A korszellem befolyása Budapestre

A politikai tematikában a migrációs válság mellett szerepelhetne a klímastratégia is.

A politikai életben mindig a politikai klíma, a politikai hangulat, a Zeitgeist (korszellem) a meghatározó, s az látszik, mintha a fővárosban (s egyes városokban) egyfajta hangulatváltás következett volna be: ugyanis akárhogy csűrjük-csavarjuk, az önkormányzati választás adatai ezt mutatják. Ami ezeken a helyeken döntött, az a kormánnyal szembeni ellenszenv és gyűlölet felerősödése, aminek Tarlós István is áldozatául esett.

Hiszen nyilván­való, hogy ha egy kicsit is a szakmai és politikai teljesítmény, a kézzelfogható eredmények számítottak volna, akkor Tarlós István elsöprő többséggel nyerte volna meg a választásokat. Egyetlen épkézláb érv sem szólt Karácsony Gergely mellett – inkább minden érv ellene szólt –, mint ahogyan például Zuglóban Horváth Csaba, Kispesten Gajda Péter, a VII. kerületben Niedermüller Péter vagy Újpesten Déri Tibor momentumos jelölt mellett sem – és még sorolhatnánk.

Ezekben a kerületekben és más helyeken, ha egy szivárványszínű macskát indítottak volna, az is megnyeri a választásokat. A politikai hangulat döntött: mindenáron revansot akartak venni Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP hosszú évek óta tartó sikersorozatán.

Már csak azért is így van ez, mert az utóbbi hetekben nyilvánosságra került botrányos felvételek sem rontottak semmit az érintett ellenzéki jelöltek esélyein, sőt. Döbbenetes, de igaznak látszik, hogy amíg Gyurcsány Ferenc számára az őszödi beszéde miniszterelnöki karrierjének, ha lassan is bekövetkező, de a végét jelentette, addig „Karigeri” – ahogyan a balliberális oldalon becézik – őszödi beszéde után még növekedett is a népszerűsége.

A botrányos felvételek nem okoztak gondot sem Wittinghoff Tamásnak Budaörsön, sem Gajda Péternek Kispesten. Ez feketén-fehéren mutatja, hogy a balliberális fővárosi bázis egyetlen célja a nemzeti oldal megbüntetése volt.

De mi a mélyebb oka Budapest helyenkénti vörössé válásának? Nem más, mint az, hogy a fővárosnak – mint egyfajta különálló szigetnek –, illetve az itt élők az országoshoz képest nagyobb arányának a vidéktől és a kormánytól gyökeresen eltérő értékrendje, életvitele, világlátása és beszédstílusa van.

Ez egy globalista, kozmopolita értékrend, amely a balliberális pártokban és politikusokban találja meg a politikai otthonát, s távoli tőle az a stílus és életfelfogás, amit akár Orbán Viktor és a kormány, akár Tarlós István képvisel.

Nekik Karácsony Gergely testesíti meg azt a liberális alkatot, amit el tudnak fogadni a romkocsmák fiataljai, a fővárosi multicégeknél dolgozó középosztály és a külterületek idős posztkommunista szavazói is, mert ha egy politikus családról, nemzetről, kereszténységről és rendről beszél, akkor azzal nem tudnak mit kezdeni, de ha az ő Karigerijük zöld Budapestről, európai Budapestről és XXI. századi Budapestről szónokol, akkor máris azt érzik, ez az ő emberük.

S ebből a szempontból nekik mindegy, hogy Tarlós István hány és hány útfelújításról, beruházásról, faültetésről beszél, mert ez nem számít nekik, talán épp azért, mert Tarlós mondja, és nem Karácsony. Tarlóstól még a jobb, szebb és fejlődő Budapest sem kell nekik – itt tartunk, sajnos, az ország világlátásbeli, életvitelbeli, értékrendi stb. megosztottságában. Vagyis ott, ahol a part szakad.

Budapest erősen kozmopolita, balliberális jellege azonban nem egyedi, hanem világjelenség, hasonló figyelhető meg a világ nagyvárosaiban, metropoliszaiban, így Párizsban, Berlinben, Londonban, Prágában, Isztambulban és természetesen New Yorkban is.

A nagyvárosok lakosságának többsége szekuralizált, individualista, kozmopolita, ahol a hagyományos családmodell kiveszőben van, s ezek lakosságának többsége balliberális, globalista pártokra és politikusokra szavaz. Úgy tűnik, ez a trend Budapesten is, ezért lehet, hogy onnan kell szemlélni a dolgokat, hogy az a meglepő és nagyszerű politikai teljesítmény, ha Budapestet és kerületeinek egy részét éppen nem balliberális polgármesterek vezetik.

Ez persze nem örvendetes dolog, sőt, de ettől még lehet, hogy tény. Ezentúl az a meglátásom, hogy a fővárosban vélhetően a korábbiaknál nagyobb számban mentek el szavazni a huszon- és harmincévesek, az Y generáció tagjai, főleg a Momentum részleges, európai parlamenti választásokon elért sikereinek köszönhetően.

További fontos tanulság, hogy az ellenzéki pártoknál 2014 óta most először működött az összefogás a fővárosban és néhány nagyvárosban, és bár jól tudjuk, hogy a pártjaik között ádáz hatalmi harc zajlik a pozíciókért és az elosztható pénzért (lásd Zuglót, Kispestet stb.), s ennek következtében a következő hónapokban ellentétek, szakadások várhatók soraikban – többek között éppen a fővárosban is –, mégis, én azt gondolom, hogy nem indulhatunk ki fenntartás nélkül ebből az auto­matizmusból, ami a szakadásukhoz vezet majd. Több okból sem.

Egyfelől azért, mert ha az ellenzéki pártok mögött álló szavazói bázisokat összeadjuk, akkor matematikai szempontból valóban megközelíthetik a kormányoldal szavazói bázisát. Persze jól tudjuk, hogy korántsem működik ilyen egyszerűen a matematika, ugyanakkor Gyurcsány Ferenc már egy jó ideje beszél egy úgynevezett Demokrata Párt létrehozásának szükségességéről, amelyben az összes ellenzéki párt egyesülne vagy legalábbis tartós politikai szövetségre lépne egymással. Ennek megvalósulási esélye csekély, de nem árt szem előtt tartani.

Másfelől, bár valóban vannak érték- és programbeli ellentétek az ellenzéki pártok között – hogy csak a Jobbik és a DK közötti vitákra utaljak –, ám van egy kiemelke­dően fontos összetartó erő közöttük, ami sok mindent felülírhat, ez pedig az Orbán-kormány ádáz gyűlölete és a hatalom (s mögötte a pénz) megszerzésének olthatatlan vágya.

