenyegetettség nélkül – saját történelmére, az elmúlt fél évezred legsúlyosabb nemzeti drámájára?
A válasz egyértelmű. De Trianonra az akkori győzteseknek is emlékezniük kell – azért, hogy többé ne fordulhasson elő, ami akkor történt. A trianoni büntetést elszenvedtük, tudomásul vettük. Európától és a politikusoktól nem kérünk most többet, mint ami a büntetés leülése után egy köztörvényes bűnözőnek is kijár. A szabaduló rab ugyanis mentesül a büntetett előélet hátrányai alól, elítéltetéséről a továbbiakban már nem kell számot adnia. Ezzel szemben Magyarország bármely kísérlete, amely a határon túli magyarok nemzethez tartozásának kinyilvánítását szolgálja, azonnal heves tiltakozást és az irredentizmus vádjának újraéledését váltja ki – kilencven év elteltével is. Felejtsük el Trianont, de az irredentizmus vádja időtlen időkig fennmaradhat, hogy „sakkban tartsa” a magyar nemzeti törekvéseket?
Az unióban egyesült európai államoknak igenis tenniük kell valamit azért, hogy a pártpolitikában végre szűnjön meg, váljon szalonképtelenné az a módszer, amely a politikai hatalmi harcban az egymással békességben élő népek egymásra uszítását használja eszközként! Az elődök bűne – sem pro, sem kontra – nem szállhat az utódok fejére. Kötelességünk felemelni szavunkat, hogy Európa népei tartsák is be azokat a szabályokat, amelyeket ők maguk alakítottak ki, és amelyeket mi is, szomszédaink is közösen elfogadtunk! Biztosítsák a kisebbségek jogait, hiszen a különféle nemzeti, etnikai kultúrák fenntartása és ezek együttműködése a kontinens békéjének záloga.
A határok megváltoztatását Magyarország eddig sem kezdeményezte és most sem teszi. Az idő megoldotta a látszólag megoldhatatlant: az egyesült Európában a nemzeti összetartozás megélését az államhatárok többé nem akadályozzák. Éppen ezért döbbenten figyeljük, hogyan épülnek az eltűnő államhatárok helyén az új, rejtett kordonok. Az embert embertől elválasztó új határok anyaga a politikai hatalomszerzés szolgálatába állított jogfosztás és megfélemlítés, a lelki terror. Európa nem nézheti tétlenül ezt a jelenséget, Közép- és Kelet-
Európa határainak újraépítését. Itt az ideje, hogy a határon túli magyarok állandó fenyegetettsége megszűnjön, és a magyarság kapjon végre erkölcsi-lelki jóvátételt. Örökre töröljük Európa emlékezetéből és közéletéből a „bűnös nemzet” fogalmát, nemzeti identitásunkat szabadon élhessük meg anélkül, hogy újabb és újabb jogfosztásoktól kellene féltenünk kisebbségben élő nemzettársainkat.
Az Európai Unió országai ma már nyíltan vallják, hogy határok nélküli a határ. Miért nem történhet meg ugyanez a lelkekben? Megérdemlik-e kilencven év után Trianon vesztesei az erkölcsi jóvátételt? Ez a kérdés! Európa, válaszolj!