Szétszakadhat az Európai Unió

Kulturális vas­füg­göny fenyegeti a kontinenst

December 23-án megjelent cikkemben (Mérlegen az ellenzék és a kormány) azt írtam, hogy 2018 az erősödő konfliktusok és a konfrontáció éve volt, s jeleztem – de nem fejtettem ki bővebben –, hogy 2019 az összecsapások éve lesz. De milyen összecsapások várhatók 2019-ben?

A legfontosabb: a globális elit, annak ökle, Soros György, illetve az általuk irányított uniós brüsszeli bürokrácia együttesen átfogó támadást intéznek a nemzeti szuverenitáspárti, globalizmus- és migrációellenes kormányokkal, pártokkal és országokkal szemben. Talán még az is felmerülhet a körükben, a globalizmus baloldali, kommunista gyökereihez visszanyúlva, hogy „ez a harc lesz a végső”.

Célkeresztben pedig természetesen azok az országok kormányai lesznek, amelyek a leginkább ellenállnak a célkitűzéseiknek, így elsősorban Magyarország, s utána Lengyelország, de bekerült a képbe Olaszország, Ausztria, Szerbia, Románia, Macedónia és Csehország is – többek között. Ebből kifolyólag sok jóra nem számíthatunk, politikai harcra, nehéz összecsapásokra és küzdelmekre annál inkább.

Először is, az év végén megkezdett parlamenti obstrukciók, utcai tüntetések, lázadások és lázítások, különféle politikai akciók tovább folytatódnak. Ezeken a megmozdulásokon egyre inkább látszódni fog – már most is jól látszik –, hogy szervezettek és irányítottak, méghozzá külső, profi, tapasztalt nemzetközi erők és csoportok segítségével.

A kivitelezés persze továbbra is gyakran lesz béna és ügyetlen, tekintettel arra, hogy az ellenzéki pártok jelenlegi állapotukban örülnek, ha élnek. De a külső támogatás valamelyest mégis megadja az összehangoltság látszatát.

A következő fél évben, a májusi európai parlamenti választásokig legalábbis az ellenzéknek nevezett katyvasz teljes összefogása várható. Igaz ugyan, hogy az ellenzéki pártok között folyamatosak az összeveszések, az intrikák, a heves viták és a presztízsküzdelem, ám eljutottak arra a pontra, hogy most már a létükről – mármint a politikai létükről – van szó.

A globális elit, a Soros-féle „tüntetés- és lázításügyi” szakértők hada ebbe az irányba tereli őket, s valószínűleg egyértelművé tették számukra: ha nem fogtok össze mozgalmilag és szervezetileg az Orbán-kormány megbuktatásáért, akkor leváltunk titeket, mert alkalmatlanok vagytok a céljaink megvalósítására.

Az ellenzéknek jelenlegi állapotában nincs túl nagy mozgástere: kiüresedtek, gyengék, karakteres egyéniségek híján vannak, társadalmi bázisaik szétestek. Viszont foggal-körömmel a felszínen akarnak maradni, mert máshoz nem igazán értenek, és mást el sem tudnak képzelni, mint hogy a politikából éljenek meg.

Idén tehát létrejöhet az egyesített ellenzék pártja, s közös listán indulhatnak az európai parlamenti választásokon – a továbbiak majd utána dőlnek el. Magyarul, közel járunk ahhoz, hogy Magyarországon létrejöjjön egy olyan pusztító kétpártrendszer, amelyben a két oldalt immáron nem törésvonalak, hanem szakadékok választják el egymástól, mert nem pusztán a bevándorlás kérdésében nem értenek egyet, hanem valójában semmiben sem.

Két világlátás küzdelme ez, amelyben múltról, jelenről, jövőről, egyáltalán az emberi lét értelméről is gyökeresen eltérnek a kiindulópontok. Akárhogy is, azt hiszem, valóban közel járunk ahhoz, hogy immáron két Magyarországról kell beszélnünk – amelyek egymás mellett, egymás között, egymásba gabalyodva léteznek az országhatárokon belül.

Feltehetjük persze a kérdést: vajon hogyan képesek olyan pártok együttműködni, amelyek egy-két éve vagy akár egy-két hónapja még szóba sem akartak állni egymással (és még most sem mindig sikerül)?

Hogyan működhet együtt a 2006-os, Gyurcsány-ellenes tüntetéseken felnőtt Jobbik a Gyurcsány vezette DK-val, többek között az MTVA-székházon belüli bulizásuk alkalmával?

Ezek a pártok eljutottak odáig, hogy az ­ideológiai és értékszempontok számukra már nem számítanak, csak a felszínen maradás. A globális hálózat céljai­nak megfelelően egyetlen érvet hoznak fel a teljes összeborulás magyarázatára: azt, hogy az Orbán-kormány diktatórikus, megszünteti a ­demokráciát és a sajtószabadságot, rasszista és idegengyűlölő.

Márpedig ha így lenne, akkor a teljes ellenzéki összefogás indokolt („félretéve az ellentéteket”). És hát igen, a magyar ellenzék könnyen bújhat a globális elit ideo­lógiai szoknyája mögé, hiszen például a The New York Times mint a hálózat szócsöve a karácsonyi számában arról írt, hogy az Orbán-kormány csak annyiban különbözik a náci rémuralomtól, hogy még nincs Gestapója…

A dolog tehát itt fordul meg: a globalisták azzal, hogy az Orbán-kormányt nácinak állítják be, ideológiai mankót nyújtanak a hazai ellenzéknek, akik megpróbálják a diktatúra elleni küzdelem nevében elfedni, hogy valójában már rég nincs értelmezhető értékrendjük, Magyarország-képük, víziójuk az ország jövőjéről.

Arra kell tehát számítanunk a ­2019-es évben, hogy a globális hálózatok jelenléte állandósul Magyarországon, s persze nemcsak nálunk, hanem számos más, már említett országban is, de azért mi különösen erős figyelmet kapunk, hiszen Soros Györgynek mindenképpen szívügye Magyarország.

A belügyek a XXI. században erőteljesen nemzetközi ügyekké is váltak. Ennek figyelembe nem vétele esetén esélyünk sincs arra, hogy megértsük a folyamatokat, s hogy tenni tudjunk az egyre durvább, szuverenitásunkat sértő beavatkozásokkal szemben.

Mantrázzon bármit a liberálisnak gúnyolt főáramlat összeesküvés-elméletekről, egyetlen szavukat se higgyük el, hiszen az összeesküvés-elméletekről szóló vádaskodás semmi más, mint a valós céljaik leplezése. Vagy egyeseknél végtelen naivitás, a hasznos idióta szerepének tudatlan vállalása.

Azt pedig fölös illúziók nélkül meg kell állapítanunk, hogy számos pártcsalád, így a liberális, a szocia­lista-szociáldemokrata, a radikális baloldali, a kommunista, illetve a zöld pártcsalád ­egyértelműen kiáll a fenti koncepciók mellett és fenntartás nélkül támogatja azokat.

