Ötvenkilenc éve tudjuk, mi történt 1956. november 4-én. Vasárnap hajnalban Budapest lakossága ágyúdörgésre és lánctalpak csikorgására ébredt. 5 óra 20 perckor a Szabad Kossuth Rádióban Nagy Imre, a nemzeti kormány miniszterelnöke drámai hangú szózatot intézett a magyar néphez és a világ közvéleményéhez : „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” A rövid beszéd alatt a rádiókészülékek előtt ülők hallhatták a fegyverropogást, majd hat óra előtt néhány perccel azt a bejelentést is, hogy Nagy Imre felhívta Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérkari főnököt, továbbá a katonai küldöttség többi tagját, akik előző este kimentek a szovjet hadseregparancsnokság tököli bázisára, hogy haladéktalanul jöjjenek vissza és vegyék át hivataluk vezetését.
A miniszterelnök utolsó nyilvános beszédének három állítása közül csak az első állítás volt igaz – a magyar csapatok (néhány kisebb alegységtől eltekintve) nem álltak harcban, mert a kormányfő nem adott parancsot a hadseregnek az ellenállásra, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Kovács István vezérkari főnök pedig éjfél óta a KGB foglya volt, maga Szerov hadseregtábornok tartóztatta le őket. Király Béla vezérőrnagy, a főváros katonai parancsnoka pedig hiába hívta fel a Honvédelmi Minisztériumban elhelyezett városparancsnoki törzs főnökét, hogy azonnal adjon ki tűzparancsot a Budapesten állomásozó összes csapategységhez, mert Janza Károly altábornagy, a november 3-án leváltott honvédelmi miniszter meggyőzte Kovács Imre vezérőrnagyot, hogy ne engedelmeskedjen Királynak, ugyanis a Kádár János vezetésével megalakult forradalmi munkás-paraszt kormány azt az utasítást adta ki, hogy „a hadsereg mindenütt engedje be a laktanyákba a szovjet elvtársakat”. A harmadik állítás sem volt igaz – Bibó István államminiszter kivételével a kormány elhagyta helyét, az Országházat, s többen a jugoszláv nagykövetségre menekültek. Bibó István a törvényes magyar demokratikus kormány tagjaként az orosz megszálló csapatok által elfoglalt Országházban egyedül maradva, legépelte legendás nyilatkozatát, majd átsétált vele a Szabadság téri amerikai követségre. (Utána szép nyugodtan visszament a szovjet tankok által körülzárt Parlamentbe.) A nyilatkozatban felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot kiadni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.”
A világ hatalmain volt a sor, de mint tudjuk, a NATO és annak vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok semmiképpen nem akart konfliktusba kerülni a Szovjetunióval. Az újraválasztási hadjáratával elfoglalt Dwight David Eisenhower amerikai elnök (éppen 1956. november 6-án választották másodszor elnökké!), aki a második világháború végső fázisában ötcsillagos tábornokként a Vörös Hadsereggel szövetséges angolszász haderők főparancsnokaként harcolt a nyugati fronton, majd a NATO főparancsnoka volt, jól ismerte a szovjet katonai erőt és potenciált. Eisenhower nem lehetőséget, hanem problémát látott a magyar felkelésben, s a legjobban az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója nagyobb háború kitöréséhez vezethet. Az amerikai diplomácia vezetője, John Foster Dulles még október vége előtt tudtára adta a szovjet vezetésnek, hogy az amerikaiak nem tekintik Magyarországot (és a szintén forrongó Lengyelországot) „lehetséges katonai szövetségeseiknek”, s nem tartják lehetségesnek – egyáltalán kívánatosnak sem! – megváltoztatni a második világháború végén létrejött európai status quót. Ennek ismeretében október 31-én a szovjet pártelnökség (prezídium) aznapi ülésén Hruscsov első titkár azt javasolta, hogy „nem szabad kivonnunk csapatainkat sem Budapestről, sem Magyarországról. Kezdeményeznünk kell a rend helyreállítását Magyarországon. Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba mennének át… Akkor Egyiptom mellé felsorakozna Magyarország is… Nincs választásunk…” Az előző napi békülékeny döntés visszavonásával az elnökségi ülés minden résztvevője egyetértett, s elfogadták Hruscsov forgatókönyvét. Úgy döntöttek, hogy ideiglenes forradalmi kormányt kell alakítani Kádár vagy Münnich vezetésével. Zsukov marsall, honvédelmi miniszter felhatalmazást kapott a hadműveleti tervek kidolgozására. „Nagy háború nem lesz” – mondta Hruscsov, s igaza volt, mert nagy háborút – kicsit sem – egyetlen nyugati hatalom sem kockáztatott Magyarországért.
