Egy új korszak domináns kultúrája

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében ismét átfogó elemzést adott országunk helyzetéről, a közép- és kelet-európai régióról, Európáról és az unióról, illetve a globális geopolitikai viszonyokról. Jómagam ezúttal kizárólag a hazai viszonyokról mondottakhoz kapcsolódnék.

A miniszterelnök arról beszélt: a harmadik kétharmados győzelem utáni időszak már nem pusztán egy újabb kormányzati ciklusról szól, hanem egy korszak megteremtésé­ről. Egy korszakéról, amelyet sajátos szellemi légkör, közös hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód, kulturális áramlat, kollektív meggyőződés stb. tart össze.

Már hallani az ellenzék hangját, hogy Orbán a „korszak” kifejezéssel egy politikai és kulturális egyeduralmat, autokráciát akar kiépíteni, amelyben az egész országot a saját víziói szerint kívánja felépíteni, ahol a balliberális oldalnak nem jut hely.

Holott teljesen természetes jelenséggel állunk szemben: azzal, hogy egy politikai tábor sorozatos választási győzelmeinek társadalmi következményei vannak. A meggyőző politikai fölény következtében létrejön egy, a politológia szóhasználata szerint (pre)domináns pártrendszer; korszak azonban csak akkor alakul ki, ha e hatalmi rend talapzatán kiformálódik egy domináns kultúra. (E témákról korábban már írtam e lap hasábjain: Domináns pártrendszer alakult ki, 2018. április 28. és Domináns kultúra Magyarországon, június 15.)

Tézisem tehát az, hogy megfelelő és folyamatos társadalmi felhatalmazás és legitimáció alapján tudatosan vállalható egy domináns kultúra felépítése, amely megteremti a korszak létrejöttének alapjait. (Németországban az utóbbi években a „Leitkultur”-ról, azaz egy német vezető kultúráról vitatkoznak, ám a Willkommenskultur erősen háttérbe szorította az előbbit – reméljük, nem véglegesen.)

Ha mindez demokratikus keretek között jön létre, akkor a domináns kultúra felépítése nem egyeduralom megalapozása, az ennek mentén kialakuló korszak pedig nem diktatúra, ugyanis nem jár együtt az ellenzék és a kisebbségi kultúrák felszámolásával.

Ha a történelmet hívjuk segítségül, akkor máris látjuk, hogy számtalan „korszak” jött létre, és ha a hatalmat gyakorló politikai erőket a demokratikus mentalitás jellemezte, akkor ezek a korszakok általában fejlődést, virágzást hoztak el egy ország életében.

Rögtön adódik a XIX. századból a brit, úgynevezett viktoriánus korszak, amelyet Viktória királynő 1837 és 1901 közötti uralkodásáról neveztek el. Ez alatt az idő alatt Nagy-Britannia gyarmatbirodalma megháromszorozódott, az ipari forradalom hatására vezető ipari nagyhatalommá vált. Javultak az életkörülmények, növekedett a születésszám, az ország népessége megduplázódott.

Mégis a viktoriánus kort vagy korszakot leginkább egy kikristályosodott, általánossá és mindennapossá vált, egyszerre polgári és arisztokratikus kultúra jellemezte, a „gentleman” létmód, amely a hagyományok tiszteletére, a jó modorra, a tisztességes és célszerű (utilitarista) életvitelre alapozódott. A politikában pedig egyfajta tolerancia, önkorlátozás érvényesült, az új társadalmi osztályok és rétegek fokozatosan foglalhatták el helyüket a politikai élet különféle szintjein, a parlamenttől a szakszervezetekig.

E korszakot Anglia fénykorának nevezik, ekkor vált a birodalom a világ vezető hatalmává. Ebben az időszakban is jelen voltak a politikai és kulturális életben ellenzéki, baloldali erők és mozgalmak, léteztek szubkultúrák is, ám valójában a birodalmat a hagyománytiszteletre, erényességre és erkölcsösségre épülő gentleman mentalitás és kultúra tartotta össze; ehhez igazodott a társadalom, és ez adta a belső tartását, erejét ennek a korszaknak. Az országnak volt egy világos és kiszámítható karaktere, arculata, ennek révén kellő hatékonyságú, egységes organizmusként lépett fel a világpolitikában.

Politikailag gyökeresen eltérő tartalmú, mégis korszakként jellemezhető a Szovjetunió – illetve Oroszország – életében a sztálinizmus, amely negyven éven át tartott (és amelyet Rákosi Mátyás próbált nálunk lemásolni). A brit példától eltérően itt nem alulról szerveződve, szerves folyamatok eredményeképpen, társadalmilag legitimálva alakult ki a domináns kultúra, hanem egy brutális diktatúra eredményeképpen. Így is lehet korszakot csinálni: Sztálin a birodalmi népekre kényszerítette a kommunista rendszert, megfélemlítéssel, bebörtönzésekkel, kínzásokkal, kivégzésekkel, titkosszolgálati megfigyelésekkel, üldözésekkel, előírásokkal és szigorú jogszabályokkal.

A végeredmény mégiscsak egy korszak, amelyet a személyi kultusz, a hierarchia, az alávetettség és a szolgalelkűség tartott össze, megspékelve a politikában a másként gondolkodók, az ellenzékiek és a szubkultúrák brutális kiszorításával vagy likvidálásával.