Ugyanakkor ennél is nagyobb probléma, hogy a mérleg nyelve szerepét játszó konzervatív néppárti pártcsalád belülről megosztott, s még nem dőlt el, hogy melyik irányvonal kerekedik felül a pártfrakción belül.

Vagyis, ha még jól is szerepel májusban a néppárt és megnyeri a választásokat, sajnos az sem jelenti automatikusan azt, hogy egy új, néppárti politikusok által delegált brüsszeli vezetés 2019 őszétől leveszi a napirendről a föderális birodalommá válásnak és a migráció legálissá tételének, illetve egy új, kevert fajú Európa létrejöttének a koncepcióját.

Másfelől, a liberálisok és a baloldal – évszázados hagyományaiknak megfelelően – a kampány során semmilyen erkölcsi gátat vagy skrupulust nem ismernek majd a céljaik elérése előtt. Láttuk már, hogyan kampányol kedvencünk, Guy Verhofstadt az Orbán-kormánnyal szemben, s látjuk azt is, hogy a minket imádó Judith Sargentini asszony milyen hevesen követeli a Magyarország elleni 7-es cikkely mielőbbi megtárgyalását az Európai Tanácsban.

További nyilvános, nagy médiatámogatást élvező felszólalásokra, Magyarországot pocskondiázó jelzők és szentenciák tömegére számíthatunk vezető euró­pai és uniós politikusok szájából.

Az a különleges, hogy az európai parlamenti választásoknak először van európai témája és tétje. Csakhogy ez viszont rögtön arról szól, hogy egyben ­tud-e maradni az unió, vagy olyan kulturális vasfüggöny hullik le Európa közepén a választások után, amelynek következtében az unió felbomlása sem zárható ki: egy nyugat-európai Eurábiára és egy közép- és kelet-európai nemzetek szövetségére.

A szerző politológus

A demokrácia felszámolása

  1. január 3. csütörtök 10:00

A veszély nem a politikai szélsőségek irányából, hanem a globális elit részéről fenyeget

Veszélyben van a demokrácia, ám a veszély nem a politikai szélsőségek irányából érkezik, hanem a globális pénzügyi elit és a hozzájuk kapcsolódó hálózatok felől. Ennek az elitnek ugyanis útjában van a demokratikus intézményrendszer és eljárásmód, amely a nemzettudat mellett az utolsó, ami akadályokat gördít a céljaik megvalósítása elé.

Ez a globális elit, s ennek szerves részeként Soros György álcivil hálózata teszi is a dolgát: egyre látványosabb támadásokat intéz a demokratikus úton hatalomra jutott kormányzatok ellen, amelyek a nemzeti szuverenitást védik, és fellépnek a migráció ellen. Ennek láthattuk tanújelét az elmúlt napokban Bécsben, Rómában, Belgrádban és Budapesten. Nem nehéz megjósolni: az európai parlamenti választásokhoz közeledve ezek a demokrácia és a nemzeti identitás elleni támadások még tovább erősödnek és ezzel párhuzamosan eldurvulnak, ezt láthatjuk hazánkban is.

A globális elit, amelyről az ősszel jelent meg egy szociológiai, leíró jellegű, átfogó munka, mégpedig Peter Phillips munkája, Giants: The Global Power Elite (Óriások – a globális hatalmi elit) címmel, immáron egyre kevésbé titkolt célja egy kozmopolita világtársadalom létrehozása, amelyben az identitásukat veszített, fogyasztópolgárrá degradált, atomizált emberek tömegei könnyen manipulálhatók és irányíthatók lesznek.

Egy ilyen szép új világban vagy inkább falanszterben elérhető a globális piaci profit maximalizálása. Másfelől – s ez is az alapcélok közé tartozik – a világkormányzás kordában tartaná az embereket, ellehetetlenítené a lázadásokat és felkeléseket, kitörne az „örök béke” (Immanuel Kant). Az az örök béke, amely a koporsók békéje lenne, mert megszüntetne minden hagyományos emberi közösséget a családtól a nemzetig, amelyben és amelyért élni lehet és élni érdemes.

Nemrég halt meg idősebb George Bush volt amerikai elnök, egyben a Skull and Bones (Koponya és Csontok) titkos társaság tagja: ő volt az, aki a hidegháború befejeződése, a kommunizmus bukása, s a világ egypólusúvá válása kezdetén nyíltan és többször beszélt az új világrendről, először 1990. szep­tember 11-én. Nos, ebben az új világrendben – ha megvalósulna – nem fér meg a demokrácia, mert a cél éppen az, hogy a világ sorsáról ne a buta, tudatlan, maradi állampolgárok döntsenek nemzetállami keretek között, hanem a kiválasztott, erre hivatott elit.

Drábik János közíró azért nevezi szervezett magánhatalomnak a globális pénzügyi elitet, mert őket senki nem választotta meg, tehát hatalmuk nem demokratikus alapokra épül, ellenkezőleg; lényegében nem másról, mint a bankárcsaládokon belül hatalmas vagyonok dinasztikus jellegű örökléséről van szó, generációról generációra.

Ennek a zárt elitnek éppen ezért ősellensége a demokrácia, hiszen azzal, hogy választásokon nem tudnának hatalomra kerülni, pontosan tisztában vannak. (Vigyázó szemünket vessük csak újra Párizsra és Franciaországra: a globális elit által kiválasztott, Rotschild-bankházban nevelkedett Emmanuel Macron gőgös, túlzásba vitt elitizmusa felbőszítette a francia népet, Párizs napokig-hetekig lángokban állt, s ha Macront rövid időn belül még egyszer mérlegre tenné a demokrácia, lehet, hogy csúfos kudarcot vallana.)

Érdemes megfigyelnünk, hogy az elmúlt harminc évben, a hidegháború befejeződése óta milyen módszereket alkalmaz a globális elit a demokrácia leépítésére, háttérbe szorítására, manipulálására.

A globális elit által átszőtt és irányított Euró­pai Unió, illetve tágabban a brüsszeli bürokrácia új európai alkotmányt kívánt elfogadtatni a kétezres évek elején, hogy a megfelelő reformokkal közelebb kerüljön az áhított cél, a szuperföderális Európai Egyesült Államok megvalósítása felé.

Ám az európai alkotmánytervezet, amely – jól emlékezhetünk – nem tartalmazta az unió keresztény gyökereire való hivatkozást, elbukott a francia és a holland népszavazásokon. Azt hinné az ember, hogy ebben az esetben az alkotmány gyökeres átdolgozása következhetett volna.

Ám erről szó sincs, az uniós elit úgy döntött, hogy néhány fejezetet kidobva, de a szöveg döntő részét változatlanul hagyva már nem mint alkotmányt, hanem mint szerződést teszik a tagállamok elé aláírásra. A lisszaboni szerződést alá is írták a tagállamok 2007. december 13-án. Írország azonban mégis népszavazást tartott a szerződésről – egyedül a tagállamok közül –, s az ír nép 2008. június 12-én nemet mondott a kormány által már aláírt szerződésre.