Ez bizony minden ideológiai vitát háttérbe szoríthat közöttük. Nem beszélve arról, hogy a politika bonyolult mechanizmusok és mozgatórugók eredője: a politikusok nem paneleket és automatizmusokat hajtanak végre, képesek átgondolni dolgokat és korrigálni, ha érdekük úgy diktálja. Egy példa: Olaszországban az Öt Csillag Mozgalom és a baloldal kormánykoalíciója kapcsán sokan emlegetik, hogy ez a gyökeresen eltérő értékrendjeik miatt nem tarthat sokáig, felbomlanak és jöhet újra Matteo Salvini, én meg legnagyobb sajnálatomra azt mondom: a politika ennél bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb.

Harmadrészt, mindig a legrosszabb forgatókönyvből kell kiindulni, s nem pedig a legkényelmesebből. Utóbbi hibába már többször beleestünk, ne tegyük újra.
Vagyis, újra át kell gondolni a politikai tematikát, s a migrációs válság mellett erősen foglalkozni kell a klímaválsággal, mert bár a témakör tele van hisztériával és hazugsággal, az biztos, hogy a következő évtizedek elkerülhetetlen problémája lesz az egész világon, főleg a fiataloknak.

Erre a kihívásra, s tágabban a globalizáció dilemmáira átfogó, XXI. századi, nemzeti és keresztény választ kell adnunk. Emellett a következő két és fél évben a nemzeti és keresztény értékrend és életforma korszerű nyelvét és formavilágát kell megtalálni a kultúrában és az életmódban, valamint a politikai térben is. És végül az sem mellékes, hogy ha az értékrendünknek ellentmondó jelenségeket tapasztalunk a saját táboron belül, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy legyenek következmények.

Szögezzük le: továbbra is biztos politikai lábakon áll a nemzeti tábor, de jó lenne, ha ez újra a fővárosra is érvényes lenne.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-korszellem-befolyasa-budapestre-7399940/

Teljesen lenullázta magát az ellenzék

Minden az ellopott százmilliókról szól, illetve a folyamatos és intézményesített korrupcióról

Már csak néhány nap van az önkormányzati választásokig, ezért elkerülhetetlen, hogy összegző megállapításokat tegyünk a kialakult politikai állapotokról.

A legfontosabb: a napokban-hetekben nyilvánosságra került hang- és videófelvételek, Karácsony őszödi beszéde, a Lackner-féle kispesti bemutató, az újpesti Varju László vesztegetési kísérlete stb., stb. – mint a jéghegy csúcsai – után meg kell állapítanunk kellő visszafogottsággal és önuralommal, hogy az ellenzék hatalmas károkat okoz az ország közállapotaiban mind politikai, mind mentális értelemben egyaránt. Közel olyanokat, mint amilyeneket Gyurcsány Ferenc okozott 2006-ban. Éppen ezért előrebocsátom a végkövetkeztetésem: nem is egyszerűen pártérdek, hanem alapvetően nemzeti érdek, hogy az önkormányzati választásokon a választópolgárok leváltsák ezt az ellenzéket, amely méltatlanná vált szerepkörére.

De melyek is az ellenzék által okozott legnagyobb károk?

Először is az – melyről korábbi írásaimban is szót ejtettem –, hogy az ellenzék, a posztkommunista DK-tól és MSZP-től egészen a Jobbikig, nem demokratikus ellenzék. A demokratikus ellenzéknek ugyanis az az egyik legfontosabb ismérve, hogy a parlamenti választások eredményét elfogadja, tudomásul veszi, hogy nem ő került hatalomra, mert a választók a másik politikai tábornak szavaztak bizalmat.

Nem lázít, nem bomlaszt, nem szaladgál mindennap az utcára tüntetni, nem kelti azt a látszatot, mintha rendkívüli állapotok alakultak volna ki azzal az országban, hogy a nemzeti oldal alakíthatott ismét kormányzatot. Nem megy be sokadszor a köztévé épületébe cirkuszolni és közleményeket beolvastatni, mintha forradalmi állapotok lennének – mert nincsenek azok. Nem bojkottálja és obstruálja a parlament munkáját hétről hétre, nem zülleszti a parlament stílusát és beszédmódját ordenáré megnyilatkozásokkal és bekiabálásokkal, engedetlenségi megmozdulásokkal. Nem beszél ostobaságokat nap mint nap arról, hogy az országban diktatúra van és Orbán egy második Hitler, hogy megszűnt a sajtószabadság (mondják el ezt szabadon százféle médiumban!), hogy az országban éheznek az emberek és nagy a nyomor.

És végül: nem tesz úgy, mintha az önkormányzati választások tétje az Orbán-kormány leváltása lenne.

Tehát úgy viselkedik, ahogyan a demokraták szoktak viselkedni demokráciában. Arra törekszik, hogy hiteles programmal, alternatív elképzelésekkel meggyőzze a választókat arról, hogy legközelebb érdemes lesz rájuk szavazni, mert jobban kormányozhatják ezt az országot, mint a mostaniak. Teszi ezt megfontoltan, higgadtan, okosan érvelve, megalapozottan és hihetően.

De nem, ez az ellenzék hisztérikus, program nélküli, gyűlöli a politikai ellenfelét, és mesterséges pánikot kelt, tehát ez az ellenzék rombolja a demokráciát.

Elmondok itt egy rövid történetet, amelyet egy ismerősömtől hallottam. A 2010-es önkormányzati választások előtt egy fiatalember azt kérdezte meg egyik kortársától, aki megrögzött baloldali, szocialista szavazó, hogy Demszky Gábor húszéves áldatlan, romboló fővárosi főpolgármesteri tevékenysége után ugye most már nem rá, hanem Tarlós Istvánra szavaz? A válasz a következő volt: inkább felköpök a levegőbe és aláállok, de mégis Demszkyre szavazok azért, mert nem szabad, hogy a fővárost egy jobboldali politikus irányítsa.

Nos, ez az a mentalitás, aminek köze nincs a demokráciához. Az országnak viszont demokratikus ellenzékre van szüksége.

Másodszor, a jelenlegi ellenzék morális értelemben züllött, labanc és komprádor magatartást folytat, amikor állandóan a brüsszeli, illetve a globális liberális elit kegyeit keresi, utasításait hajtja végre, sőt hasznos idió­taként még rá is licitál azokra a bevándorláspárti, nemzeti szuverenitást romboló, keresztényellenes lépésekre és elképzelésekre, amelyeket a fősodor képvisel. Nem beszélve arról, hogy a DK-s, momentumos és szocialista euró­pai parlamenti képviselőik – Dobrev, Ujhelyi, Cseh, Donáth – elképesztő aknamunkát folytatnak annak érdekében, hogy fideszes EP-képviselők ne jussanak semmilyen pozícióhoz, ami a demokratikus szokásjog alapján megilletné őket.

De ennél még rosszabb, hogy korlátlan gyűlöletükben olyan uniós elképzelések mögé állnak, sőt ők maguk kezdeményeznek ilyeneket, amelyek a tagállamoknak járó pénzügyi támogatásokat jogállami követelményekhez kötnék, tudván, hogy ezzel ősellenségüknek, az Orbán-kormánynak ártanának. Azt már képtelenek felfogni vagy nem is érdekli őket, hogy ezzel nem elsősorban az Orbán-kormánynak ártanának, hanem valójában az egész országnak, az itt élő embereknek.

