Menni vagy nem menni?

Ha a néppárti tagság ára az önmegtagadás és a megalázkodás, akkor ki kell lépni

Menni vagy nem menni?

Magyar Nemzet
2019.03.12.

Nem könnyű a döntés. Számos érv szól amellett, hogy a Fidesz maradjon az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióján belül, de számos érv szól amellett is, hogy távozzon. Jómagam úgy vélem, hogy csak higgadt fejjel és alaposan átgondolt döntést szabad hozni, annál is inkább, mert a döntésnek rövid és hosszú távon egyaránt óriási jelentősége van.

És nemcsak a Fideszt, hanem az európai politikai életet illetően is. Ugyanis az, hogy merre mozdul a magyar pártszövetség, befolyásolja azt – és nem is kicsit –, hogy milyen törésvonalak erősödnek meg Európában és milyenek gyengülnek el.

A Fidesz nem először áll nagy kihívás előtt: 1994 után az volt a kérdés, hogy maradjon-e a Liberális Internacionálé tagja vagy távozzon onnan, és lépjen be az Európai Néppártba. A párt logikus lépést tett 2000-ben: távozott a liberálisoktól, és belépett a néppártba, amelynek a mai napig tagja. Akkor és ezáltal a párt egyértelműen politikai törésvonalat „váltott”. És most, tizenkilenc évvel később, ismét itt a nagy kérdés: hogyan tovább? Újra váltson törésvonalat, irányzatot, vagy maradjon továbbra is abban a néppártban, amely alapjaiban változott meg ahhoz képest, amilyen 2000-ben volt?

Nincs más megoldás, mint hogy pró és kontra nézzük meg az érveket: mi szól a néppártban maradás mellett és ellen – a jelenlegi összes körülményt figyelembe véve.

A nevében még kereszténydemokrata-konzervatív néppártban való maradás mellett elsősorban az szól, hogy a frakció továbbra is a legerősebb az Európai Parlamenten belül, s valószínűleg az is marad a május végi EP-választások után is.

És azt is tudjuk, hogy nem pusztán a legerősebb, hanem az egyik legbefolyásosabb frakcióról is beszélünk, amelyiknek a soraiból került ki a jelenlegi bizottság elnök (Jean-Claude Juncker), az Európai Tanács elnöke (Donald Tusk) és az EP elnöke (Antonio Tajani). Ráadásul a frakció­ban foglal helyet Európa gazdaságilag legerősebb országának, Németországnak két vezető kormánypártja és egyben testvérpártja, a kereszténydemokrata CDU és a bajor keresztényszociális CSU.

Arról nem is beszélve, hogy bár napjainkban már megtört Angela Merkel kancellár (CDU) népszerűsége és ereje, sokáig az unión belül csak az történhetett meg, amit Merkel is akart vagy amivel Merkel is egyetértett. Igaz, Merkel pártelnöki pozíció­ból való visszalépése és bejelentett 2021-es távozása után Franciaország hirtelen feléledt hamvaiból, a sokat akaró Emmanuel Macron jóvoltából.

Vagyis ha a Fidesz bent maradna a néppártban, akkor több eséllyel szólhatna bele – elvileg – az európai politika alakításába, az unió költségvetési vitáiba, a migrációval kapcsolatos döntésekbe és így tovább.

Másfelől az is a bennmaradás mellett szól, hogy a frakció eredeti értékrendje alapján a pártszövetségnek itt a helye, hiszen a Fidesz és a KDNP – utóbbi világnézeti alapon is – elkötelezett a kereszténység, a keresztény erkölcs és értékrend mellett, demokrata és szociálisan érzékeny. Ezzel szemben a néppárttól jobbra álló, euroszkeptikus pártcsaládok értékrendje sokkal széttartóbb. Tehát ha a kilépés nem is jelentene értékváltást a két pártnak, mégis bizonytalanabb szövetségi rendbe kerülhetne, mint amiben ma van.

Persze mindez merőben teoretikus gondolatmenet, s azt feltételezi, hogy a néppártban az elmúlt 19 évben semmilyen értékrendi változás nem következett be. (Márpedig ez nem így van.)

Harmadszor a néppártban maradás mellett szól az is, hogy ha a Fidesz–KDNP továbbáll, és belép az egyik euroszkeptikus, nemzeti alapon álló pártcsaládba, akkor belekerül egy ideológiai skatulyába, amelybe a jelenleg még főáramú liberális szellemi áramlat gyömöszölné bele.

A neoliberális, PC-alapokon álló európai fősodor – amelyhez sajnos a néppárt is egyre inkább alkalmazkodik – egyből azt harsogná, hogy Orbán Viktor és a Fidesz, ezáltal a magyar kormány átment abba a táborba, ahová való, tehát a populisták (mit is jelent ez a szó?), a nacionalisták (valójában persze patrióták), az Európa-ellenesek, az illiberálisok, az autokraták és a fasiszták stb. közé.

S innen aztán nagyon nehéz lenne kitörni, a Fidesz lekerülne a komolyan vehető pártok sorából, páriává válna az európai politikai palettán. Soroljam még?

Nem teszem, inkább áttérek arra, hogy mi szólhat a távozás mellett.

Először is az szólna a távozás mellett, hogy hiába a néppárt a legnagyobb és legbefolyásosabb pártfrakció az unióban, ez mit sem ér akkor, ha a Fidesz páriává válik a frakción belül.

Márpedig ennek világos jelei vannak: a Fideszt, Orbán Viktort és ezen keresztül a magyar kormányt pellengérre állították, követelményeket szabnak neki, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy megbocsássanak neki a nagyfiúk, bocsánatkérésre kényszerítik azért, mert a legjobb belátása és a magyar választók elsöprő többségének akarata szerint jár el uniós és migrációs kérdésekben. Vagyis: tagadd meg az elveidet, Fidesz–KDNP, és utána köztünk maradhatsz.