Mi történt ekkor? Elkezdődött az uniós elit és az ír politikusok tárgyalása, s „kreatív” megoldásra jutottak: az íreknek garanciát adtak néhány kérdésben, s 2008. október 2-án megismételték (!) a népszavazást. Láss csodát, a kellően erőteljes propaganda hatására az ír nép ekkor már megszavazta a szöveget, így a lisszaboni szerződés 2009. december 1-jén életbe lépett. Sajnos az ír nép azóta is erős agymosáson esett át, hiszen a hagyományos katolikus ország népszavazáson fogadta el az egyneműek házassághoz való jogát is.

Innen eredeztethető a nem megfelelő eredménnyel záruló szavazások megismétlésének módszere, mint teljességgel antidemokratikus eljárás.

A következő lépés a tagállamok kormányfőinek nem parlamenti választás, hanem delegálás útján való pozícióba helyezése. Ez 2011-ben kétszer is megtörtént, mégpedig Görögországban és Olaszországban. Mindkét ország pénzügyi és adósságválságba került, s ekkor úgy döntött az uniós és a globális elit, hogy nincs idő holmi parlamenti választásra meg a demokrácia nevezetű játékra, ezért egész egyszerűen – megfelelő tárgyalások után – lemondatták Silvio Berlusconit és Jórgosz Papandréu miniszterelnököket, s utána szakértői – értsd: az IMF, Világbank, Európai Központi Bank, Európai Bizottság akaratát végrehajtó – kormányokat neveztek ki a két ország élére.

Lukász Papadímoszt delegálták a görög kormány élére, aki jellegzetesen a globális pénzügyi elit tagja. Amerikában a Columbia Egyetemen tanított, a Federal Reserve Bank (Fed) közgazdászaként dolgozott, később a globális elit egyik központi testületének, a Trilaterális Bizottságnak is tagja lett. Mario Monti került az új olasz kormány élére, aki előtte az Európai Bizottság gazdasági területeket felügyelő biztosa volt két alkalommal is. Mindketten végrehajtották a szokásos leckét: átfogó megszorítások következményképpen a nép életszínvonalának látványos romlása.

S máris elérkeztünk az utóbbi évekhez, hónapokhoz; a 2019-es európai parlamenti választásokhoz közeledve azt tapasztaljuk, hogy a globális és brüsszeli elit belehúzott, s egyre durvább támadásokat intéz a demokrácia, a demokratikus eljárások ellen.

Először is itt van a brexit: a britek kilépésről szóló népszavazása 2016 júniusában volt, s a kilépésre szavazott a brit állampolgárok mintegy 52 százaléka. Ennek teljesen logikus és legitim következményeként 2017. március 29-én a brit kormány elindította a kilépési tárgyalásokat.

Igen ám, de a szuperföderális unióban gondolkodó brüsszeli és globális elit nehezen viselte el a nép akaratát. Szinte a kilépési tárgyalások első percétől megkezdődött a politikai nyomásgyakorlás a brit kormányra, amely azt célozta és célozza, hogy meg kell ismételni a népszavazást, mert az emberek meggondolatlanul és tudatlanul döntöttek a kilépés mellett. Ez a nyomásgyakorlás a mai napig tart, s őszintén szólva nem lehet teljesen kizárni, hogy végül célt érnek a globális csoportok.

Íme, itt áll előttünk két módszer a demokratikus eljárások szétzilálására, megfúrására, ellehetetlenítésére: a delegálás és a megismételt szavazás. Utóbbit néhány héttel ezelőtt ismét elővették, mégpedig a humanitárius, vagyis magyarul szólva migránsbeengedő vízum európai parlamenti szavazásakor. Elképesztő és tanulságos volt látni a migránsbarát képviselők megdöbbenését és felháborodását a számukra sikertelen szavazás láttán. López Aguilar, a beterjesztő két másodperc múlva már „pontosan tudta”, hogy itt technikai hiba történt, és azonnal kérte a szavazás megismétlését…

Végül érdemes még megemlíteni a Sargentini-jelentésről szóló európai parlamenti szavazást, ahol egyértelműen elbukott a jelentés, hiszen nem szerezte meg a jelenlévők kétharmadának szavazatát. Ám mit számít ez? A kreatív liberálisok kiharcolták, hogy a tartózkodó szavazatok ne számítsanak szavazatnak. Ez nem volt más, mint a demokrácia szokásrendjének nyilvánvaló megcsúfolása. Folytathatnánk tovább azzal, hogy a brüsszeli elit, ha kell, egyszerű többségi döntésre akar áttérni, más esetekben pedig a konszenzusos elvet hangoztatja, mikor, milyen helyzetben milyen manipulációs technikákra van szükség a céljaik eléréséhez.

Delegálás, egyszerű többség, szavazások és népszavazások megismétlése, konszenzusos elv alkalmazása: mind-mind azt a „szép új világot” célozza meg, amelyben csupán színpadi kellékké, manipulatív legitimációs eszközzé silányodik, s végül elporlad a demokrácia. Nem olyan rég olvashattunk arról, hogy a holland parlament felsőháza eltörölte a véleménynyilvánító népszavazás intézményét. A politikai elit tehát döntött: akkor a továbbiakban ne nagyon népszavazgasson a nép, mert még beleszól a „nagyok” dolgába.

Ez lesz a következő módszer? Ha nem megy másként, eltörlik a demokratikus döntési formákat? S az „elsöprő” kozmopolita kisebbség elsöpri az útjából a demokratikusan választott nemzeti többséget? 2019. május 23–26. között még szavazhatunk az uniós és globális elitről. Demokratikusan!

A szerző politológus

 

A liberalizmus megszünteti a demokráciát

Amit látunk, az az elitek uralma, a választások semmibevétele, a népszavazás elvetése.

A liberalizmus és a demokrácia nem természetes szövetségesei egymásnak. Azért nem, mert a liberalizmus alapjaiban elitista eszme, míg a demokrácia plebejus, vagyis népi indíttatású gondolat.

Ez sokáig nem volt világos, amíg a két koncepció a gyakorlatban összefonódott egymással, ami nagyjából a második világháborútól a rendszerváltásig tartott a nyugati világban. Az utóbbi két évtizedben viszont kezd újra szétválni a két koncepció egymástól, s a fősodornak nevezett liberális irányzat megpróbálja elsöpörni az útból a demokráciát. Ez látszik az Európai Unión belül, ez látszik a nemzetközi szervezetek szintjén (például ENSZ), s ez látszik a globális viszonylatokban.

A liberalizmus abból indul ki, hogy mindig van egy kiválasztott réteg, amelyik méltó arra, hogy egy országot vagy a világot vezesse. Az nem baj, hogy ha ez a réteg szabad választásokon kerül hatalomra, hiszen így nagyobb a legitimitása, de ha ez nem megy – mert a tömegek, a plebs ostoba döntéseket hoz –, akkor más módon is meg lehet szerezni a hatalmat.