Nem beszélve arról, hogy legújabban már annak a bizottsági, de leginkább mégis Frans Timmermans alelnökhöz köthető – tehát Soros Györgytől és a globális elittől eredeztethető – javaslatnak is az élére állnak, amely városoknak, településeknek adná meg a jogot arra, hogy a központi kormányzattól függetlenül befogadhassanak migránsokat, ha arra hajlandóak és már kellően érzékenyítettek. Ismerjük már a példákat erre Olaszországból és Németországból.

Ebből a szempontból is látványosan labanc és kollaboráns lépés volt Karácsony „nem vagyok felelős semmiért” Gergely részéről, hogy néhány nappal a hazai önkormányzati választások előtt Brüsszelbe sietett Timmermanshoz, hogy feltétlen hűségéről és odaadásáról biztosítsa a liberális és globalista orákulumot. Mindebből nem vonható le más következtetés, mint hogy ha az ellenzék kerülne hatalomra a fővárosban és más városokban – például Szegeden –, akkor valóban előbb vagy utóbb migránsok jelennének meg ezekben a városokban, s ezen keresztül a globális liberális elit mintegy alulról próbálná meg ellehetetleníteni az Orbán-kormányt.

Az ehhez való lelkes és odaadó asszisztálás Karácsonyék és az egész ellenzék részéről nem éppen patrióta magatartás, hogy finom legyek. De nem leszek az: ez a magatartás, az ellenzék Brüsszel és a globális elit felé mutatott egész „politikája”, ha jogi értelemben nem is, de erkölcsileg feltétlenül nemzetellenes és hazafiatlan.

És végül vissza a nemrég nyilvánosságra került botrányos felvételekhez Karácsonytól Lacknerig! Ezekben az a legdöbbenetesebb, hogy az elhangzott mondatok egy olyan ellenzéki politikai életet mutatnak be az önkormányzatokban, amely nem szól semmi másról, mint az ellopott százmilliókról és milliárdokról, a folyamatos, intézményesített és mindennapos korrupcióról, bűncselekményekről, fenyegetésekről és maffiamódszerekről. Egy elképesztően züllött világról, amelyben az emberek feje felett szétrabolnak mindent, ami él és mozog.

A fenti hang- és videófelvételekkel továbbá az a legnagyobb baj, hogy egy olyan politikusi létmódról számolnak be, mintha a politika valóban nem szólna már másról, mint a „lé”, a „zseton” lenyúlásáról, szervezett rablásról és a választók látványos átveréséről, törvénytelenségekről, hazugságról és emberi-politikai züllésről.

És ezzel az ellenzék már nem pusztán a demokráciát rombolja, hanem a politikába, a politikusokba vetett bizalmat is tönkreteszi az emberekben. Azt a látszatot kelti, hogy a politika már nem a közjót képviseli – holott ez lenne az elsődleges funkciója –, hanem az egyéni érdekérvényesítés züllött terepévé vált, tehát a politika, mint olyan, már nem oldja meg az emberek problémáit, azaz el kell fordulni attól. Helyette pedig marad a mindenki harca mindenki ellen.

Holott ez a látszat igaztalan: a másik politikai táborban a legtöbb esetben tisztességes, a nemzet érdekeiért dolgozó politikusokat látunk, akik valóban politikát művelnek a szó nemes értelmében, gondoljunk például a kormány családpolitikájára. Az ellenzékiek – tisztelet a kivételnek – valóban valami egészen mást művelnek, és az sajnos valóban rombolja a közhangulatot, árt a közéletnek és általában a politikának Magyarországon.

Befejezésül egy dologra figyelmeztetnék még. Történt, hogy a 2006-os parlamenti választások előtt néhány nappal Gyurcsány Ferenc így nyilvánult meg egy honlap azon kérdésére, hogy milyen állapotban van a magyar gazdaság: „A gazdaság, köszöni szépen, jól van.” Sokan voltak, akik elhitték neki.

Karácsony néhány nappal az önkormányzati választások előtt azt hangoztatja: „A zuglói költségvetés teljesen rendben van”. Van, aki elhiszi?

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/teljesen-lenullazta-magat-az-ellenzek-7374617/

 

Hatalmasat nyert Sebastian Kurz

A hírhedt Ibiza-videó tette reménytelenné az Osztrák Szabadságpárt kormányzati esélyeit

Az osztrák előre hozott választások eredményei már ismertek, a harminchárom éves Sebastian Kurz vezette Osztrák Néppárt fölényesen megnyerte a választásokat (38,4 százalék), csak az nem világos még, hogy melyik párttal kötnek koalíciót. Ez lesz a következő hetek meghatározó kérdése.

Az azonban már most egyértelmű, hogy történelmi változások zajlottak le a szomszédban, ugyanis a második köztársaság politikatörténetében még soha nem volt ilyen nagy különbség az első és a második helyezett párt eredménye között.

Másképpen: az osztrák pártrendszer, amely eleddig két kiemelkedően erős, nagy párt, a szocialisták és a kereszténydemokraták váltógazdálkodására épült, átalakulóban van. A kereszténydemokraták (Osztrák Néppárt, ÖVP) ugyanis Kurz vezetésével két választást nyertek meg egymás után, a szocialisták pedig (Osztrák Szociáldemokrata Párt, SPÖ) a tavalyelőtti – már akkor is rossz – eredményüktől több mint öt százalékkal maradtak el, így 21,5 százalékra csökkentek.

A szocialisták ezzel történelmi mélypontra jutottak (akárcsak német testvérpártjuk a 2017-es választásokon), a két párt között 17 százalékos különbség alakult ki, ami azt jelenti, hogy már csak egy nagy párt van az osztrák politikában, az SPÖ gyakorlatilag középpárttá vált.

Márpedig ha ez a trend folytatódik, akkor arról beszélhetünk, hogy a szomszédunkban is létrejöhet egy domináns pártrendszer, amelyben van egy nagy, kormányzóképes jobbközép politikai erő, amely nélkül hatalomgyakorlás nem képzelhető el.

Ez a bontakozó modell nagyon hasonlít a magyar modellre, amelyben a Fidesz–KDNP immáron kilenc éve és három választás óta kimozdíthatatlan a hatalomból mint domináns és megkerülhetetlen pártszövetség.

Annyi csak a különbség – ami persze korántsem lényegtelen –, hogy az osztrákoknál arányos, listás választási rendszer van, tehát az első helyezettet nem preferálja a rendszer töredék szavazatokkal, így a 38,4 százalékos eredmény a parlamenti mandátumok arányát is tükrözi, ezért az ÖVP-nek feltétlenül koalíciós társ után kell néznie, ha nem akar kisebbségben kormányozni (márpedig aligha akar).