De ha ezt meg is tenné Orbán Viktor és a pártszövetség, utána mi következne? Ne legyünk naivak: párialét következne. Megfigyelés, ellenőrzés, időnként ránk szólás: egyszer már megígértél valamit, drága barátom, akkor most tartsd magad ehhez, mert ha nem, lesz nemulass!
Kinek kell ez a morálisan kiszolgáltatott állapot?

S vajon milyen befolyása maradna ezek után a Fidesznek a néppárton belül? Semmilyen.
Másodszor: elvileg a Fidesz vállalt és hűen követett értékrendjéhez a néppárt állt a legközelebb 2000-ben (még Helmut Kohl idejében), ám az elmúlt években a pártfrakción belül alapvető értékrendi változások következtek be.

A vezető német pártok, főleg a CDU – kevésbé a CSU, bár Manfred Weber pálfordulása éppenséggel nem ezt támasztja alá – erős engedményeket tett a balliberális oldalnak, s a keresztény értékek hangsúlyozása helyett egyre inkább a multikulturalizmus, a másság tisztelete uralja el a német – nevükben még – kereszténydemokratákat. Mindez 2015, a Merkel-féle „Wir schaffen das!” óta erősödött fel, de már jóval korábban elkezdődött.

Másfelől a skandináv, északnyugati, a Benelux államokon belüli, valamint a portugál „jobboldali” (vajon van-e még ennek a szónak értelme?) néppárti erők egyértelműen liberális képződményekké váltak, erős hívei a bevándorlásnak, a másság kultuszának, a multikultinak, a föderális, kevert fajú, birodalmi Európai Uniónak.

Egyszóval mindennek, amivel szembenáll a Fidesz. Itt jegyzem meg, hogy aki abban reménykedik, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer elnökké választása a CDU-ban bármilyen kedvező fordulatot hozhat, ezt sürgősen felejtse el.

Vagyis bár a közép- és kelet-európai, valamint az olasz néppárti tagok mellettünk voksolnak, a nyugat-európaiak ellenünk vannak, s a németek láthatóan ehhez igazodnak elsősorban, nem pedig Európa keleti feléhez. Ettől akár még valahogyan ki is harcolhatjuk, hogy benn maradjunk a néppártban, de vajon milyen áron? És mi lesz holnap? Nem az várható, hogy folytatódnak a Fidesz elleni támadások, s egyre elviselhetetlenebb lesz a helyzet? S meddig lesz ez tartható?

Végül harmadszor: ha a Fidesz kilép, és csatlakozik a mérsékelten euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek nevű pártcsaládhoz (idetartozik a lengyel Jog és Igaz­ságosság pártja), akkor tesz egy bátor, de korántsem öngyilkos lépést. Nem pária lesz belőle az európai politikai palettán – ez akkor fenyegeti, ha bent marad a néppártban –, hanem egy új, XXI. századi törésvonal felerősítője s egyben vezető ereje.

Ez a törésvonal pedig nem más, mint a globalizmussal, a birodalmi Európával, a nyílt társadalom elméletével és a bevándorláspártisággal szemben a nemzeti szuverenitás, a keresztény értékrend és a hagyományos Európa védelme.

Ez az a törésvonal, amely meghatározza Európa jövőjét, amely háttérbe szorítja a bal-jobb szembenállást, s egy táborba sodorja azokat, akik eddig külön voltak: az egyik oldalon a baloldalt, a balliberálisokat és sajnos a liberális konzervatívokat, a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a hagyományos Európa védelmezőt, jöjjenek akár jobbról vagy esetleg balról (miként a V4-ek esetében ez már megfigyelhető).

A Fidesz távozása tehát tiszta vizet öntene a pohárba szerte Európában és az unióban, mert most minden szem a néppártra és a Fideszre szegeződik. Ez a távozás mozgásokat indíthatna be a párfrakciók tagjai között, különös tekintettel az európai parlamenti választások után kialakuló helyzetre, az új pártok érkezésére, a pártok új kapcsolataira.

Egyre több párt ismerhetné fel valós identitását egy új politikai tagoltság keretei között, amelyben a Fidesz–KDNP modellt és mintát adna.
Összegezve: ha van mód arra, hogy a Fidesz a saját, vállalt értékrendje és politikai preferenciái szerint működjön egyenrangú tagként tovább a néppártban, s ezért nem kell soha bocsánatot kérnie senkitől, sem most, sem máskor, akkor érdemes maradni.

Ha viszont csak állandó ideológiai kontroll alatt álló, nézeteit megtagadni kényszerülő pártként nyerhető el a maradás, akkor azonnal ki kell lépni. Harmadik út nincs.

A szerző politológus

 

 

 

 

Az unió a globális elit uralma alá került

Vajon milyen konkrét változtatásokra lenne szükség az euró­pai parlamenti választások után az unióban ahhoz, hogy továbbra is élhető kontinens maradjon Európa az európaiak számára?

Először is, az Európai Unió hosszú távú megmentéséhez alapvető, radikális reformokra van szükség az unió szervezetében, működésében, felépítésében és normáiban. Az unió ugyanis jelenlegi állapotában egy felülről irányított, elitista, autokratikus szerveződés, amelynek a demokráciához igen kevés köze van. Tehát ma már nem az a probléma, hogy demokratikus deficit van az unióban, hanem az, hogy az unió nem demokratikus módon működik.

Ebből kiindulva, az uniót a tagállamokon, vagyis a nemzetállamokon belül működő demokráciák modelljéhez kell közelíteni, amelynek lényege, hogy a döntések forrása ne a bürokrácia, hanem az állampolgári választás, a népszuverenitás legyen. Vissza kell térni az unió által a szerződéses dokumentumokban mindig is vállalt, ám az utóbbi években egyre látványosabban megtagadott szubszidiaritás elvéhez, amely a döntéseket a lehető legközelebb viszi az európai polgárokhoz, illetve az általuk közvetlenül megválasztott testületekhez.