Delegálással, informális úton, gazdasági erővel, médiauralommal stb. A XXI. század második évtizedében már jól látszik, hogy jelenleg egy globalista, nemzetek feletti, óriási erőforrásokkal rendelkező pénzügyi, politikai és médiaelit az, amelyik vindikálja magának a jogot arra, hogy uralkodjon.

A demokrácia ezzel szemben áll: a demokratikus eszme szerint minden hatalom forrása a nép, tehát az általános választójogon alapuló szabad választások adják a demokratikus rendszer kiindulópontját.

A liberalizmus tehát a „fent”, míg a demokrácia a „lent” filozófiája és gyakorlata. Másfelől a liberalizmus az egyént és a kisebbségek jogait védi, a demokrácia viszont a többség uralmát hangsúlyozza.

Hogyan is férhetnének meg egymással? Persze ez szándékosan provokatív kérdés részemről. Annál is inkább, mert valójában az lenne a kívánatos, ha a két eszme kiegészítené egymást.

Hiszen a liberalizmus két alappillére, az egyéni és állampolgári szabadságjogok, illetve a joguralom, az állami önkénytől való védelem joga, másfelől a demokrácia elköteleződése a népszuverenitás és az általános választások mellett egyaránt egy modern polgári társadalom alappillére.

A XIX. században a nyugati országokban már több helyen bevezették a polgári szabadságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget, illetve az alkotmányos jogállamot, miközben a választásra jogosultak még a lakosság tíz százalékát sem érték el.

A liberális jogokkal rendelkező elitek féltek a tömegektől, a „többség zsarnokságától”, vagyis valójában attól, hogy a választásokon kormányra jutó csoportok veszélyeztethetik gazdasági és politikai presztízsüket, elitpozícióikat, kiváltságaikat. Ez nemcsak a nemesi-arisztokratikus, hanem a vagyonos polgári rétegekre is jellemző volt.

Attól féltek tehát, hogy a demokrácia bekebelezi, felszámolja az alkotmányos liberalizmust, s éppen ezért sokáig – amíg lehetett – Nyugaton is ellenálltak a választójog kiterjesztésének.

A második világháború után, a hidegháború kényszerítő körülményei között azonban még­iscsak létrejött a két elv közötti „nagy találkozás”, s a nyugati féltekén megalakultak a liberális demokráciák. Döntően azért, mert a szovjet kommunizmussal szemben bizonyítani kellett a nyugati kapitalizmus magasabbrendűségét.

A liberális demokrácia intézményrendszere sikeresen valósította meg a többség és a kisebbség, a kormányzati hatalom és az ellenzék közötti egyensúlyokat. Jómagam sokáig tanítottam egyetemeken demokráciaelméletet, s a hallgatóknak egy nagyon egyszerű példával világítottam meg liberalizmus és demokrácia elveinek „összefésülését”.

Feltettem a kérdést: a kétszer 45 perces órák között legyen-e szünet, vagy tartsuk egyben a kettőt? A többség döntése alapján eltekintettünk a szünettől, de sokan voltak, akik szerettek volna szünetet, hiszen a tömény unalmat csak így lehet kibírni. Elmondtam nekik: valahogy döntenünk kellett, s a demokratikus elv alapján többségi döntés született az összevont órák mellett.

Ám a liberalizmus elvei mentén az „alulmaradt” kisebbségnek garantáljuk, hogy kitartson a szünet fontossága, tehát saját meggyőződése mellett, hátrány ezért nem érheti, sőt minden lehetősége megvan arra, hogy a későbbiekben megfordítsa a többségi viszonyokat a saját javára, és a későbbiekben újra szavazzunk az ügyről.

Visszatérve a történelemre: a Szovjetunió felbomlásával, a kommunizmus bukásával és a világ egypólusúvá válásával gyökeresen megváltozott a helyzet.

Francis Fukuyama híres-hírhedt tanulmányában (A történelem vége és az utolsó ember) meghirdette a liberális demokráciák végső győzelmét, s a globális liberális elit innentől kezdve nem is igazán rejtette véka alá, hogy ez valójában nem jelent mást, mint a liberalizmus győzelmét a demokrácia felett.

Még ebben az évtizedben, 1997-ben írt egy elhíresült tanulmányt az indiai származású amerikai politológus, Fareed Zakaria Az illiberális demokrácia virágzása címmel a globális elit egyik legmérvadóbb lapjában, a Foreign Affairsben (Zakaria egyébként tagja a globalista fellegvárnak, a Külkapcsolatok Tanácsának, amely kiadja a lapot is).

Lényegében Zakaria vezette be a nyugati közvéleménybe az illiberális demokrácia fogalmát, amelyben azt hangsúlyozza, hogy egyre több olyan ország van, ahol ugyan szabad választásokat tartanak, tehát demokratikusak, de a kormányzatok a megszerzett többségi hatalommal visszaélnek, korlátozzák a szabadságjogokat, a kisebbségek jogait, az ellenzéket, hiányzik a fékek és ellensúlyok rendszere – tehát nincs liberalizmus.

Tudjuk, hogy Zakaria (aki időközben tévés celebbé vált, talán nem teljesen véletlenül) fogalma az azóta eltelt két évtizedben micsoda karriert futott be a liberális közvélemény előtt, s azt is tudjuk, hogy ezt a fogalmat furkósbotként használják azokkal az országokkal és kormányokkal szemben – lásd a magyar és a lengyel kormány –, amelyek nem a liberális elit elvárásai szerinti elveket vallanak és nem is úgy működnek.

Érdemes észrevenni, hogy Zakaria az ­1997-es tanulmányában igen nyíltan ír arról, hogyan is kell gondolkodni liberalizmus és demokrácia viszonyáról. Döbbenetes módon azt állítja, hogy még mindig jobb egy félautokratikus rendszer, mint egy szabad választásokon megszerzett, többségi hatalmára hivatkozó, de azzal visszaélő kormányzat.

Íme, az idézet:
„A szabad és tisztességes választások hiányát hibának kell tekinteni, nem a zsarnokság meghatározásának (! – a szerző). A választások a kormányzás fontos erényei, de nem minősülnek egyetlen erénynek. A kormányt az alkotmányos liberalizmussal összefüggő mércékkel kell megítélni. A gazdasági, polgári és vallási szabadságjogok, az autonómia és a méltóság e mérce középpontjában állnak. Ha egy korlátozott demokráciával rendelkező kormány folyamatosan kiterjeszti ezeket a szabadságjogokat, akkor azt nem szabad diktatúrának nevezni.”

Ezek világos mondatok: Zakaria, a mérhetetlenül befolyásos Foreign Affairs és a mögötte álló liberális elit szerint ahol nincsenek szabad választások, ott nem feltétlenül van zsarnokság – legfeljebb „hibák”.

Nagyjából ekkortól indul el a liberális főáramlatban az a nap­jainkban különösen felerősödő irányzat, amely a demokráciában nem partnert és szövetségest lát, hanem akadályt. Akadályt azelőtt, hogy létrejöjjön egy nemzetek feletti, a nemzetállami szuverenitást megszüntető globalizmus, létrejöjjön az Európai Egyesült Államok és a világpolgárság.