A kereszténydemokraták (a színük már nem a fekete, hanem Kurz kezdeményezésére a türkiz) sikere és a szociáldemokraták veresége mellett kiemelendő a Zöldek (Die Grüne) látványos visszakerülése a parlamentbe: a két évvel ezelőtti 3,8 százalékhoz képest (amellyel nem lépték át a négyszázalékos küszöböt) most 12,4 százalékot értek el, tehát több mint nyolc százalékkal növelték a rájuk adott voksok számát.

A másik oldalon ehhez hasonló változáson ment keresztül a Norbert Hofer vezette Szabadságpárt (FPÖ), csak éppen negatív előjellel: a 2017-es, kimagasló 26 százalékuk után most csupán 16 százalékot értek el, ami látványos kudarcnak tekinthető.

Mi vezetett az ÖVP kiemelkedő történelmi sikeréhez, illetve a volt koalíciós társ, a korábban Heinz-Christian Strache vezette FPÖ látványos kudarcához?
Induljunk ki abból, hogy az osztrákok 2017-ben, az akkor már két éve tartó migrációs válság következtében, amelyet szomszédaink is nap mint nap elszenvedtek, egyértelműen egy bevándorlásellenes koalíció mellett tették le a voksukat, s elvileg ma is ezt a koalíciót tartották volna a legjobb megoldásnak Ausztria számára.

Nekik kiváló megoldást jelentett, hogy a koalíción belül van egy mérsékeltebb, hagyományosan kormányzóképes erő, a néppárt, melyet egy tehetséges fiatalember vezet és van egy radikálisan migrációellenes párt, a szabadságpárt, amelyik viszont garancia arra, hogy a néppárt ne térjen le a választott útról, ami Ausztria határainak megvédését, az illegális menekültek kitoloncolását, a kötelező kvóták elvetését, a muszlim invázió megállítását, az osztrák életforma és értékrend megvédését jelenti. (Szemben a nagy testvérrel, Németországgal, ahol éppen a kereszténydemokrata–keresztényszociális pártszövetség a bevándorlás támogatója, s a bevándorlásellenes, radikális AfD-vel szóba sem akar állni.)

A politikai modell tehát adott volt és működött is, így Ausztria Kurz vezetésével közeledett a visegrádi négyekhez, konkrétan a két fiatal politikus, Kurz és Szijjártó között is barátságos viszony bontakozott ki. Ám éppen ez verte ki a biztosítékot a globalista és migránsbarát, neoliberális politikai és pénzügyi köröknél: felrémlett a veszélye annak, hogy az amúgy is veszélyes közép-európai együttműködéshez, a V4-ekhez tartósan csatlakozik Ausztria (mellette Olaszország), s ekkor már nem pusztán az „elvadult, nem demokratikus keletiek” Európa-ellenes szövetségéről lehet beszélni, amit, úgymond, a fejlett Nyugat-­Európa és a globális körök könnyedén levernek, például szankciókkal és fenyegetéssel, hanem arról, hogy immáron kelet–nyugati szövetség bontakozik ki a migrációellenes, szuverenista országok között, s annak már a fele sem tréfa.

Be kellett tehát avatkozniuk és be is avatkoztak: a szabadságpárt vezetőjét, a kormánykoalíció alkancellárját Ibizán lehallgatták és leleplezték, korrupcióval, hatalommal való visszaéléssel vádolva. A módszer működött, Strache lemondott és a koalíció is felbomlott, ennek következtében előre hozott választásokat írtak ki Ausztriában.

A globalisták és bevándorláspárti körök terve mégsem teljesen sikerült, ugyanis mindennek ellenére a szabadságpárt – immár Norbert Hofer vezetésével, aki feddhetetlen és szimpatikus politikus az osztrákok számára – nem veszített túl sokat a népszerűségéből, nem mentek húsz százalék alá, egészen az utolsó tíz napig. Ekkor azonban újabb bomba robbant Strache körül: azzal vádolják, hogy pártpénzekből fedezte ilyen-olyan magánköltségeit, többek között háza kerítésének építését, s körbelengte őt és feleségét egyfajta hedonista, luxuskörülmények között élő, álszent politikus házaspár képe.

És ez döntött, ez már sok volt a szabadságpárti osztrák szavazóknak: az utolsó napokban mintegy ötszázezren hagyták ott a pártjukat, az ORF vasárnap esti adatai szerint ennek mintegy fele átszavazott a néppártra, másik fele pedig nem ment el voksolni.

Ismét bebizonyosodott, hogy a modern politikában a vezető személyeknek kiemelkedő szerepük van egy párt megítélésében, ők azok, akik hitelesítenek vagy hiteltelenítenek egy politikai programot, értékrendet. S itt a különbség Kurz és Strache között: Sebas­tian Kurz az osztrákok szemében egy minden szempontból szimpatikus politikus, aki fiatal, de nem szélsőséges, határozott, de mégis toleráns, emellett elegáns, megnyerő modorú – vagyis tipikus osztrák, úgymond beleillik az osztrák mentalitásba.

Strachéról ezzel szemben olyan dolgok derültek ki, amelyek azt mutatták, hogy kikezdhető, megvezethető, illetve politikushoz méltatlan, etikátlan életformát folytat. És valljuk be: Strache emberi szempontból valóban sokat hibázott, még akkor is, ha titkosszolgálati módszerekkel léptek fel vele szemben, ami megkérdőjelezi vezetésre való alkalmasságát.

Tehát az osztrák választók nem az ellen szavaztak, amit a szabadságpárt képvisel, hanem sajnos az ellen, amit Strache művelt. A morális kérdések itt felülírták a párttal kapcsolatos szimpátiát. Azt hiszem, ez hasonlít Gyurcsány őszödi beszédére: a szocialisták jelentős része fordult el pártjától éppen az ő személye miatt. Az osztrákoknál valami hasonló történt. Nem véletlen, hogy a választás estéjén az ORF-en Hofer nem az újbóli koalíció lehetőségéről beszélt, hanem a párt szükséges megújulásáról. Tegnap be is jelentették, hogy Strache befejezi a politikai karrierjét.

Röviden az ellenzéki pártokról: a szocialisták történelmi veresége elsősorban annak szól, hogy képtelenek voltak az osztrákok számára legfontosabb kérdésben, a migráció, illetve ma már inkább a muszlimok beilleszkedése, az integráció ügyében markáns álláspontot elfoglalni. Igaz, érezve a közhangulatot, valamicskét szigorítottak programjukon, ám a választók pontosan tudták, hogy melyik az a párt, amelyik nem konjunktúraszerűen, hanem valóságosan akarja a bevándorlást korlátozni és az integrációt szigorú feltételekhez kötni. Akik pedig számon kértek rajtuk egy markánsan multikulturális és migránsbarát álláspontot, átvándoroltak korunk új baloldali, de sokkal jellemzőbben globalista pártjához, a Zöldekhez.

A Zöldek sikere pedig nem másnak, mint az egész világon viharos gyorsasággal terjedő klímahisztériának köszönhető: főként a fiatal generációk, de nem csak ők, a nyugati világ szinte minden országában sietve rajzolják be az ikszet arra a pártra, amelyik zöldnek és klímavédőnek hirdeti magát. Erre a jelenségre nálunk különösen a kormánynak kell odafigyelnie, mert a Péntekek a jövőért (Fridays For Future) mozgalom vonata, tele fiatal szavazókkal, elérkezik hozzánk is, méghozzá nagyon gyorsan. Fel kell erre készülni, minél előbb.