Ebből a szempontból a legneuralgikusabb pont az eredeti funkcióján messze túlterjeszkedő Európai Bizottság, amelynek vezetőit politikai és gazdasági alkuk mentén választják ki, s tevékenységében nem az európai polgároknak akar megfelelni, hanem a bizottságot körbefonó és behálózó globális gazdasági és pénzügyi csoportoknak. Éppen ezért a bizottságot vissza kell nyesni döntéshozó, politizáló szervezetből végrehajtó szervezetté, amely az Európai Tanács határozatait hajtja végre és ellenőrzi, jogszabályokat alkalmaz és jogokat őriz.

Ez azt jelentené, hogy az Európai Tanács, illetve a Miniszterek Tanácsa válna a valóságos kormányzattá, amelynek tagjait a tagállamok miniszterelnökei, államfői és miniszterei alkotják, akik mögött mégiscsak demokratikus felhatalmazás van, tehát hatalmuk legitim. A bizottság lehetne a tanács igazgatási, bürokratikus apparátusa, amely a tanács által hozott döntések gyakorlatba ültetését végezné el.

Fontos, hogy a bizottság nem kezdeményezhetne egyetlen tagállammal szemben sem a tagállam jogait korlátozó – a 7-es cikkelyhez, a szavazati jog megvonásához is vezethető – intézkedéseket, ehhez csak és kizárólag a tanácsnak lenne joga, konszenzusos alapon.

Másfelől, a demokrácia megteremtése érdekében az Európai Parlamentnek mint választott képviselői testületnek, szűkített létszám mellett megnövekedett jogokat kellene adni, egészen odáig, hogy a bizottság munkáját ellenőrizhetné, illetve a bizottság egyes, alkalmatlanná váló vezetőjét elmozdíthatná és meghatározott vétójoggal is rendelkezhetne.

Másodszor, meg kell erősíteni az európai polgárok képviseleti és részvételi jogait, mert az unió jelenlegi állapotában nem a polgárok, hanem a nagy transznacionális cégek, a bankok, a pénzügyi háttérhatalmak, illetve egy globalista-neoliberális hálózat érdekeit képviseli elsősorban. Ezért kell a parlament szerepét megerősíteni, illetve az Európai polgári kezdeményezés nevű, közvetlen demokratikus intézményt meg kell reformálni, mert jelen jogszabályok szerint ez is csak látszatintézmény, ugyanis még az egymilliós számot meghaladó, sikeres aláírásgyűjtések is a bizottságnál landolnak, amely kénye-kedve szerint dönt ezek sorsáról, s ha úgy döntenek, még a legátfogóbb állampolgári kezdeményezés is a papírkosárban köt ki.

Harmadszor – és ez nagyon fontos! – végre átláthatóvá kell tenni az unió működését. Mit jelent ez? A politikai döntések formális és informális csatornákon keresztül zajlanak, így van ez az unióban is. A formális döntések, amelyeket a bizottság, a tanács, a parlament hoz, afféle látványpékségként, a politika dizájnjaként működnek, miközben a valóságos és lényeges kérdések az informális csatornákon dőlnek el. Ezek az informális csatornák valójában személyközi hálózatok, amelyek keresztbe-kasul átjárják az unió testét, s az ebben résztvevők gondosan ügyelnek arra, hogy ezek a kapcsolódások ne legyenek láthatók a nagyérdemű közönség előtt.

Kiváló példa ebből a szempontból a Soros-féle hálózat, amelynek láncszemei megtalálhatók a parlament tagjai között, a bizottság körül sürgölődő lobbistákban, agytrösztökben, nem kormányzati szervezetekben és más szervezetekben vagy a kevésbé ismert, a globális multikat és pénzügyi elitet képviselő kerekasztalokban. Különösen felhívnám a figyelmet ebből a szempontból a Soros György által 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsára, amelynek tagjai között volt és jelenlegi bizottsági vezetők, parlamenti képviselők, gigacégek, médiabirodalmak főnökei stb. találhatók meg; sajátos módon itt egy kettős hatalmat figyelhetünk meg, amennyiben az unió elitje a Soros György által befolyásolt testületben is megjelenik, s innen már nem kell magyarázni a Soros-hálózat erejét az unió irányításában.

Minden jel arra mutat, hogy az unió a globális elit és az általa irányított hálózat informális uralma alá került, s ezért ennek a hálózatnak a feltérképezése, bemutatása, nyilvánossá tétele talán a legfontosabb kérdés az unió radikális reformja szempontjából. S tegyük hozzá: ha a fent leírt reformok irányába indulunk el, s az európai polgárok akarata határozhatja meg az unió előtt álló kihívásokra adott válaszokat, akkor a migráció nem lehetőség lesz a továbbiakban, hanem veszélyforrás, és az unió nem megszervezni fogja a bevándorlást, hanem megállítani és megvédi a határait.

A tét tehát nagy: az európai parlamenti választások nem másról dönthetnek, mint arról, hogy az unió megmenthető és megreformálható, vagy belül széthasad és darabjaira hullik.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-unio-a-globalis-elit-uralma-ala-kerult-5302436/

 

Két civilizációt formálnának eggyé

Az európai–muszlim közeledés terve már a hetvenes években megfogalmazódott.

A hét végén Egyiptomban, Sarm-es-Sejkben tartják az Európai Unió és az Arab Liga vezetői közötti csúcstalálkozót. Történelmi esemény ez, ami sok nyugtalanító kérdést rejt magában. A nagy találkozás kapcsán ideje nekünk, közép- és kelet-európaiaknak szembenéznünk a ténnyel: az európai–muszlim közeledésnek, azaz Eurábia létrehozásának a terve Nyugat-Európában már a hetvenes években megfogalmazódott, több szálon és formában intézményesedett, s napjainkra a megvalósítás fázisába érkezett.

A 2015 tavaszán megindult migránsáradat csak tovább rontott a helyzeten: eredetileg döntően az arab-muszlim népek Európába áramlása volt a cél, az elmúlt három évben viszont a migránsok már nemcsak az arab világból érkeznek, hanem Afrika más országaiból is.