Amikor tehát a liberális demokráciáról hallunk, nem árt tudatosítanunk, hogy az nem más, mint szemérmes kifejezése a demokrácia háttérbe tolásának, egy régi-új liberális elitizmus létrejöttének.

Ennek jellemzői többek között: az elitek uralma, a választások semmibevétele, a közvetlen demokratikus formák (népszavazás) elvetése, a mindenkori kisebbségek zsarnoksága a többség felett, a népuralom mint „populizmus” elleni fellépés.

És még valami: a tartózkodó szavazatok figyelmen kívül hagyása, ha éppen a liberális elit érdeke úgy kívánja, mondjuk az Európai Parlamentben Magyarországgal szemben.

Nos, ez az a „liberális demokrácia”, amit a májusi euró­pai parlamenti választásokon le kell váltani – méghozzá demokratikus úton. Mielőtt a liberalizmus váltaná le – nem demokratikusan! – a demokráciát.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-liberalizmus-megszunteti-a-demokraciat-3706082/

 

Macron és a nacionalista lepra

A francia vezető Európa egységét hirdeti, de Budapestre és Varsóba nem hajlandó ellátogatni.

Emmanuel Macron francia elnök néhány napja egy francia regionális lapban tisztánlátásra és ellenállásra szólított fel a „nacionalista lepra” terjedésével kapcsolatban. E nacio­nalizmus miatt a jelenlegi európai helyzet őt a húszas évekre emlékezteti. A nacionalista leprával kapcsolatban pedig Magyarországot és Lengyelországot említette meg mint elrettentő példákat. Akkor tehát helyben vagyunk: közeleg újra a fasizmus és a nácizmus, amit ezúttal Magyarország és Lengyelország hordoz magában, s veszélyezteti egész Európát. Macronnak tehát e két ország vált az első számú közellenséggé az unióban.

Ez világos beszéd, most már pontosan tudjuk, hogy mire számíthatunk az európai parlamenti választási kampány során a francia elnöktől. Nem sok jóra. Ugyanakkor Emmanuel Macron ez idáig korántsem játszott tiszta lapokkal: hamiskártyás módjára próbálja megosztani Európát, a saját globalista és biro­dalmi céljainak megfelelően. Gyakran nem őszintén beszél, s megpróbálja úgy megbontani Közép-Európát, hogy az érintettek ezt a szándékát fel se ismerjék.

Macron, ez a negyvenéves fiatalember veszélyes figura Európára nézve. Vegyük sorra a cinkelt lapokat, amelyekkel játszik! Először is úgy mutatja meg magát az európai színpadon, mint független és szuverén szereplőt, aki csak országa érdekeit képviseli a különféle fórumokon.

De vajon mennyire szuverén szereplő valójában Emmanuel Macron? Ő, aki a Rothschild & Cie Banque bankházban befektetési bankárként dolgozott évekig, majd miután a szocialista Francois Hol­lande-ot választották elnöknek 2012-ben, azonnal az elnök pénzügyi és gazdasági főtanácsa­dója, majd két évre rá már az Élysée-palota főtitkárhelyettese lett? Vajon minek volt köszönhető ez a hatalmas ugrás?

Azt hiszem, logikus következtetés, hogy a Rothschild család tulajdonában lévő bankházi háttér kiváló lehetőségeket kínált Macronnak, akit egyből a politika kellős köze­pébe került. Nincs ebben semmi meglepő: a globális pénzügyi elit egyik – ha nem a legerősebb tagja – a Rothschild család, erejük és befolyásuk a politikára felbecsülhetetlen mértékű.

Macron tehát jól választott mecénást, viszont mindennek ára van: a globális elit cserébe megköveteli tőle, hogy ennek az elitnek a globalista, kozmopolita és multikulturalista célkitűzéseit követnie és kiszolgálnia kell. Ha jobban megnézzük Macron fellépését, nyilatkozatait, akkor nyugodtan megállapíthatjuk: a mecénásoknak nem kellett csalódniuk, Macron pontosan úgy fogalmaz és úgy cselekszik, ahogyan az nekik a legmegfelelőbb.

Vegyük sorra a francia elnök által hangoztatott értékeket és célokat: a csúcsföde­rális, birodalmi Európai Unió megteremtése – amelyről éppen a napokban beszélt a ber­lini szövetségi parlamentben –, a nemzeti szuverenitás elleni fellépés („nacionalista lepra”), a multikulturalizmus elterjesztése Európában, az ellenálló közép-európai országok elleni fellépés, közös gazdasági, pénzügyi és külügyi szervek létrehozása az unión belül, szolidaritás hangoztatása az érkező migránsokkal szemben és még sorolhatnánk. Macron jól vizsgázik a globális elit előtt, ezért újra és újra megkapja a megfelelő támogatást.

Másodszor: újra és újra arról beszél, hogy a nacionalizmus miatt veszélyben van Európa szuverenitása. Szerinte Európának egységesen kellene fellépnie, hiszen biztonságát fenyegetik az Amerikai Egyesült Államok kiszámíthatatlan gazdasági és politikai lépései, Kína már erősen jelen van az unióban, Oroszország pedig manipulálni és megosztani próbálja a tagállamokat, Nyugat- és Kelet-Európát. Elvileg ebben igaza is lenne, de – és itt jön be a hamiskártyás módszer – az unió kiszolgáltatottságának okát a „nacionalista leprában” jelöli meg.

Vagyis a nemzeti identitások és a nemzetállamok az igazi akadályai Európa egységes fellépésének. Ő tehát Európa szuverenitásáról beszél, mint célról, amelyet a nemzeti és nemzetállami szuverenitás megszüntetésével kíván elérni.

Itt mutatkozik a legélesebben Macron nemzetekfeletti, globalista célkitűzése, nem beszélve arról az újabb csavarról, hogy ezt a bizonyos európai szuverenitást – ami a nemzetek szuverenitásának megszüntetésével érhető el – azért mégiscsak úgy kell létrehozni, hogy abban Franciaország (a németekkel együtt) vezető szerepet játsszon. Vagyis, amit a kisökör uniós tagországoktól elveszünk – a nemzeti szuverenitást –, azt a Jupiter-országok szintjén megőrizzük, sőt birodalmi szintre emeljük, s mindezt úgy adjuk elő az európai közvélemény számára, mintha mindez pusztán az „európai szuverenitás” megteremtéséről szólna. Ügyes, mondaná a pesti aszfalt embere.

Ne essünk tehát hasra a jól csengő euró­pai szuverenitás fogalmától, mert egyfelől globalista, másfelől nagyhatalmi érdekeket takar, de semmiképpen sem szolgálja a közép- és kelet-európai nemzetek érdekeit.