S végül: mit jelent az osztrák választási eredmény Európa, illetve a V4-ek és hazánk számára?

Adjuk meg a bizalmat Sebastian Kurznak, hogy továbbviszi eddigi mérsékelten bevándorlásellenes, az unióval kapcsolatban nem feltétlenül föderalista, tágabban pedig nem feltétlenül globalista álláspontját. Bár megjegyzem, egyszer már Soros Györggyel is találkozott; remélem, ott és akkor azt állapították meg, hogy nem egyezik a véleményük a világ dolgairól.

Hogy így lesz-e, kiderül abból, hogy kivel köt koalíciót. Ha a Zöldekkel vagy a szocia­listákkal, akkor meg kell alkudnia. Éppen ezért az lenne a hiteles döntés, ha egy Strache utáni, megújult és megtisztult szabadságpárttal kezdené meg a koalíciós tárgyalásokat. Kurz ezzel válna igazán rátermett, karizmatikus közép-európai politikussá. És tiszteletbeli V4-essé.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/hatalmasat-nyert-sebastian-kurz-7351829/

A belénk égetett őszödi beszéd

2006 ősze óta nem szabad hinnünk a balliberálisoknak, hiszen mindenben nekünk lett igazunk.

Tizenhárom évvel az őszödi beszéd után: kellettek volna akkor előre hozott választások?

Egy lélegzetvétel erejéig érdemes visszatérni a 2006-os őszödi beszéd nyilvánosság elé kerülését (szeptember 17-e) követő súlyos belpolitikai válságra és annak következményeire – pontosabban azok elmaradására. Nemcsak azért, mert ma van az évfordulója, hanem azért is, mert a mai húsz-harminc éves fiatalok számára fontos felidézni az akkor a közvéleményt élénken foglalkoztató lehetséges politikai alternatívákat.

Jómagam azokban a hetekben és hónapokban meglehetősen élesen képviseltem azt az álláspontot, hogy az őszödi beszéd, illetve az azt követő tüntetéseket brutálisan leverő állami rendőrattak, valamint a súlyos hatósági jogsértések nem maradhatnak következmények nélkül: a kormánynak távoznia kell, és előre hozott választásokat kell kiírni Magyarországon. Ezt a nézetemet számos írásban és médianyilatkozatban ismételtem meg a széles nyilvánosság előtt – vállalva a vitákat és a politikai ütközéseket.

És azok nem is maradtak el: a balliberális közvélemény hallani sem akart semmiféle kormányváltásról, s jól tudjuk, hogy a baloldali véleményguruk – Nádas, Esterházy, Konrád stb. – egyértelműen kiálltak az őszödi beszéd „nagyszerűsége” mellett. Heller Ágnes még a rendőri brutalitásokat is tagadta. Nádas egyenesen nagyszerű beszédnek, a retorika egyik csúcsának nevezte, amellyel „minden rendben van”, még a káromkodások is. Nem vette észre, hogy Ferenc testvér itt nem egy színpadi, hamleti monológot adott elő, hanem azt vallotta be, hogy brutálisan átverték a választókat, és ezzel a manipulációval nyerték meg a választásokat, ami politikai skandalum, nem pedig „retorika”.

De ennél fontosabb, hogy az akkori MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció egy emberként állt ki a miniszterelnök mellett, nemhogy előre hozott választásban vagy esetleg miniszterelnök-cserében nem gondolkodtak, de bizalmat szavaztak neki a parlamentben, s ami még hab a tortán, 2007 februárjában óriási többséggel (!) megválasztották a szocialista párt elnökének.

Eleinte kevesen voltunk, akik előre hozott választásokat követeltek, majd egyre többen lettünk. Azonban a balliberális politikai elit, illetve a baloldali véleményvezérek hajthatatlan és kőmerev kiállása Gyurcsány mellett még a nemzeti oldalon is megzavart néhányakat, és nem igazán akarták megérteni, hogy az őszödi beszéd és a rendőrterror olyan mély politikai és erkölcsi válságot okozott Magyarországon, hogy szinte tankönyvízűen adta magát a következtetés: a választóknak újra az urnák elé kellene járulniuk egy új legitimitás megteremtéséért.

A Fidesz egyre következetesebben követelte az előre hozott választásokat, Orbán Viktor ennek újra és újra hangot adott.

Mi akkor azt hittük, hogy a kormányzópárti politikusok, a teljes balliberális oldal valóban komolyan gondolja, hogy szeptember 17-e és október 23-a után minden mehet tovább a rendes politikai kerékvágásban, ugyanis egyetlen jelét sem adták a kételynek vagy legalábbis az arra való nyitottságnak, hogy legalább mérlegeljék a kérdést (tisztelet a nagyon ritka kivételnek).

Könnyen lehet, hogy ez a konok, kőkemény, erősen összetartó politikai hozzáállás a nemzeti oldal számos tagjában is bizonytalanságot okozott: talán mégsem látjuk jól? Talán valóban nem szabad előre hozott választásokat tartani, mert az olyan borzasztó dolog, az csak az instabil, működésképtelen demokráciákban fordulhat elő, s mi mégsem vagyunk ilyenek? Nem véve figyelembe, hogy az előre hozott választások intézménye a legstabilabb demokráciákban is megszokott, s korántsem ördögtől való jelenség Nagy-Britanniától Olaszországig és Lengyelországtól Szlovákiáig.

Szóval történt, ami történt: ez az ezer sebből vérző, többszörösen megtépázott, legitimitását brutálisan elvesztő, a közvélemény számára már bukott kormány kihúzta egészen 2009 tavaszáig, majd a Bajnai-kabinet a 2010-es, következő választásokig. Gyurcsány miniszterelnökként négy és fél évig rombolta a magyar politikai életet, tönkretette a gazdaságot és szétverte az erkölcsi értékeket. Elképesztő pusztítást végzett a közállapotokban ebben az időszakban. Jó, ha ezt egyszer s mindenkorra megjegyzi a Momentum-generáció! (Ha képes rá, s jó lenne, ha képes lenne rá.)

Azóta eltelt jó néhány év, s a második és harmadik Orbán-kormány sikeres tevékenysége következtében szerencsére túllendültünk a borzalmas kétezres éveken, s lassacskán elfelejtettük, hogy mi is történt 2006 őszén, mi volt a tét, milyen volt akkor a politikai hangulat. Lenyeltük azt a békát, hogy nem került sor előre hozott választásokra, hiszen – véltük – a baloldali kormánynak ez az alternatíva még óvatos opcióként sem jutott eszébe. Elmúlt 2006, felejtsük hát el!