Ne feledjük: a mai napig létezik az európai Kalergi-díj, amelyet azoknak ítélnek oda, akik a névadó szellemében ténykednek egy nemzetek feletti európai egységért. Mi is volt a célja Richard Coudenhove-Kalerginek, aki japán anyától és osztrák–magyar diplomata apától származó, befolyásos európai politikus, egyben szabadkőműves volt? A Praktischer Idealis­mus című, 1925-ben megjelent könyvében kifejtette, hogy Európát sárga-mongo­loid és harmadik világbeli színes bőrű népekkel kell keresztezni, hogy létrejöjjön egy etnikai identitás nélküli, soknemzetiségű kevert lakosság, amelyen a hatalmi elit könnyen uralkodhat.

Ennek eléréséért az első és legfontosabb lépés az európai őshonos nemzetek szuverenitásának, önrendelkezési jogának a megszüntetése. A Kalergi-díjat 2010-ben nem más, mint Angela Merkel kapta meg. Ő nemrég egy berlini, a „populizmus” előretörése miatt szervezett konferencián azt mondta: „A nemzetállamoknak fel kell adniuk a szuverenitásukat, és a kormányoknak nem lenne szabad a bevándorlás kérdésében a saját polgáraikra hallgatniuk.” Merkel tehát hivatalosan bejelentette, fejezzük be végre már a demokrá­ciát! Az ENSZ migrációs paktumát ért kritikák kapcsán pedig imigyen szólt: „Voltak politikusok, akik azt hitték, majd ők eldönthetik, hogy ezek a megállapodások nem érvényesek csak azért, mert ők a népet képviselik.” Merkel tehát leszögezi, hogy a nemzeti döntéshozatal felett állnak a globális szervezetek döntései.

Itt tartunk most, de menjünk vissza az időben: hol és hogyan született az Eurábia-koncepció és hogyan szökött szárba?

Franciaország a második világháború következményeként jelentős presztízsveszteséget szenvedett, gyarmati birodalmát szinte teljesen elveszítette, s nagyhatalmi tervei megroppantak. Ezek után arra törekedett, hogy a német–francia megbékélés alapjaiból kiindulva, az amerikai befolyást ellensúlyozandó, Izrael-­ellenes éllel az arab országokkal vegye fel a kapcsolatokat s szorgalmazza az európai–muszlim együttműködést.

Ehhez kapóra jött az 1973-as jom kippuri háború Izrael, illetve Egyiptom és Szíria között, amelynek következtében az OPEC-államok október ­16–17-én egyoldalúan az olajár megnégyszerezése, valamint minden hónapban az olajtermelés ötszázalékos csökkentése mellett döntöttek, addig, amíg Izrael ki nem vonul a megszállt területekről. Emellett olajembargóval sújtották azokat az országokat, amelyek Izrael mellett foglaltak állást, így az Egyesült Államokat, Dániát és Hollandiát.

Nyugat-Európában, pontosabban az Euró­pai Közösség akkor kilenc országában pánik tört ki, hiszen gazdaságilag ezerszázalékosan függtek az arab olajtól (a Szovjetunió és Kína szóba sem jöhetett a hidegháború idején), vagyis a nyugati jólét függött attól, hogy meg tudnak-e egyezni az arab olajsejkségekkel. Ezért már 1973. november 6-án összeültek a kilencek Brüsszelben, és kiadtak egy közleményt, amely három fontos dolgot tartalmazott: 1. nem ismerik el az Izrael által megszállt területeket, 2. Izraelnek vissza kell vonulnia az 1949-ben elfogadott határok mögé és 3. elismerték a palesztinok legitim ­jogait.

Ezzel egyértelműen az Arab Liga oldalára álltak a zsidó állammal szemben, előkészítendő a következő időszak arab–nyugat-európai közeledését.

És ez a közeledés a két fél között gyors léptekkel haladt előre. 1973. november ­26–27-én ­Georges Pompidou francia elnök és Willy Brandt kijelentette, hogy dialógust kell kezdeni az iszlám világgal. 1974 júliusában Párizsban az érdekelt felek létrehozták az Euro-Arab Dialógus (EAD) intézményét, amely nemcsak gazdasági, hanem immáron politikai és kulturális együttműködést jelentett.

Az igazi áttörést az EAD 1975-ös strasbourgi tanácskozása hozta el, ahol megfogalmazták, hogy Európának meg kell értenie és tolerálnia kell az arab világ politikai és gazdasági érdekeit, és Európában egy, az arab világnak kedvező véleményklímát kell kialakítani. Az európai vezetőknek tenniük kell azért, hogy megszűnjön a muszlim társadalmak iránti megvetés és lejáratás, sőt tiszteletet kell mutatnunk az arab világnak az emberi civilizáció fejlesztésében játszott évezredes (!) hozzájárulásáért.

Tilj Declercq, az EAD egyik jeles (belga) tagja világosan kifejtette, hogy Európa és az arab világ közötti egyezkedésnek a lényege nem más, mint hogy az arab olaj és munkaerő szövetkezik az európai technológiával és menedzsmenttudással. Másfelől – és ezt már én teszem hozzá – itt vannak a gyökerei a masszív arab-muszlim bevándorlásnak, amely a következő évtizedekben fokozatosan felerősödött, s amit 2015 óta látunk, az már ennek a következménye.
Az egyezségekben megfogalmazták: az euró­pai országoknak garantálniuk kell, hogy a bevándorlók azonos jogokat élvezzenek az „őslakosokkal”. Egyenlő hozzájutás a munkahelyekhez, azonos munka- és életfeltételek, illetve szociális ellátórendszer. Valamint leszögezték, hogy a két civilizációnak a továbbiakban szorosan együtt kell működnie, ki kell alakulnia egyfajta intellektuális összehangoltságnak.

Tehát már 1975-ben kinyilvánítottak egy olyan célt, ami valójában irreális. De az erőforrások iránti igény mindent felülír, legyen az vallás, kultúra, erkölcs, normák vagy életvitel.

