Illyés Gyula emlékére
Hol szeretet van,
ott szeretet van,
nemcsak a Bibliában
rögzült Isten szavában,
nemcsak jó anyák mosolyában,
megannyi mozdulatában,
lelkük minden zugában;
ott szeretet van
nemcsak bölcs vének
tanácsában: „az évek
ne a keserűséget
teremjék benned, a mérget”;
hol szeretet van,
ott szeretet van
és nemcsak abban,
ahogy mindegyik gondolatban
másokért dobban a költő-
szív szakadatlan,
ahogy az anya is
ott lüktet végig a magzatban -;
hol szeretet van,
ott szeretet van,
nemcsak mikor az ujjak
mell-kupolákra simulnak,
s forró szerelmi vágyban
tüzesedve a lázban
hevülnek vörösre gyúlva,
akár az űrhajó burka;
hol szeretet van,
ott szeretet van,
s fönnmarad holtodiglan;
nem számít, hogy a vágytól
feszülő kupolából
maradt csak roskadt sátor
az idő viharától,
s már nem az ujjak:
dermedt pillantások simulnak
enyésző testmezőkre,
mik eltűnnek örökre;
hol szeretet van,
ott szeretet van,
nemcsak az estben
aláhulló pehelyben,
e máris tökéletesben,
mert arányaiban
– jövendő világunk váza? –
Is remekben,
mert simulásában,
arcodra hullásában,
ahogyan gyöngéden
megérint az éjben,
abban szeretet van,
s hol szeretet van,
puska nem dörren,
vér nem fröccsen,
nem sújt tudatlan
ököl sem váratlan,
edényeit a vér
nem hagyja el a testben,
kering erekben,
nem buzog sebekben;
torkolattüzek ibolyákban
égnek csak,
szelíd lángban;
hol szeretet van,
ott szeretet van,
szamócafej a vércsepp,
igézve nézed:
láthatsz fűszálat,
áldott, sörényes fákat,
tornyokat, kupolákat,
de sehol katonákat;
hol szeretet van,
nem baj, hogy más vagy,
más a honod,
a templomod,
s nyelvedben,
lélek-emelte versedben
másként zendülnek
az igék, csendülnek
rím-harangok;
hogy mongolos az arcod;
szabad, hogy a szavak
hozzád vonuljanak,
mint hegyről a nyáj,
és senkinek sem fáj,
hogy bennük még véreid rakta,
Szent István látta
tüzek parázslanak,
Mátyás felhői gomolyganak,
budai paripák fújnak,
holtakért gyertyák gyúlnak;
ott nem félsz,
élsz
csillagfénnyel a szemedben,
nem gyűlöletben,
hisz tudják, tüdő halványlik,
szív-moraj hallik,
oxigén-tüzek égnek
benned is, – piroskékek -,
s lám, arcodon is közös a bélyeg:
a halál sütötte enyészet –
nézheted,
mint állat bőrén a jelet -;
hol szeretet van,
-elpusztíthatatlan-,
űri áradatból,
az időfolyamból
aranyszemcséid kimoshatod,
s a világot belőlük összerakod;
mint ködből a tornyok,
felhőkből az ormok
ember s táj előragyog,
megláthatod
minden keservek könnyét,
fájdalmak fekete gyöngyét,
mert minden, mi kín,
a lélek fényútjain
hozzád is átszáll,
veled is munkál:
fáj, bárhol a zsarnok,
égetnek szenvedő arcok,
szemükből a kiáltás
roncsoló sugárzás;
fenyőtű hördül törten
füst fojtva a völgyben,
zengő kövekből hallik
vizeken halál iramlik,
rémülten hordod
kozmikus sorsod,
mint a bogár, ahogyan
löki-viszi a folyam,
sodorja hullt falevélen:
-nincs menekvés
földön-égen? –
kérded esetten,
félelem-sebzetten,
idő-szegekkel verten
a lét-kereszten,
már-már abban
a végső pillanatban,
ahonnan tovább nincsen –
s ekkor fénylik fel Isten
szívedben,
minden sejtedben;
általa emberré épülsz,
már csak a jóra készülsz,
röpít a kegyelem gyorsan
aranyló hit-burokban,
virágzol,
békét sugárzol,
s mint betlehemi fényözön,
elönti bensőd az öröm,
hogy benned szeretet van,
kiapadhatatlan;
látod,
hogy növi be a világot
mint fénylő moha
arcok s virágok mosolya;
halál nem rettent;
serkent,
a jóra törekedhetsz,
másokért cselekedhetsz,
nyújtod a kezed
s tenyeredre veszed
akár egy cinegemadárkát
a Földet, ezt az árvát,
ezt a vergődőt, vérzőt,
lángokban égőt,
csapzottat,
meggyalázottat;
simítod, ne remegjen,
gyógyuljon, ne ernyedjen,
világfán ékesedjen,
csak arról énekeljen:
„ahol szeretet van,
remény és jövő van;
hit ez a dal is, ez a hű,
ez az érted is szóló mű,
mely majd ott áll
a sírodnál,
megmondja, ki voltál,
porod is neki szolgál”.
B. GY.