És akkor mit történik néhány héttel ezelőtt?
Nem más, mint hogy lapunk hasábjain nyilatkozott meg elemzőként Horn Gábor az akkori időkről (Gyurcsány Ferenc a baloldal múltja, jelene és jövője, augusztus 12.), amikor ő még államtitkár volt Gyurcsány Ferenc kormányában. Amit mondott, számomra döbbenetes vallomással ér fel. Azt mondja ma, 2019-ben, hogy „az őszödi beszéd kiszivárgását az MSZP jelentős része nem érzékelte válságként, Gyurcsány Ferencnek erős maradt a párton belüli támogatottsága”.

A beszéd nyilvánosságra kerülése utáni tüntetéseket kísérő rendőri fellépés kapcsán elmondja, hogy rengeteg hatósági jogtiprás történt akkoriban a tüntetőkkel szemben, s a szégyenteljes (! ) cselekménysorozattal szemben is elmaradt a belső önvizsgálat, amit – ma már – roppant sajnálatosnak nevez.

Mikor hallottunk ilyet az elmúlt tizenhárom évben balliberális politikustól, balliberális véleménymondótól? De ezek után rátért az előre hozott választások lehetőségére is, amire akkoriban sem ő, sem más még csak szót sem vesztegetett:
„A nehezen kiszámítható és a magyar politikában előzmény nélküli helyzetben nem akartunk belemenni egy előre hozott választásba, hiszen nem sokkal korábban volt már egy SZDSZ által előkészített miniszterelnök-váltás, Medgyessy Péter lemondásra kényszerítése. Továbbá azért sem próbáltuk elmozdítani Gyurcsányt, mert alig néhány hónappal korábban gyakorlatilag az ölünkbe hullott a győzelem, s még a szocialisták belső köreiben is kevesen gondolták, hogy nyerhetnek 2006-ban.”

Mit is állít Horn Gábor?
Azt, hogy valójában maguk között mérlegelték az előre hozott választások lehetőségét – tehát ez azért mégsem volt számukra sem ördögtől való gondolat. Ezzel lényegében beismeri, hogy 2006 őszén valóságos belpolitikai válsághelyzet alakult ki, legitimációs krízis, amelyet valahogy kezelni kellett.

S a magyarázat, hogy ennek ellenére mégsem mentek bele semmilyen változásba, semmilyen megmérettetésbe, nagyon világos: 2006-ban még számukra is meglepő módon győzelmet tudtak aratni, holott ők tudták a legjobban, hogy milyen gyalázatos kormányzati teljesítményt nyújtottak, s ezt nem akarták kiengedni a kezükből, tudván, hogy egy előre hozott választásokon biztosan veszítenek, s talán nem is csak egy ciklusra.

Vagyis: színtiszta hatalmi szempontok alapján vetették el az új választásokat, s nem azért, mert azt gondolták volna, hogy az ellenzék követelése alaptalan és indokolatlan. Ez talán tanulság lehet azoknak a jobboldaliaknak, akik akkor ódzkodtak az előre hozott választások felvetésétől is.

Gondolatait úgy összegzi, hogy a 2006-os őszi önkormányzati választásokon elért elsöprő Fidesz–KDNP-győzelem is jelzésértékű volt, a 2008-as szociális népszavazás eredménye pedig teljesen egyértelművé tette, hogy előre hozott választást kellett volna kiírni vagy lecserélni a miniszterelnököt, és súlyos politikai hiba volt, hogy ezek egyike sem történt meg.

Hozzá kell tennem: évekkel az őszödi beszéd után, már ellenzékben Lendvai Ildikó is megpendítette, hogy talán le kellett volna váltaniuk Gyurcsányt, és hiba volt, hogy nem tették meg. Majd Sólyom László is megszólalt évekkel később, s ő is arról beszélt, hogy a legjobb megoldás akkor az előre hozott választás lett volna. Utólag már könnyű: ott és akkor mindketten sokat tehettek volna ezért.

Mindenesetre köszönet az utólagos, nagyon megkésett, mégis őszinte szavakért!

Mindez azért fontos, mert van egy nagy tanulsága a történteknek: soha ne az legyen a nemzeti és keresztény oldal számára a mérvadó, amit a balliberális fősodor (remélem, már nem az), a balliberális politika aktuálisan megpróbál elhitetni a közvéleménnyel, az értelmiséggel, a választókkal. Ez érvényes a magyarországi baloldalra, de érvényes az európai, az uniós, illetve a globális balliberális szereplőkre is. Szakítani kell azzal a paradigmával, hogy elhiggyünk nekik bármit, amit itt és most állítanak, majd évekkel később elszólják magukat: bocsi, persze hogy igazatok volt; csak nem hittétek el, amit akkor mondtunk?
2006 őszén is pontosan tudták – a pártkatonákat és a hasznos idiótákat leszámítva persze –, hogy igazunk van.

Nem késő, hogy mi is elhiggyük: igazunk volt és van.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-belenk-egetett-oszodi-beszed-7304606/

 

Új embertípus, a kozmopolita

Világmegváltó eszméiket ellentmondást nem tűrően igyekeznek mindenütt érvényesíteni.

Emlékeznek még a kommunista embertípusra? Hogyne emlékeznének. Szálin hírhedt jellemzése így szólt: „Elvtársak! Mi különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva…” A XX. század „különös” embertípusa a kommunista volt, aki világmegváltó eszméi által vezérelve tíz- és tízmilliók életét tette tönkre.

S most úgy tűnik, felbukkan a XXI. század új, különös embertípusa is: a globalista, kozmopolita embertípus. Ennek az embertípusnak ismét világmegváltó eszméje van, amelyet, akárcsak a kommunisták, ellentmondást nem tűrően igyekszik a világ minden táján érvényesíteni. Igaz, ma már nem a fizikai likvidálás eszközeivel él, hanem a meggyőzés sokkal kifinomultabb és rafináltabb módszereivel.

A globalista-kozmopolita embertípus egy, immáron szociológiailag és kulturálisan is jól megragadható társadalmi réteg, amely a világ minden táján felbukkan, a legjellemzőbben azonban mégis a nyugati, euroatlanti térségben. Ezek az emberek hasonló módon gondolkodnak, hasonló módon élnek, hasonló módon ítélik meg a dolgokat, viselkedésük, megjelenésük, öltözködésük stb. is egyre több hasonlóságot mutat.

Ennek az új társadalmi rétegnek a gyökerei egyfelől megtalálhatók a gazdasági globalizációban – amely az utóbbi húsz-harminc évben erősödött fel különösen –, másfelől viszont a frankfurti iskola kulturális marxizmusában, a ’68-as generációban, az ultraliberális értékrend elterjedésében. Megjelenésük és elterjedésük mégis leginkább annak a pénzügyi és gazdasági világelitnek áll az érdekében, amelyik tudatosan és módszeresen törekszik egy új, nemzetek felett álló, azokat maga alá gyűrő világrend létrehozatalára. Másként fogalmazva, ennek a világelitnek a társadalmi bázisát képezi a globalista-kozmopolita embertípus, amelynek elterjedését minden lehetséges eszközzel inspirálja, illetve szponzorálja.