Harmadszor: Macron úgy mutatta-mutatja magát az elmúlt időszakban, mint a közép- és kelet-európai tagállamok legjobb barátja, akinek leghőbb vágya, hogy ezekkel az országokkal korrekt együttműködést alakítson ki. A látszatra ügyel is: elnökké választása óta sorra-rendre járja a régió országait, s barátságos-barátkozó nyilatkozatokat tesz. Ám a lényeg mégis az, hogy az elmúlt másfél évben két országban nem sikerült eljutnia: Lengyelországba és Magyarországba.

Az ok nyilvánvaló: ez a két ország az, amelyik a legkövetkezetesebben nem fogadja el az Európai Egyesült Államok koncepcióját, nem fogadja el a kétsebességes Európát, nem akar bevándorlóországgá válni, nem akar kötelező kvótákat és nem szándékozik elfogadni a multikulturalizmust sem.

Mi tehát a megoldás Macron oldaláról nézve? Leválasz­tani ezeket az országokat a többiekről, akik esetleg nem olyan makacsok, mint a magyarok és a lengyelek. Ennek a koncepciónak a része volt már a tavaly augusztusban megrendezett találkozó Salzburgban az úgynevezett slavkovi hármak, Ausztria, Csehország, Szlovákia között, francia bábáskodással.

Ez a regionális együttműködési forma látszólag senki ellen nem irányul, valójában azonban Macron szándékai szerint a visegrádi négyek alternatívája lehet, leszakítva a cseheket és a szlovákokat a magyaroktól és a lengyelektől. Ráadásul az elmúlt hetekben Macron felkereste a cseh és a szlovák miniszterelnököt is, de még csak fel sem merült, hogy Lengyelországba és Magyarországra is ellátogasson.

Igazi hamiskártyás tempó: Európa egységét hirdeti, cáfolja a Nyugat-Európa, illetve a Közép- és Kelet-Európa közötti ellentétek meglétét, másfelől pedig látványosan bojkottál két államot, amelyek nem hajlandók egy az egyben elfogadni a macroni víziókat. Legyen egység, de úgy, hogy a keleti tagállamok kritika nélkül alávetik magukat ismét a központi hatalmak akaratának.

Negyedszer, Macron a migráció kapcsán hiányolja a közép-európai országok, de elsősorban is Magyarország és Lengyelország „szolidaritását” az „európai értékek” (melyek is azok?) iránti elkötelezettségét. Hiányolja, majd a legszemérmetlenebb módon lezárja a határait Olaszország és Franciaország között, s egyetlen bevándorlót sem hajlandó átvenni a migránsoktól roskadozó olaszoktól. Calaisban, ha kell, felszámolja a spontán létrejövő migránstáborokat.

Mindehhez joga van, s adott esetekben a mi szempontunkból ezek a lépések érthetők, csak az a bökkenő, hogy Macron egészen mást mond és egészen másképp cselekszik. Rajtunk, közép-európaiakon kéri számon a „szolidaritást”, amiről soha nem született megállapodás, közben pedig kemény bevándorláspolitikát folytat a saját hazájában. De hát mit is mondott az isiászos Jean-Claude Juncker? „Franciaország az Franciaország.” Ja, ha csak úgy nem…

És végül azt se feledjük: Franciaország az afrikai gyarmatait úgy szabadította fel évtizedekkel ezelőtt, hogy tizennégy volt gyarmatát a mai napig is elképesztő pénzügyi függőségben tartja, s ennek óriási hasznát évről évre lefölözi. (Kína már figyelmez­tette is a francia kormányt, hogy ezt abba kellene hagynia.) Miféle alapon beszél tehát a francia elnök az afrikai és ázsiai menekültekkel kapcsolatban szolidaritástól, európai értékekről? Így a hamiskártyások beszélnek.

Egyetlen biztató mozzanat van: az európai parlamenti választások kampányában felsorakoznak egymással szemben a globalisták és a nemzeti szuverenitás hívei, az alternatívák egyértelműek, így a cinkelt lapokkal játszók hamar lelepleződnek.

Nem csak Macron.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/macron-es-a-nacionalista-lepra-3684782/

Történelmi utódlás Berlinben

Friedrich Merz Willkommenskultur helyett domináns német kultúrát akar.

Nagyon nem mindegy Európának, nem mindegy nekünk, magyaroknak, hogy ki lesz Angela Merkel utódja a CDU (Kereszténydemokrata Unió) élén. Az alapkérdés, hogy folytatódik-e a migránskérdésben az öngyilkos német befogadópolitika, a Willkommenskultur, amely Európát is magával ránthatja a mélybe, vagy elkezdődik végre egy új, a migránsválságot kezelni kívánó, az európai és a német kultúrát megvédeni akaró irányzat – méghozzá kormányzati szinten.

A decemberi elnökválasztó kongresszus előtt néhány héttel a jelöltek felsorakoztak, az alternatívák világossá váltak.

Hármuk közül a CDU jelenlegi főtitkára, Annegret Kramp-Karrenbauer (az egyszerűség kedvéért a németek AKK-nak nevezik) egyértelműen a jelenlegi kormánypolitika hűséges követője, afféle „mini-Merkel”, akinek megválasztásával nagyjából és egészében semmi lényeges nem változna a kereszténydemokrata párton belül.

A korábban Saar-vidéki miniszterelnök asszony 2015 óta fenntartás nélkül támogatja Merkel Willkommenskulturját, azaz a korlátlan befogadásra épülő migránspolitikát, s arról sem szabad elfelejtkezni, hogy legutóbb ő irányította a kancellár asszony parlamenti választási kampányát. Ha AKK nyerne, s a későbbiek során netán megszerezné a kancellári pozíciót, minden maradna a régiben, s Németország tovább menetelne előre az önmagát és Európát egyre nagyobb válságba sodró zsákutcában.

Ezzel az irányvonallal szemben jelent egyértelmű alternatívát a 38 éves Jens Spahn, aki a jelenlegi kormányban az egészségügyi tárcát vezeti. A bevallottan homoszexuális politikus két alapvető dologban nem ért egyet a saját kormányával: egyfelől szakítana a Willkommenskulturral, a korlátlan és rendezetlen bevándorlással.

Nemrég a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelentetett meg egy programját vázoló írást, amelyben kifejti, hogy az európai külső határokat szigorúan meg kell védeni, a menekültügyi szabályozást és a bevándorlást szét kell választani egymástól – ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy nem ért egyet az ENSZ migrációs kompaktja által sugallt tétellel, mely szerint a migráció emberi jog.

Azt írja, hogy nem lehet elsiklani afelett, ami 2015 szeptemberében történt Németországban, amikor az a kép keletkezett az emberekben, hogy az állam és a politika elveszítette az ellenőrzést a folyamatok felett.

Jens Spahn korábban egyértelműen kiállt a domináns német kultúra, a Leitkultur mellett – ezzel a harmadik jelölthöz, Friedrich Merzhez kapcsolódott, de erről később –, azt hangsúlyozva, hogy a bevándorlók tömegeinek kell alkalmazkodniuk a németek által évszázadok alatt kialakított jogrendhez, kulturális szokásokhoz, normákhoz és hagyományokhoz, nem pedig fordítva.