A következő évtizedekben, bár akadozottan és nem egyenletesen, de gördültek tovább a folyamatok az európai–muszlim kapcsolatok elmélyítése felé. 1977-ben Velencében például arról tárgyaltak, hogy a muszlim kultúrát hogyan lehet Európában integrálni; ajánlás hangzott el azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerűsített arabnyelv-tudást kellene érvényesíteni a kapcsolatokban. Ekkor már abból indultak ki, hogy nem egyének érkeznek Euró­pába, hanem tömegek (!), amelyek megőrzik kultúrájukat, és a saría is akceptálandó lesz az öreg kontinensen.

Az 1983-as hamburgi tanácskozás – amelyet Hans-Dietrich Genscher akkori német külügyminiszter nyitott meg – már arról szólt, hogy nem pusztán azonos jogokat kell adni a muszlim bevándorlóknak, hanem cél a migránsok legmagasabb jólétének a megteremtése.

Hans-Dietrich GenscherKooperáció kell a muszlimok és az európai emberek között, az arabok vegyenek részt a szakszervezeti munkában, a politikai életben stb. 1991-ben pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlése jóváhagyott egy programot, amely a következő, önmagáért beszélő címet kapta: „Az iszlám civilizáció hozzájárulása az európai kultúrához”.

Tudtuk ezt, tudjuk mindezt? Amikor beléptünk az Európai Unióba, nem mondták el ezeket a dolgokat nekünk. Nem voltak oly szívesek tájékoztatni bennünket arról, hogy ha tagjai leszünk az uniónak, akkor „szolidárisnak” kell lennünk az iszlám migrációval is, nekünk is segítenünk kell abban, amit az Euró­pai Közösség már a hetvenes években elhatározott.

És most már azt is értjük, hogy miért nem lehetett az alapdokumentumokban – alkotmány, lisszaboni szerződés – Európa keresztény gyökerei­re hivatkoznunk. Leesett a tantusz.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ket-civilizaciot-formalnanak-eggye-4699037/

 

Az akcióterv tőrdöfés az ellenzéknek

A nemzeti kormánypolitika új modellje üzenet Brüsszelnek és a globalistáknak.

Az ellenzék átlépte a Rubicont

Emelni fogják a tétet a teljes széthullásig, mert nem maradt más választásuk.

A neoliberális hálózat, ha neki nem tetsző párt vagy pártok irányítanak egy országot – ­például Lengyelországban vagy Magyarországon –, akkor előszeretettel ítéli el ezeket a kormányzatokat, mégpedig azzal az érveléssel, hogy „populista”, visszaél a többségi hatalmával, autokráciát, illiberális vagy valamilyen hibrid rendszert hoz létre, amelyik letér a demokrácia útjáról. Ezek az érvelések persze politikai-ideológiai töltetűek, és az említett két ország esetében tételesen cáfolhatók. Az azonban elvontan igaz lehetne, hogy általában a parlamenti többséggel rendelkező kormányoknak van lehetőségük arra, hogy visszaéljenek a hatalmukkal és korlátozzák a demokráciát.

Ám ezzel szemben Magyarországon az elmúlt hetek-hónapok fejleményei alapján valami teljesen új jelenséggel állunk szemben: létrejött a demokrácia szabályait betartó kormány és a demokrácia határait messze túllépő ellenzék kettőssége. Ez egy egészen újszerű jelenség európai és nyugati mércével mérve, hiszen a politológia számára is kihívást jelentő új „hibrid rendszer” jelent meg a láthatáron. Ennek jellemzője: a többség helyett a kisebbségbe szorult ellenzék működő demokráciában nem demokratikus, sőt erőszakos eszközökkel törekszik a rendszer megdöntésére.

De ez miben mutatkozik meg? Először is – és ez a legfontosabb – az ellenzéki pártok, az MSZP-től a Jobbikon át egészen a Momentumig, illetve Márki-Zay Péterig – ­egyszerűen nem fogadják el a parlamenti választások eredményeit. Márpedig ez a demokrácia első és legfontosabb szabálya, mondhatnám, aranyszabály: a mindenkori ellenzék tudomásul veszi, hogy a nép leszavazta, elfogadja ezt a demokrácia normái szerint, és ellenzékben folytatja tevékenységét a következő választásokig.

A jelenlegi balliberális ellenzék – amelyhez nyugodtan hozzáadhatjuk immáron a Jobbikot is – azonban úgy tesz, mintha választások előtt lennénk, mintha a Fidesz–KDNP nem győzött volna néhány hónappal ezelőtt ismét kétharmaddal a választásokon! A nemzeti-konzervatív pártszövetség ráadásul nem „éppen hogy” győzött, nem szoros küzdelemben, hanem európai mércével mérve is elképesztően nagy fölénnyel. Az ellenzék azonban már hetek óta tüntet, lázad és lázít, és szónokaik nagy része világosan ki is mondja, hogy forradalommal, de minimum előrehozott választásokkal meg kell dönteni a jelenlegi, általuk NER-nek nevezett rendszert.

De milyen alapon? Miért? Kinek a nevében?

Amit tesznek, élesen szembe megy mindennel, amit demokratikus normáknak nevezünk. Az a kontinens, ahol nagyon sokszor nem veszi figyelembe, nem fogadja el a vesztes fél a választások eredményeit, nem más, mint Afrika, kisebb mértékben Latin-Amerika. Afrika politikatörténetében számos esetben fordult elő, hogy véreskezű diktátorok elnökválasztásokon újraválasztják önmagukat, az ellenjelölt ezt alapjaiban csalásnak nevezi, s fegyveres konfliktusok törnek ki az országban, Etiópiától Zimbabwén át Libériáig. (Legutóbb a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajlott le egy elnökválasztás, amelyen meglehetősen furcsa körülmények között hozta ki győztesnek az ottani alkotmánybíróság Felix Tshisekedit…) De ez ott nem a demokratikus alapnormák folyamatos megszegését jelenti, hiszen ilyenekről aligha beszélhetünk a forró kontinensen, hanem az esetek jelentős részében valóban választási csalások történnek, ez szinte kódolva van az ottani rendszerekben. Afrikában tehát a választások nem mások, mint a faji, etnikai alapú véres összecsapások és polgárháborúk egy-egy fejezetei, amelyeket újabb összecsapások követnek.