Pontosabban egyetlen ország, a Franco tábornok vezette Spanyolország lett volna kész segíteni, olyannyira, hogy november 4-én a madridi kormány elhatározta, egy önkéntes hadsereget küldenek Magyarországra. Franco elrendelte, hogy egy hadosztálynak szükséges fegyvert, lőszert és felszerelést helyezzenek készenlétbe a madridi repülőtéren. A terv szerint az expedíciós hadsereget repülőgépeken szállították volna Sopronba. Spanyolország azonban nem rendelkezett olyan szállító repülőgépekkel, amelyek Madridtól Sopronig a távolságot üzemanyag-utánpótlás (leszállás) nélkül meg tudták volna tenni. Ezért amerikai kölcsönrepülőgépekre lett volna szükség, vagy közbeeső leszállásra. Ez utóbbira nem adott volna engedélyt a semleges Svájc és Ausztria, a Magyarországgal szomszédos kommunista államok pedig még kevésbé. Így a kulcs az Egyesült Államok kezében volt. A State Department szigorúan titkos táviratot küldött az USA madridi követségének, amely szerint „az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül”. Továbbá az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgette a spanyol kormányt, hogy „a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára”. Vagyis az amerikai kormány kifejezetten lebeszélte a spanyolokat a már előkészített katonai intervencióról, pedig akár százezer önkéntes jött volna Magyarországra…
„Amerika megbukott… talán nem hatalmilag, de morálisan feltétlenül. Megbukott ma egy éve, amikor Zsukov legyilkoltatta Magyarországot, s közben már Zsukov is megbukott, és itt az Elnök reggel templomba ment, majd golfozott. Megbukott, mert egy társadalomban, ahol a hasznossági princípium mindenekfelett való, a morális felelősségérzete elsorvad” – ezt írja Márai Sándor egy évvel a szovjet invázió után, 1957. november 5-én naplójába, s nem sokkal később hozzáteszi, a Nyugat magyar forradalommal szembeni cinikus árulását nem lehet megbocsátani, és senki nem hisz többé a Nyugatnak. 1956–57-ben nagyon sokan éreztek és gondolkoztak úgy, mint Márai, és mint 1849-ben Petőfi, hogy magára hagyták, egymagára a gyáva népek a magyart… Ezt persze a magyar civil szabadságharcosok, a „pesti srácok”, a fegyveres munkások és diákok nem tudták, ők hősiesen hosszú napokig – életüket és vérüket áldozva – ellenálltak a világ legerősebb szárazföldi hadserege elsöprő támadásának.
És amikor a civil szabadságharcosok fegyveres ellenállása az iszonyatos katonai túlerő és a megszállók kíméletlen terrorja következtében lényegében megszűnt, a munkástanácsok tömeges megalakulásával, diákok és értelmiségi csoportok szervezkedésével, a lakosság passzív ellenállásával megkezdődött a „második forradalom” Magyarországon, elsősorban Budapesten és a nagyobb ipari központokban. Szerov KGB-főnök november 13-án azt jelentette Hruscsov szovjet pártvezérnek, hogy a lakosságnál még mindig nagy mennyiségű fegyver van, a budapesti vállalatok többsége nem dolgozik, és „több város egyetemi hallgatói rendszeresen megjelennek az üzemekben, s a dolgozókat sztrájkokra és a szovjet hadsereggel szembeni fegyveres ellenállásra buzdítják”. Ugyanaznap a BBC azt jelentette: „A fővárost éhínség fenyegeti, az éhező hazafiak azonban szívesen adják oda utolsó darab szalonnájukat is egy kézigránátért. A nép passzív ellenállása azonban még a fegyveres ellenállásnál is eredményesebb. A lakosság nem hajlandó dolgozni olyan kormány vezetése alatt, melyet az orosz fegyverek ültettek a nyakára. A Vörös Hadsereg által elkövetett vérengzés és vandál pusztítás csak még inkább megacélozta a nép elszántságát.”