De nemcsak a migráció, hanem a föderális vagy nemzeti szuverenitásra épülő unió vitájában is szemben áll Merkellel. Már korábban is, amikor a pénzügyminisztérium államtitkára volt, élesen ostorozta például az eurózóna államait integrálni szándékozó törekvéseket, nem támogatta a pénzügyi és gazdasági közös intézmények létrehozását. (Vagyis aligha nevezhető Macron nagy hívének.) Szemben áll Merkel liberalizmusával és balratolódásával, a FAZ-ban megjelent cikkében korszakváltásról beszél, s határozottan kiáll egy modern konzervativizmus szükségessége mellett.

Magyarországról nézve talán ő az a jelölt, aki a legközelebb áll az Orbán-kormány által képviselt értékekhez. Azonban úgy néz ki, hogy a legesélyesebb jelölt mégsem ő, hanem a 63 éves Friedrich Merz, aki a legfrissebb felmérések szerint vezeti a három jelölt népszerűségi versenyét mind a párton belül, mind pedig országos viszonylatban. Tény, hogy Spahn és Merz egyaránt a párt konzervatív szárnyához tartozik a merkeli liberális, baloldali vonulattal szemben, sok kérdésben egyetértenek, ám – a közvélemény-kutatási adatokon túl – több dolog szól Merz győzelme mellett.

Az egyik az, hogy Merz idősebb és sokat tapasztalt politikus, aki a gazdasági életben is nem csekély tapasztalatokat szerzett, s ez a kereszténydemokrata szavazóknál – s általában a német választóknál is – nagy súllyal esik a latba. A másik, hogy Spahn sem a pártjában, sem a német közvéleményben nem tudott népszerűvé válni, melynek okai szerteágazóak lehetnek. A róla szóló életrajzi könyvben maga is elismeri: „elértem, hogy ismernek, most azt kell elérni, hogy szeressenek is”.

Ez utóbbi azonban nagyon nehéz feladat minden politikusnak, pláne annak, aki hendikeppel indul. Végül a harmadik a legkevésbé sem elhanyagolható: Wolfgang Schäuble, a CDU nagy alakja, jelenleg a szövetségi parlament elnöke, mindkettőjükkel jó viszonyt ápol, sokáig segítette is Spahn politikai pályafutását, ám most mégis arra az álláspontra jutott, hogy Merz, barátja és régi harcostársa az alkalmasabb az elnöki és később a kancellári pozícióra.

A Bild szerint azt javasolja Spahnnak, hogy szálljon ki az elnökjelölti versenyből. Mindez érthető és logikus javaslat, hiszen a két konzervatív jelölt egymást gyengítheti, megnyitva az utat a nevető harmadik AKK előtt.
Szóval akkor Merz. Mit kell tudnunk róla?

Először is azt, hogy 2000 és 2002 között a CDU–CSU-pártszövetség parlamenti frakcióvezetője volt, tehetsége és rátermettsége már ekkor megmutatkozott, nem véletlen tehát, hogy Angela Merkel, aki sorra számolt le a lehetséges ellenjelöltjeivel – először persze Helmut Kohllal –, 2002-ben eltávolította ebből a pozícióból, és ő vette át a frakció irányítását is.

Merz ezután szimpla képviselőként dolgozott, majd 2009-ben ideiglenesen elhagyta a politikai pályát, és különböző jelentős cégeknél dolgozott gazdasági jogászként, illetve felügyelőbizottsági tagként. Mondhatjuk úgy is: kivárta az idejét, ami most érkezett el – miután a „Mutti”, legfőbb ellenlábasa és riválisa meggyengült.

Ennél is fontosabb az, hogy Friedrich Merz a kilencvenes évek végén elindult, már akkor is az országba érkező migránsok integrálásával kapcsolatban kibontakozó, a német Leitkultur (domináns kultúra vagy irányadó kultúra) körül zajló vitában élesen exponálta magát. 2000 októberében arra szólította fel a hazájában élő külföldieket, hogy a békés együttélés érdekében tartsák be a „deutsche Leitkultur” normáit, vagyis éljenek úgy, ahogyan a többségi, domináns német kultúrában megszokott.

Ezzel Merz nagyszabású vitát robbantott ki a német közvéleményben, többen támadták a liberális oldalról azzal, hogy a jogszabályok betartásán kívül hogyan követelheti meg a kulturális normák átvételét, hiszen ez nem egyezik meg a multikulturalizmus követelményeivel. Merz egy Die Weltben megjelenő cikkében pontosította azt, hogy mire is gondol, amikor a domináns német kultúrát hangsúlyozza: a német alaptörvény tiszteletét és betartását, az európai egység gondolatával való azonosulást, a nők egyenrangúságának elfogadását és a német nyelv kötelező ismeretét.

A vita továbbgyűrűzött, pártja, a CDU formálisan igen, tartalmilag kevésbé állt mellé, hiszen ekkor már egyre inkább a liberális, multikulti irány vált uralkodóvá a Merkel vezette pártban; nem csoda tehát, hogy 2002-ben Merznek távoznia kellett a frakcióvezetői pozícióból. A domináns német kultúra körüli vita azonban éppen az ő, illetve Spahn jelöltségével kapcsolatban óhatatlanul előtérbe fog kerülni, hiszen kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindketten szemben állnak a Willkommenskulturral, és a Leitkulturra helyezik a hangsúlyt.

Merz tehát kulturális és társadalmi témákban egyértelműen konzervatív nézeteket vall, gazdasági ügyekben Donald Trump egyes lépéseivel is szimpatizál. Ugyanakkor az unió jövőjét illetően az eurótagállamok erős integrációja mellett érvel, még a totálisan föderalista és globalista Jürgen Habermasszal együtt is írt cikket az eurózóna megerősítéséről, valamint támogatja Emmanuel Macron unióval kapcsolatos reformterveit.

Vagyis azt mondhatnánk, hogy vegyes kép bontakozik ki az esetleges jövőbeli CDU-elnökről: a német hagyományok, kultúra és identitás védelme nála együtt jár az erős európai integrációval, azaz konzervatív, nemzeti, illetve liberális nézetek egyszerre jelennek meg irányvonalában.

Az mindenesetre kijelenthető: Merz­cel sokkal több közös kiindulópont jelenhet meg a kereszténydemokraták és az Orbán-kormány viszonyában, főleg az európai és nemzeti kulturális identitás megőrzése terén. De semmi sem fenékig tejfel, s főleg nem kívánságműsor: lesznek bőven vitáink egy Merz által vezetett német kormánnyal is, de ha már nem állunk gyökeresen szemben egymással – miként sajnos a Merkel-korszakban –, akkor a kölcsönös engedmények és megegyezések is végre valósággá válhatnak a két ország kapcsolataiban.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás:  https://magyaridok.hu/velemeny/tortenelmi-utodlas-berlinben-3665852/

A migráció liberális félreértelmezése

2015 tavasza óta eddig szinte soha nem látott, milliós tömeg indult el Ázsiából és Afrikából a kontinensünk felé, amit már nyugodtan nevezhetünk inváziónak. Tegyük fel a filozofikus kérdést: milyen szemléleti kiindulópontok alapján lehet értelmezni, illetve kezelni a migrációt?