A globalista-kozmopolita embertípus jellegzetes vonásai már jól felismerhetők. Ezek közé tartoznak a következők.

Elszakadnak a hazájuktól, a nemzetüktől. Valahova természetesen beleszületnek a világba, de ezt pusztán véletlenszerű adottságként kezelik, amelynek számukra önmagában nincs semmilyen jelentősége. Ők már nem honpolgárok (mint régen a franciák mondták: citoyenek), hanem kifejezetten világpolgárok, kozmopoliták, akik bármilyen kontinensen és országban egyformán (jól) érzik magukat.

Érdeklődéssel tekintenek ugyan egy adott ország kultúrájára, szokásaira, amelyeket meg kell ismerni ahhoz, hogy jó és megfelelő tárgyalási stílust vegyenek fel az üzleti megbeszéléseken, de számukra mindez haszonelvű megfontolás, érzelmileg nem azonosulnak ezekkel a szokásokkal és hagyományokkal, mint ahogyan a szülőhazájuk szokásaival és hagyományaival sem. Kultúrákat látnak maguk előtt, amelyek számukra egyenértékűek, kicserélhetők, változtathatók.

Kifejezetten és kiélezetten racionális beállítottságúak, kerülik az emocionális megnyilvánulásokat, különösen a nemzeti, hazafias érzelmeket vetik el. Mivel elsősorban individuális, gazdasági-üzleti érdekalapú megfontolások vezetik őket, ezért az érzelmi elemeket feleslegesnek, sőt haszontalannak, nevetségesnek vélik. Kerülik a látványos megnyilvánulásokat, gesztusokat, arcmozdulatokat, inkább kifejezéstelen pókerarccal „közlekednek”. A kozmopolita életformába nem beleillőnek, régies, provinciális, törzsökös magatartásnak vélik a túlzott érzelmi megnyilvánulásokat, olyan valaminek, ami nem fér bele az új világrendbe és új világstílusba.

Életvitelük, öltözködésük, beszédmódjuk, viselkedésük és szokásaik hasonulnak egymáshoz. Mivel egymás társaságát keresik elsősorban és egymással töltik a legtöbb idejüket, legyenek bármilyen országban vagy kontinensen, ezért óhatatlanul kialakul – és már sok tekintetben ki is alakult – a közös életstílus. Akárhol is „állomásoznak”, megkeresik azokat a helyeket, éttermeket, kocsmákat, negyedeket, kerületeket, amelyekről már előzetesen tájékozódtak, s ahol a hozzájuk hasonszőrű emberekkel találkozhatnak. New Yorktól Párizsig, Tokió­tól Amszterdamig, Szingapúrtól Abu-Dza­biig megtalálják a nekik biztonságos, kényelmes helyeket és embereket, s ezen keresztül erősítik kozmopolita-globalista identitásukat.

Öltözködésükben, hajviseletükben, étkezési és egyéb szokásaikban kialakulnak azok a „trendi” vonások, amelyekhez alkalmazkodni kell, s amelyek külsőségekben is könnyen felismerhetővé teszik az összetartozásukat. Vagyis, ezeken keresztül könnyen és gyorsan felismerik, hogy ki tartozik az ő kasztjukba, akikkel érdemes szóba állni, s ellenkezőleg, kik azok, akik szóra sem érdemesek – számukra. Utóbbiak közé tartoznak azok, akik a nemzeti, illetve keresztény hagyományokat látványosan követik, akik már ránézésre sem „trendik”, fancyk és szexik, elviselhetetlenül atavisztikusak, tehát elmaradottak és kerülendők.

Talán mondani sem kell: political correct, vagyis píszí beszédmódot folytatnak. Ez természetesen aranyszabály, kiindulópont, aki nem ezt teszi, az egy pillanat alatt ki van zárva a klubból. Tudják ezt mindannyian a globalista-kozmopolita réteg tagjai, s ha bármilyen „eltérő” gondolat eszükbe is villanna, ösztönösen elfojtják ezt önmagukban, mert tisztában vannak az érdekeikkel: a karrierjükbe kerülne, ha a píszível szemben fogalmaznának meg valamit bármilyen témában is.

Tehát a „trendi píszí” a következő (nem mondok újakat): mindenféle etnikai, vallási, szexuális másságot tisztelni kell, a migránsok egytől egyig szerencsétlen áldozatok, akiken korlátok nélkül segíteni kell, integrálni kell őket; a piacok, a befektetők, a multik és bankok szempontjait kell hangsúlyozni (a vigyázó tekinteteket a tokiói, hongkongi, New York-i stb. tőzsdére szegezve), a nemzeti, állami, szociális szempontok szimpla és korlátolt populizmusok és fasizmusok stb. Újabban pedig „normává” vált a kötelező kétségbeesés a globális felmelegedés és az ember nevű lény környezetszennyező létezésmódja miatt, jelszavuk pedig egy név: Greta Thunberg, kedvenc napjuk a péntek.

Angolul beszélnek. Az angol nyelv használata olyan természetessé vált ebben a társadalmi kasztban, mint a levegővétel; aki tud franciául, spanyolul, németül stb. is, az többlet, de aki nem tud tökéletesen profi módon angolul kommunikálni, az a kozmopoliták közelébe sem juthat.

A kaszt tagjai mélységesen lenézik azokat, akik nem képesek angolul kommunikálni, velük még akkor is kerülik a kapcsolatfelvételt, ha történetesen megegyezik az anyanyelvük. Másfelől, az angol, mint kozmopolita-globalista „anyanyelv”, a maga sajátos nyelvi struktúrájával a gondolkodási szerkezeteket, gondolkodási sémákat is közelíti egymáshoz; a nyelv maga is elősegíti e kaszt közös világlátásának, értékvilágának kialakulását.

Elitizmus, az elithez húzás, elithez tartozás vágya jellemzi őket. Ez a vonzódásuk a leginkább kedvező a globális pénzügyi-gazdasági elitnek, mert nem kritikusak velük szemben, hanem felnéznek rájuk és őket akarják követni életformában, világlátásban, stílusban stb. Ezzel együtt jár, hogy a lent lévőket, a népet mélységesen lenézik, az ő problémáikra – finoman szólva is – kevéssé érzékenyek.

Ennek kapcsán bőszen vallják a neoliberális mantrát, amely szerint a társadalmi különbségek csak úgy orvosolhatók, ha a befektetők, a piac nagyon jól jár, mert akkor a pluszjövedelemből lecsurog majd valami a szegény rétegeknek is. Ami persze sohasem történik meg…

Alakul, formálódik tehát a globális elit társadalmi bázisa, a globalista-kozmopolita embertípus.

Lenin talán hasznos idiótáknak is nevezné őket…

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/uj-embertipus-a-kozmopolita-7277294/

 

Vissza kell nyesni az Európai Bizottság hatalmát

Azt, hogy az Európai Unió radikális reformokra szorul, egyaránt elismeri a két legnagyobb tábor: a föderalisták és a nemzeti önállóságot hangoztató szuverenisták is. Megítélésem szerint ebből a szempontból – is – érdemes megítélni az új bizottsági elnök, Ursula von der Leyen szerepét.