Az 1956-os forradalom valóban a civil hazafiak, a nép – nem a politikai és értelmiségi elit – forradalma és szabadságharca volt az idegen megszállók és itteni csatlósaik ellen. Ezért volt fontos és ma is üdvözlendő kezdeményezés hat éve a Civil Összefogás Fórum (CÖF) felhívása, hogy itt az idő, hogy pártállástól függetlenül ünnepeljen és emlékezzen mindenki 1956-ra, október 23-a legyen igazi civil ünnep, mert „Az ’56-os forradalom a miénk, civileké!” És érdemes elgondolkozni azon is, amit Csizmadia László, a CÖF alapító-szóvivője, a CÖKA elnöke a Magyar Hírlapban egy éve megjelent cikkében leírt: „1956. október 23-án kilenc és fél éves voltam. A bátyám kézen fogott, és magával vitt, a Műegyetemtől a Bem-szoborig, onnan a Parlamentig vonultunk együtt. Gyerek voltam, de világosan éreztem, hogy nagy dolog részese vagyok, a szabadság útját járom a nálam bő tíz évvel idősebb testvérem mellett. Ennyi elég volt, az érzést magamban hordom, egy életen át kísér, és sok nehéz döntésen segített át. De mintha nekünk nem sikerült volna ezeket az eszméket és érzéseket a gyermekeink és az unokáink szívébe átplántálni. Ne hárítsuk el azonnal a felelősséget, hogy >megvolt az oka<. Végezzünk önvizsgálatot, és legyünk kritikusak önmagunkkal szemben.”
Igaza van Csizmadia Lászlónak, ne hagyjuk elhalványulni az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, a fiatalabb generációkban tudatosítani kell az akkori fiatalok eszméit, érzéseit, hazaszeretetét, önfeláldozását. Ötvenhat mindenkinek, aki magyarnak vallja magát, és szereti a hazáját, az kell hogy legyen, amit Faludy György fogalmazott meg 1956, te csillag című gyönyörű versében: „ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem (…) – életemnek / te adtál értelmet, vad álmokat / éjjelre és kedvet a szenvedéshez / s az örömhöz; te fogtál mindig kézen”. De bármennyire fáj, ki kell mondani, a magyar forradalom kollektív emlékezetéből kihullottak a forradalom leverését követő idők, s a kádári konszolidáció szerény eredményeit, a szabadság nélküli rend biztonságát, a lassú anyagi gyarapodás örömeit élvező lakosság már néhány évvel a forradalom után a realitásokkal számot vetni képtelen kamaszkor „éretlen kalandjának” látta a nemzet utóvédharcait. A nép visszavonult a magánéletbe, s igyekezett megfeledkezni a levert szabadság(harc)ról, a példátlan árulásról és áldozatról, és sajnos az értelmiség nem adott mintákat, példákat, eszközöket a társadalomnak, hogy a kemény valósággal megbékülve, megalkudva is hű maradhasson forradalmához, kész és képes legyen a lelki és erkölcsi ellenállásra és kitartásra a szocialista rezsimmel szemben.
„Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta” – írta a kíméletlenül őszinte és túlfeszült lényeglátó Hamvas Béla, s keserűen így folytatta: „Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?…”
A magyar civileknek, patrióta értelmiségieknek és közszereplőknek van tehát dolguk bőven itt és most az emlékezésben és emlékeztetésben, a nemzeti hagyományok őrzésében, ápolásában, a társadalmi szemléletformálásban, a fiatalok tanításában, nevelésében, a szabadság kis köreit alkotó közösségek építésében és erősítésében. Igaza van Faludynak – addig maradunk meg magyarnak, amíg elmondhatjuk 1956-ról: „nem múlt vagy nékem, nem történelem, de húsom-vérem, lényem egy darabja, szívem, gerincem”.