A jelenlegi európai állapotok szerint alapvetően kétféle megközelítés létezik. Az egyik a liberálisok, pontosabban a neoliberálisok, a fősodor álláspontja, amely szerint a migránsok – hiába érkeznek zárt csoportokban, láthatóan összehangoltan és szervezetten – független individuumok, akiknek az ügyeit egyenként kell megvizsgálni és rendezni.

Ez egy klasszikus emberi jogi kiindulópont, ezt teszi magáé­vá az Európai Bizottság, a nemzetközi média, a teljes baloldal, az ENSZ és természetesen Soros György globális hálózata is. (Sőt a 1951-es genfi menekültügyi egyezmény és a 2003-as II. dublini rendelet is erre a szemléletre épül.) Ennek legújabb, egészen eltorzult és kiherélt változata az ENSZ migrációs csomagjában és az Európai Bizottságban is megjelenő nézőpont, amely szerint a migrációt általános emberi joggá kell tenni, függetlenül attól, hogy a menekültet valóban üldözik-e, avagy pusztán gazdasági és egzisztenciális okokból indul el hazájából, s hogy legális vagy illegális módon próbál egy másik országban letelepedni.

Ezzel szemben áll a nemzeti, konzervatív szemlélet, amely a migrációt az emberi jogi szempontokon túl (azt nem tagadva) sajátos identitású csoportok, kultúrák, nemzetek, civilizációk találkozásának és ütközésének (is) tartja. Fontosnak ismeri el a befogadó országok és kontinens kultúráját, az erre épülő intézményeket, szokásokat, hagyományokat, s kiemelkedő szempont számára, hogy a migrációs folyamatban hogyan őrizhető meg a migráció célpontjának számító országok kultúrája, vallása, szokásrendje – egyáltalán, az országba érkező szubkultúrákkal szembeni dominanciája.

A liberálisok individualista, az egyénből kiinduló szemlélete lehetetlenné teszi azt, hogy a migráció csoportos, kollektív, tömeges megjelenési formájával kezdeni tudjanak valamit. Ebből fakadóan különösen nem tudnak mit kezdeni azzal, ha a migránscsoportok egyazon népcsoporthoz, kultúrkörhöz és valláshoz tartoznak, tehát, ha közösségként, szervezett egységként lépnek fel. Ez a szempont, ez a tény számukra irreleváns, ők csak és kizárólag azt nézik, hogy az érkező migránsok olyan egyének, akiknek emberi jogaik vannak.

Az sem véletlen, hogy a liberálisok és baloldaliak az őshonos nemzeti kisebbségek, így a határon túli magyarok problémáit is döntően mint emberi jogi problémát érzékelik – ha érzékelik egyáltalán –, s annyiban kimerül a „segítőkészségük”, hogy a nemzeti kisebbségek tagjainak mint indivi­duumoknak ugyanannyi emberi és állampolgári jogot követelnek, mint a többségi nemzet tagjainak.

Nincs érzékük és antennájuk ahhoz, hogy észrevegyék: a nemzeti kisebbségek olyan kollektívumok, amelyeknek a fennmaradásához nem pusztán egyéni, hanem kollektív jogok és lehetőségek (anyanyelvi oktatás, kultúra, hagyományok művelése, szervezetalapítás joga, rendszeres médiamegjelenés stb.) is szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek. Jó – illetve rossz – példa erre nálunk a valahai SZDSZ, amelynek elitje éppen ezen az emberi jogi nézőponton keresztül szemlélte a határon túli magyarok sorsát.

De visszatérve: a liberális, vagyis individuális megközelítés képtelen annak felfogására, hogy a tömeges, milliós migráció esetén nem egyének halmaza érkezik valahonnan valahová, hanem kulturális és vallási csoportok, közösségek igyekeznek behatolni egy tőlük gyökeresen eltérő kultúrájú és vallási közösségbe – ez pedig létszintű kihívást jelent a befogadó országoknak. Ezek a kihívások már nem a menekültek befogadásának logisztikai megszervezéséről, nem pusztán az egyének iránti szolidaritásról, a beilleszkedésük megszervezéséről szólnak, hanem kultúrák, civilizációk ütközetéről, a dominancia és a fennmaradás-megmaradás kérdéseiről. Konkrétabban: az iszlám térhódításáról, Európa jövőjéről.

A migráció ugyanis – bármilyen meglepő ez – elsősorban mennyiségi kérdés. Ugyanis ha szórványos jelenség, akkor a befogadó ország képes arra, hogy az egyéneket – ebben az esetben még valóban az egyéneket – külön-külön, egyenként beillessze a társadalomba, annak veszélye nélkül, hogy a migránsok csoporttá formálódjanak és különváljanak a többségi társadalomtól. Ebben az esetben a neoliberalizmus a migráns egyént olyan előjogokkal látja el a többségi társadalommal szemben, ami ismét elfogadhatatlan.

Egészen más a helyzet akkor, ha szervezetten, tíz-, százezres, sőt milliós nagyságrendben, folyamatosan érkeznek a migránsok, ráadásul azonos vagy hasonló kultúrkörből és vallásból – ez történik napjainkban. Ebben az esetben már eszük ágában sincs beilleszkedni vagy integrálódni a befogadó ország jog-, vallási, társadalmi és kulturális rendjébe. Ellenkezőleg: számaránya növekedésének megfelelően igyekszik egyre nagyobb befolyást gyakorolni a többségre, végső esetben átvenni felette a hatalmat.

A témához értő szakemberek véleménye szerint valahol a tíz-tizenöt százalék körül van a határ; ha a migránstömegek aránya tartósan efölé emelkedik az adott ország lakosságához képest, akkor a fokozatos térfoglalás már láthatóvá-érzékelhetővé válik, s ha nem történik változás, akkor az átalakulás visszafordíthatatlanná válik. Különösen igaz ez akkor, ha a befogadó országot vagy kontinenst a migráció éppen hanyatló korszakában találja, miközben az érkező tömegek erejük teljében lévő, terjeszkedő, magabiztos kulturális közösséget alkotnak. Márpedig éppen ez a helyzet az Európába érkező muszlim migránstömegekkel.

A történelem tálcán kínálja nekünk a tanulságokat: azt, hogy mi történik, ha egy nép, egy kultúra egy ostoba, liberális Willkommenskultur alapján enged be a kapukon mindenkit. A tömeges migráció valós jelentőségét nem a liberális, hanem a nemzeti, konzervatív szemléletmód érti meg és fogja fel. Ezáltal a megoldásokat is csak ebből a szemléletmódból meríthetjük.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-migracio-liberalis-felreertelmezese-3639239/