A föderalisták, tehát elsősorban a liberálisok, szociáldemokraták, zöldek és sajnos részben a néppártiak a birodalmi berendezkedés felé indulnának el. Ebben a modellben természetesen a központi hatalmak, elsősorban Németország és Franciaország, másodsorban a Benelux államok, Spanyolország, Svédország, Portugália kerülnének uralkodó pozícióba, míg a közép- és kelet-európai tagállamok továbbra is a másodosztályban focizhatnának. Vagyis ez a föderalizmus nem jelentene mást, mint a francia–német tengely látványos megerősödését.

A föderális koncepcióban intézményi szinten meghatározó szerep jut az Európai Bizottságnak, amely, mint a törvények őre és a jogszabályok kezdeményezője, jellegét tekintve tagállamok, nemzetek feletti szervezet, az unió szupranacionalizmusának a szimbolikus megtestesítője. Érdemes itt arra visszatérni, hogy már a kezdetek kezdetén, az 1951–1952-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösségen belül az úgynevezett főhatóság – mint a mai bizottság elődje – is vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy a tagállamok irányítója legyen.

Jean Monnet, a megrögzött globalista és föderalista mint az egyik meghatározó alapító atya került a szervezet élére, s egy percig sem rejtette véka alá azt a szándékát, hogy a főhatóságból egyfajta szuperkormányt kíván formálni. A tagállamok vezetői, kormányfői azonban észnél voltak, nem engedtek ennek az eltúlzott monnet-i koncepciónak; Franciaország, Olaszország, Hollandia, Németország is ragaszkodott ahhoz, hogy már a kezdetektől létrejöjjön a Miniszterek Tanácsa (mai nevén: Európai Tanács), amely garantálta az úgynevezett kormányközi – tehát a tagállamok szuverén, egyenrangú döntéseire alapuló – együttműködést, amely ellensúlya lett a főhatóságnak.

Viszont jelen pillanatban az Európai Unió sokkal inkább államok szövetsége, nem pedig szövetségi állam, azonban a föderális-globalista tábor az utóbbi időszakban éppen a bizottság megerősítésével a szövetségi állam felé igyekszik elmozdítani az intézményes berendezkedést.

Ursula von der Leyen leendő elnöki ténykedése jelentősen befolyásolja azt, hogy az unió milyen irányba mozdul el a következő öt évben. Különösen érzékeny időszakban érkezik meg a volt védelmi miniszter asszony a bizottság élére, hiszen közvetlen elődje, Jean-Claude Juncker olyan erőteljesen politizáló, nemzetek feletti európai kormányt akart létrehozni, ami nem jelentett mást, mint a Jean Monnet, majd később az első, immáron valóban bizottságnak nevezett szervezetet vezető Walter Hallstein által képviselt szövetségi állam felé való elmozdulást.

Ez mind szép és jó, de érdemes Orbán Viktorra figyelni, aki a november elsején hivatalba lépő elnökkel való találkozója után óvatosan úgy fogalmazott: a céljainkat elértük – „eddig”. Igen, ugyanis az igazi kérdések a következő hónapokban dőlnek el: van-e elég ereje Von der Leyennek ahhoz, hogy kitartson megváltoztatott nézetei mellett, s azokhoz kösse magát akkor is, amikor megjelennek körülötte a globalista és föderális siserehadak, élükön természetesen Frans Timmermansszal, aki – s ezt ne feledjük – továbbra is alelnök lesz a bizottságban? Vagy mit kezd majd leendő alelnöktársával, Margrethe Vestagerrel, aki a liberálisok elnökjelöltje volt, s aki a Momentum mellett és az Orbán-kormány ellen kampányolt Budapesten? S vajon mit kezd azokkal a nagyon erős globalista lobbicsoportokkal és hálózatokkal, amelyek mögött ott áll Soros György, aki aligha tett le a nyitott társadalommal és egy nemzetek feletti világtársadalommal kapcsolatos koncepciójáról?

De nem is ezt akartam igazán hangsúlyozni, hanem azt, hogy bár fontosak az új bizottsági elnök asszony politikai gondolatai, igazából azonban nekünk, szuverenistáknak azt kell elősegítenünk és támogatnunk, hogy a bizottságnak és az elnöknek ne legyen politikai súlya, ezáltal ne számítson igazán, hogy ő mit gondol erről vagy arról. Ha ugyanis valóban azt akarjuk, hogy a szupranacionális funkciót betöltő bizottság egy konföderális, szuverén nemzetállamokra épülő unió szervezete legyen, akkor azt kell kívánnunk, hogy a bizottság politikai szervezetből bürokratikus szervezetté alakuljon át, s a valódi politikai döntések, kormányzati jellegű határozatok és irányvonal-meghatározások a kormányközi Európai Tanács kezébe kerüljenek.

Ha valóban nemzetállamokra épülő Európát akarunk, akkor egy olyan intézményi felállást kell támogatnunk és elősegítenünk, amelyben a kormányzati szerep a tanácsé, az ellenőrző szerepe az Európai Parlamenté, a bizottság pedig a tanács által meghozott és a parlament által megszavazott, nem vétózott döntések és határozatok végrehajtásáról gondoskodik. Úgy, ahogyan a tagállamokon belül az államigazgatási apparátusok teszik – jó értelemben vett bürokratikusan –, tehát nem irányítóként, hanem végrehajtóként.

Éppen ezért az lenne a jó, ha Ursula von der Leyen a bizottság élén nem lenne erős, karizmatikus vezető, mint ahogyan eltorzult módon az elődje próbált lenni. Jó, ha velünk, közép-európaiakkal ért együtt egyre több kérdésben, jó, ha kitűnő államigazgatási vezetőként teszi a dolgát a végrehajtásban, de az a legjobb, ha nem az ő személye dönti el, hogy mi lesz az Európai Unió sorsa.

Az unió sorsát a nemzeti kormányokat tömörítő, alapvetően konszenzusos döntések alapján működő tanács kezébe kell tenni, mely testületben minden országnak vétójoga van, így nekünk is. Ez az igazi garancia számunkra, nem egy személy, aki egy nemzetek feletti szervezet élén áll. Különösen abba a hibába ne essünk, hogy ha egy nekünk kedves bizottsági elnökünk lesz, akkor rögtön feladjuk a bizottság politikai szerepének megszüntetésével kapcsolatos alapállásunkat!

Örüljünk annak és használjuk ki, ha Von der Leyen asszony egyre több kérdésben ért velünk egyet. De az igazi garanciát nem egy személy, hanem a bizottság visszanyesése, a tanács megerősítése, tehát az intézményi reformok jelentik. Ez vezet a nemzetek Európája felé.

Szerző: Fricz Tamás politológus,
az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/vissza-kell-nyesni-az-europai-bizottsag-hatalmat-7183712/