De a második világháború után is megfigyelhetünk korszakokat. Ilyen például Indiában a Nehru-korszak (1947–1964); Nehru a függetlenné vált India első miniszterelnöke volt. Az ő teljesítménye abban állt, hogy a különféle fejedelemségekből, államokból, vallási közösségekből és nyelvi csoportokból álló országot egységes nemzetté formálta.

Nehru ezt a gigantikus feladatot demokratikus politikai keretek között végezte, és olyan alkotmányos, intézményes megoldásokat választott, amelyeket végül az indiai társadalom többsége elfogadott és alkalmazkodott hozzá. Nehru alatt a teljesen széttagolt szubkultúrákból álló ország egységes nemzetté vált, ennek következtében fejlődésnek indult, és ez a folyamat lánya, Indira Gandhi időszakában is folytatódott.

Nem hagyható ki a példák sorából a Kádár-korszak sem: nem véletlen, hogy Kádár Jánosról nevezték el az 1956 és 1989 közötti, úgynevezett puha diktatúrát, hiszen Kádár alakította ki a hatvanas évektől azt a piszkos alkut az állam és a társadalom között, amely arra épült, hogy az emberek egy szerényen javuló életszínvonalért cserébe lemondtak a közéleti cselekvésről, a szabad véleménynyilvánításról, az állampolgári, honpolgári létről.

A kádárizmus azért nem pusztán rendszer, hanem korszak, mert dominánssá és széleskörűen elfogadottá tett egy kispolgári, alattvalói attitűdöt, mentalitást, amely sajnálatos módon mélyen beivódott az emberekbe a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. És mindennek láthatóan negatív következményei voltak a rendszerváltás során: ez volt az a kádári mentalitás, ha tetszik, domináns kultúra, amely már 1994-ben, majd 2002-ben újra visszasírta a hatalomba a posztkommunista politikai erőket.

Nem véletlen ezek után, hogy 1989–1990 és 2010, sőt 2018 között valójában két „korszak” vetélkedett Magyarországon: egy, a közelmúltból itt maradt kádárizmus, amely túlélte és szívósan tartotta magát, és egy bontakozó, formálódó, nemzeti és keresztény kultúrán alapuló polgári Magyarország.

Ráadásul ezt a küzdelmet tetézte, hogy az ideológiáját és vízióit vesztett baloldal belekapaszkodott abba a Nyugat-Európában elterjedt neoliberalizmusba, amely a hetvenes-nyolcvanas, de különösen a rendszerváltás utáni kilencvenes évektől kezdve a mai napig domináns kultúrát hozott létre. Igen, a neoliberalizmus is egy korszak, amely Európa nyugati felén uralkodik, csak óriási különbség van a viktoriánus kor klasszikus liberalizmusa és a mai Nyugat neoliberalizmusa között.

Amíg a viktoriánus kor alulról szerveződően, demokratikus módon hozott létre egy, a tradíciókra és a nemzeti büszkeségre épülő toleráns kultúrát, addig a mai Nyugaton egy globális elit kényszeríti rá azt a neoliberalizmust a nyugati társadalmakra az Egyesült Államoktól Hollandiáig, amelyre a nemzettudat és a tradí­ciók feladása, a multikulti és a politikailag korrekt beszédmód a jellemző.

Magyarországon – és talán néhány közép-európai országban is – most korszakváltás megy végbe. Ez teljesen természetes folyamat a történelemben, még ha az itt és most háttérbe szoruló ellenzéki, balliberális csoportok ezt borzasztóan nehezen és kínlódva élik is meg.

A dolog mélyén az rejlik, hogy egy ország akkor válhat sikeressé és eredményessé, ha egy domináns kultúra talaján világos karakterű és arculatú, egységes erőként lép fel a nemzetközi porondon. Ez igaz a kis országokra és a nagy birodalmakra egyaránt. A Római Birodalom akkortól gyengült meg, miután új (barbár) „kultúrák” léptek be az életébe. India akkor erősödött meg, amikor levált róla Pakisztán, és nemzetegyesítést hajtott végre. Belgium ma azért van válságos állapotban, mert két „domináns” kultúrára épül, és ez bármikor felbomlaszthatja.

Több afrikai ország etnikai-kulturális megosztottsága véres háborúkba, nyomorba torkollik. Svédország pedig lassan lemond arról, hogy legyen saját svéd domináns kultúrája – és sajnos Németország is hajlik erre. Az Egyesült Államokban egy új domináns kultúra jelei mutatkoznak Trump alatt – de a harc még nem ért véget.

A korszakváltás lényege egy új nemzeti identitás vagy „a” nemzeti identitás megtalálása. („Korszakok válása, mikor az istenek pontos és világos jeleket küldenek” – énekelte Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás). Ez eleinte harcot, némi keménységet, ellenzéki csoportok és kultúrák időleges visszaszorulását is jelentheti. Fontos tehát a demokratikus keretek betartása és a társadalmi támogatottság folyamatos fenntartása. Ha ez adott, akkor a jelenlegi harc fokozatosan megszűnik, és a későbbi generációk megjelenésével a jelenlegi állapot korszakká válik.

Nem kell tehát félni a domináns kultúra építésétől, de közben nem árt az állandó önkontroll és önvizsgálat, hogy a dolog ne torzuljon el és ne forduljon át az ellenkezőjébe.

A szerző politológus