Az ellenzék tehát nem tesz kevesebbet, mint hogy az afrikai diktatúrák szintjére rángatja le az országot, mintha a választások pusztán csak színfoltok lennének a hideg polgárháborús események sorában Magyarországon.

Természetesen van egy politikai vis ­maior: ez pedig az, ha a parlamenti választásokról utólag mégis csak kiderül, hogy manipuláltak voltak és becsapták a választókat. Nos, ez történt hazánkban 2006-ban, amikor az őszödi beszéd szeptemberben nyilvánosságra került, amelyben Gyurcsány feketén-fehéren beismerte, hogy éveken át hazudtak a választóknak, s a választási kampányban tett ígéreteiknek pontosan az ellenkezőjét valósították meg. Ennek hatására elsöprő erejű tüntetések kezdődtek szerte az országban, a kormány népszerűsége a mélypontra zuhant, s az október elejei önkormányzati választásokat nagy fölénnyel nyerte meg az ellenzék. Vagyis, egyértelmű volt, hogy egy radikális hangulatváltás zajlott le a választópolgárság körében, a demonstrációk mögött valós társadalmi támogatottság állt. Ezért követelhettem akkoriban többedmagammal cikkeimben és médianyilatkozataimban az előrehozott választásokat, mert ez ott és akkor létező választói akaratot fejezett ki, amelyet az akkori közvélemény-kutatások kristálytisztán alátámasztottak.

De beszélhetnék a 2009-ben általunk megalakított Civil Összefogás Fórum virágvasárnapi, alakuló demonstrációjáról is, amikor a Hősök terén legalább százezer ember jelent meg, és követeltük a Gyurcsány-kormány távozását. Ezzel szemben mire alapozza forradalmi hevületét a mostani ellenzék? Milyen alapon hivatkozik a népre, amely állítólag őket támogatja, de alig pár százan-ezren vannak jelen a tüntetéseiken? Semmilyen alapon! Az ellenzéki pártok és politikusok, illetve az álcivil sorosista szervezetek aktivistái a saját szubkultúrájukban élnek, s abból nem látnak ki. Nekik a „nép” nem más, mint a saját haverjaiknak, facebookos lájkolóiknak, gyűléseik­re járó követőiknek a tábora, akik elhitetik velük, hogy társadalmi akaratot fejeznek ki, s nem pusztán egy belpesti undort mindennel szemben, ami mucsai.

Amit a jelenlegi ellenzék az álcivilekkel együtt próbál, az leginkább arra hasonlít, amit Lenin és Trockij Oroszországgal művelt: egy olyan társadalomra kényszerítették világmegváltó elképzeléseiket, amelynek elsöprő többsége a háta közepére sem kívánta a bolsevizmust. Igaz, nem szabad elfelejtenünk, hogy Lenint a német Warburg család (konkrétan Max Warburg) pénzelte, míg Trockijt a Rockefeller család (nevezetesen Jacob Schiff), s „forradalmukat” ez a globális pénzügyi elit segítette győzelemre. S ez az összefüggés itt és most is fontos és figyelmeztető lehet nekünk: a nyílt társadalmat hirdető neoliberális hálózat sokféle formában és módon támogatja napjaink modern Leninjeit és Trockijait.

Leninék is a népre hivatkoztak, de valójában egy szűk, önmagát világmegváltónak gondoló elit erőltette rá akaratát az orosz népre. A hasonlóság a két kísérlet között szembeszökő. Jelenleg a neoliberalizmus az az ideológia, amelyik kívülről és felülről akarja megmondani az embereknek, hogy mostantól kezdve hogyan és miként éljenek. S az eszközökben sem válogat: látható, hogy egyre kényelmetlenebbé válik nekik a parlamenti választás intézménye, mert hiszen egyre gyakrabban nem azt az eredményt hozza, amire számítanak, amire szükségük lenne „nemes” céljaik elérése érdekében. Ezért egyre többször fogalmazzák meg a közvéleménynek külföldön és itthon is, hogy a választások nem meghatározók, mert a többségi hatalom „meghekkeli” azokat azáltal, hogy korlátozza a sajtószabadságot, elnyomja az ellenzéki hangokat, megszünteti a fékek és ellensúlyok rendszerét, s így a választások eleve nem tisztességesek és fairek.

Ilyenkor fel kell tenni a kérdést: vajon hol szabad a vélemény, hol szabad a sajtó és média? Ott, azaz a „fejlett” Nyugaton, ahol, ha valaki a migránsáramlattal és migránsokkal szemben felemeli a hangját, jogi következményekre számíthat, vagy blokkolják a Facebook-oldalát? Ott, ahol újságírók álriportokat készítenek a „szerencsétlen” menekültek nehéz sorsáról, félrevezetve a nemzetközi közvéleményt (lásd Spiegel)? Ott, ahol a főáramú vélemény mellett gyakorlatilag másféle nézet, kritika nem jelenhet meg, miként így van ez a nyugati média szinte egészében? Vagy abban az országban van sajtó- és szólásszabadság, ahol a regnáló miniszterelnökről a legdurvább szavak, jelzők elhangozhatnak következmények nélkül, ahol tizenéves lányok undorító nyelvhasználatát dicsérhetik meg kórusban a magyar politikai kultúra olyan női bajnokai, mint Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett vagy éppen Bangóné Borbély Ildikó? Elárulom: az utóbbiban. Magyarországon van szólás- és sajtószabadság. Az úgynevezett Nyugaton már régen megszűnt. Ennyit erről.

A magyar ellenzék tehát átlépte a Rubicont – amit az elmúlt harminc évben még senki! –, és ezzel újra óriási károkat okoz a magyar demokráciának. Akárcsak 2006-ban, amikor véresre verte és kínozta az ellene teljes joggal tüntetőket az akkori erőszakszervezetével.
És ennek nem lesz vége, nincs vége. Ugyanis elindultak egy olyan úton, ahonnan nincs visszaút: innentől kezdve újra és újra ­emelniük kell a tétet.

Ugyanis ha obstruálnak a parlamentben, egy centiméterről filmezik és sípolják tele a vezető politikusokat, onnan hogyan mennek vissza normális ellenzéki képviselőbe? Mit szólnának ehhez a megbízóik, vagyis Soros György és a globális elit, akik végső csatába küldték őket? S ha a földön fetrengenek az MTVA épületében, mint egy hisztériás rohamot kapott hülye gyerek, és nekirohannak az ajtónak, mint egy vásári ­komédiás, akkor onnan hogyan válnak újra normális ellenzéki politikussá, aki több mint egy született provokátor, egy anarchista? S ha a legocsmányabb szavakat használják a kormányfőre és társaira, akkor utána hogyan lehet majd egyszer mégis a politikai porondon a normális párbeszédre visszatérniük?

Nos, elmondom: sehogy. Innen nincs visszaút a neoliberális ellenzéknek. S erre, ha még nem tudják, hamar rá fognak jönni. S az a ­rossz hírem mindannyiunknak, vagyis inkább a jóérzésű magyar állampolgároknak, hogy az ellenzék emelni fogja a tétet. Nem tehet mást. Ezért azt is megjósolom, hogy a következő hónapokban valamilyen szinten bojkottálni fogják a parlamenti munkát is. Lehet, hogy részlegesen, lehet, hogy teljesen. S közben tovább zajlik majd körükben a bojkott dumája. Addig, amíg ez a demokrácia keretein belül működő nem demokratikus ellenzék szét nem hullik darabjaira. Ha így lesz, bőven megérdemli a sorsát.

Ismét bebizonyosodott tehát: a demokráciát nem elsősorban az intézményei működtetik. A demokráciát a normák, az erkölcs, a tisztesség működteti – tehát maga az ember.

Szerző: Fricz Tamás politollógus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/az-ellenzek-atlepte-a-rubicont-3894845/

 

Az unió elveszett szuverenitása

A Külkapcsolatok Európai Tanácsa és a Külkapcsolatok Tanácsa az egész kontinenst behálózza.

Kik irányítják valójában az Európai Uniót? Talán Jean-Claude Juncker? Vagy Frans Timmermans? Esetleg az Európai Tanács? Vagy az ­Európai Parlament? Vajon a formális, látható uniós fórumokon dőlnek el az igazi kérdések euróról, gazdasági lépésekről, migrációról, költségvetésről, támogatásokról, kötelességszegési eljárásokról, a 7-es cikkely megindításáról? Vagy talán a háttérben, zárt ajtók mögött?
Megelőlegezett válaszom a következő: az Európai Unióval kapcsolatos lényeges, meghatározó ügyek informális csatornákon dőlnek el.

Az Európai Uniót a globális – elsősorban pénzügyi – elit irányítja néha direkt, gyakrabban indirekt eszközökkel. Ettől még számos részletkérdés van, amelyben a bizottság bürokráciája vagy a tanács hoz döntéseket, de ezek általában nem a meghatározó kérdések.
Ahhoz azonban, hogy észrevegyük és felfogjuk a globális elit hálózati jelenlétét az unió körül és az unióban, ki kell lépnünk a hagyományos információs keretekből, s nem pusztán a sorok között kell olvasnunk, mint a régi pártállami időkben, hanem alternatív hírforrások után is kell néznünk, s ott keresni a hiányzó információkat.

A nyugati sajtó és média ugyanis politikailag korrekt nyelven beszél, s tevékenységének éppen az egyik legfontosabb célja, hogy a valóságos mozgatórugókat, informális döntési pozíciókat és hálózatokat eltitkolja előlünk, avagy ha mégis felszínre kerülnek, elkenje, bagatellizálja és nevetségessé tegye előttünk.

Nem véletlen az sem, hogy alig esik szó egy, az unió mellett – vagy fölött – működő szervezetről, amelyiknek azonban az unió döntéseire gyakorolt informális, de annál nagyobb és jelentősebb hatása még logikai úton is könnyen levezethető.

Az European Council on Foreign Rela­tionsról, a Külkapcsolatok Európai Tanácsáról (ECFR) van szó. Ezt a szervezetet Soros György segítségével alapították 2007-ben, aki az anyaszervezetnek, a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, CFR) is tagja, sőt egy ideig igazgatója is volt. A tanács a honlapján megfogalmazott ars poeticája szerint a – gróf Richard Coudenhove-Kalergiig visszavezethető – páneurópai koncepció hívei, amelyet Brüsszellel és a tagállamokkal együttműködve szeretnének érvényre juttatni. Világos szavak, fordítsuk le magyarra: céljuk az Európai Egyesült Államok létrehozása.

Ha egy leányvállalatról beszélünk, akkor aligha lehet kérdéses, hogy annak működését alapvetően az anyavállalat irányítja. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni, hogy kiket és mit képvisel az ECFR, akkor tudnunk kell, hogy miféle intézmény a CFR, azaz a Külkapcsolatok Tanácsa. A CFR, amelynek központi székháza New Yorkban van, nem más, mint az egyik, ha nem a legnagyobb erővel, forrásokkal és hálózattal rendelkező globális irányító intézmény. Aki rámegy a szervezet honlapjára és áttekinti, hogy kik és milyen cégek, intézmények a tagjai – mintegy ötezer tagot számlál –, rögtön látja, hogy itt a világ legnagyobb és legerősebb politikai, gazdasági, pénzügyi és médiaérdekeltségei vannak jelen.

A Külkapcsolatok Tanácsát 1921-ben alapították (társintézménye a londoni Királyi Külügyi Intézet), az első időszakban a Rothschild Bankház irányította, később azonban a Rockefeller család vette át a tanács ellenőrzését. Ha csak a természetes személyeket vesszük, elég annyit mondani, hogy a második világháború utáni szinte mindegyik amerikai elnök, a legtöbb amerikai külügyminiszter és védelmi miniszter is a tagja volt – demokraták és republikánusok egyaránt.

Jelenleg vezetői politikusok, kormányzati emberek, a média, az oktatás, a tudomány kiemelkedő személyiségei, a civil szféra irányítói stb. tagjai a testületnek. De káprázatos azoknak a multicégeknek is a listája, akik részt vesznek a CFR tevékenységében. Csak a példa kedvéért, az alapító cégek közé tartozik többek között a Chevron, az ExxonMobil, a Goldman Sachs bankház, a Google, a J. P. Morgan, a Moody’s, a Morgan Stanley, a Nasdaq, a Pepsi és a Viasat. De sorolhatnám tovább: Generali, BP, Credit Suisse, a mostanában bajban lévő Deutsche Bank, a Paypal, a migránsbizniszbe jócskán beleálló MasterCard, a Shell, a Toyota, a Boeing, a Fitch Ratings, az IBM, a Walmart, a Total, a Mitsubishi, és hát természetesen a Soros Fund Management LLC.

Soroljam még tovább, Lendvai Ildikó?

Tehát: a világ legnagyobb bankjai, brókerházai, befektetőcégei, multinacionális nagyvállalatai, biztosítótársaságai, médiabirodalmai egyaránt jelen vannak ebben a különös, gigászi befolyással bíró nem is intézményben, hanem – mert ez a pontos – globális hatalmi hálózatban.

A CFR-hez korábban és ma is kötődő személyek számtalanszor kifejezték elköteleződésüket egy új világrend kialakítása, a globális szabadkereskedelem, a nemzetállamok háttérbe szorítása, a multikulturalizmus és a migráció hasznossága s ami témánk szempontjából a legfontosabb, az Európai Unió szuperföderális állammá való átalakítása, azaz a világkormányzás európai bázisának megteremtése mellett.

Aligha lehet kétségünk, hogy a Soros György és fia által felügyelt Külkapcsolatok Európai Tanácsa mint fiókintézmény az anyaintézményhez hasonló célokat követ. Az ECFR-nak 330 tagja van, s itt is, akárcsak a CFR-ben, vezető európai politikusok, kormánytagok, médiaguruk, a tudományos és oktatási élet befolyásos személyiségei találhatók meg köztük.

De ami a legfontosabb: számos, az Európai Unió testületeinek – a bizottságnak és a parlamentnek – volt és mai befolyásos vezetői tagjai az ECFR-nak, ismét csak a példa ked­véért: Pierre Moscovici jelenlegi biztos, Joschka Fischer volt külügyminiszter és nem mellékesen igazi ’68-as „hős”, Romano Prodi volt bizottsági elnök, a számunkra jól ismert, Gyurcsány-hívő Joaquín Almunia volt pénzügyi biztos, Alexander Graf Lambsdorff neoliberális politikus, Sigmar Gabriel volt szociál­demokrata külügyminiszter, Hannes Swoboda volt szocialista parlamenti képviselő és a végére egy kedvencünk: Ulrike Lunacek asszony, az EP korábbi alelnöke, Judith Sargentini egyik „elődje”, az Orbán-kormány elkötelezett híve… Egyszóval csupa-csupa liberális és a globalizmusnak elkötelezett személy.

A magyar tagok közül érdemes megemlíteni Bajnai Gordon volt miniszterelnököt, Ficsor Ádámot, a Gyurcsány-kormány volt miniszterét,vagy Meszerics Tamás LMP-s képviselőt, aki arról ismerszik meg, hogy tartalmilag teljesen elfogadhatónak ítélte a Sargentini-jelentést. De ami a legszebb: Soros Györgyöt és fiát, Alexander Sorost a tagok nemzetek szerinti felsorolásában a magyar tagok között tartják számon.

A magyar érdekképviselet tehát már biztosított. Utóbbiban azért mégsem lehetünk olyan biztosak, hiszen tavaly tavasszal az ECFR ötven tagja, befolyásos európai személyiségek – köztük Bajnai Gordon – nyílt levelet tettek közzé a magyar felsőoktatási törvény ellen és a Soros-féle CEU (Közép-európai Egyetem) védelmében. Ebben gyakorlatilag felszólították (!) az Európai Bizottságot és az unió tagállamait, hogy minden erővel lépjenek fel a törvény ellen.

Még egy érdekesség: az ECFR-nak jelenleg 34 szakértője van, és e csapat csaknem egyharmada vagy arab származású, vagy beszél valamilyen arab nyelven. Teljesen érthetőnek tűnik mindez, hiszen mégiscsak egy európai intézményről van szó: nem árt a nyitottság Afrika és Ázsia irányában. De talán az is számít, hogy megfelelő szakértőkkel készítsék elő a szép, iszlám migránsokkal „megmentett” európai jövőt.

A Soros György és fia által felügyelt Külkapcsolatok Európai Tanácsa kézzelfogható, egyértelmű, igen erős és befolyásos hálózattal van jelen az Európai Unió, különösen a bizottság és a parlament életében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a ECFR behálózza az uniót, s nem együttműködésről, hanem nyomásgyakorlásról, sőt megítélésem szerint irányításról van szó. Itt kell említeni a DC Leaks nyilvánosságra került titkos dokumentumát, amelyből kiderül, hogy a parlament 751 képviselője közül 226-ot tartanak nyilván Soros és szervezetei megbízható szövetségesének.

Ha ebből a szempontból nézzük Soros György rendszeres találkozóit az unió vezetőivel, amelyekről soha nem tudhatunk meg semmi érdemlegeset (éljen a demokrácia, a sajtószabadság és a transzparencia!), vagy ha azt vesszük, hogy az új spanyol miniszterelnöknek, Pedro Sáncheznek az első dolga volt Sorossal négyszemközt találkozni, s ha ehhez hozzávesszük, hogy az ECFR nyilvánvalóan Soros ellenőrzése alatt áll, akkor sajátos következtetésekre levonására van jó okunk. Ez pedig az, hogy van egy szervezet, amelyik gyakorlatilag az unió deep state-jeként, mélyállamaként van jelen. Egyfajta háttérerőként, amely nagymértékben megszabja, hogy milyen döntések szülessenek az unióban. Amíg teheti, amíg minderre nem hívjuk fel a közvélemény figyelmét.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/az-unio-elveszett-szuverenitasa-3871529/