Nem volt következmény…

A „Magyarország egy következmények nélküli ország” mondás szülőatyja kicsit szégyellve utal a saját mondására, de a kivételes helyzet miatt mégis erre kényszerülök.

Az úgynevezett „Gergényi-perben” – tehát a 2006 őszi, ártatlan tüntetőkkel szembeni rendőrattakok és példátlan brutalitások perében – meghozott bírósági ítélet ugyanis mélységesen felháborító és egész Magyarországra nézve megalázó.

Azért, mert 400 ezer forintos büntetéssel megváltható az, hogy 2006 őszén a magyar demokráciát, s az emberi jogokat a szó valós és elvont értelmében is lábbal taposta meg a Gyurcsány-kormány és annak rendőrsége.

400 ezer forintot érne a magyar demokrácia és a magyar szabadság? – kérdezem én, kissé kiábrándultan.

Szóval irány a pénztár, Gergényi bajtárs, utána pedig: a vizsgálat lezárult, felejtsük el?

S utána hunyjuk le szépen a szemünket, mint a kis Balázs?

Ha ezt így meg lehetett úsznia az igazi felelősöknek, akkor tényleg nagy baj van az igazságszolgáltatással.

És akkor valóban nehéz elszámoltatni bárkit és bármit.

Azért kellett volna példátlanul szigorú ítéletet hozni ebben az ügyben, hogy az világosan jelezze a közvélemény számára: az igazságszolgáltatás nem tűri el a hatalom erőszakos túlkapásait, az elnyomást, az ellen mindig és minden esetben fellép, tehát ez figyelmeztetés lehetett volna a mindenkori kormányzatok számára, hogy hol a határ, amit demokráciában soha nem lehet túllépni.

A bíróságnak azt kellett volna megmutatnia, hogy nem a jogszolgáltatás, hanem a társadalmi igazságérzet és a demokratikus erkölcs talaján áll.

Ennek az ellenkezőjét tette, aminek viszont érződik a következménye: fájó üresség-érzet, kiábrándultság és cinizmus azokban, akiket foglalkoztat a dolog. És ami a legszomorúbb és egyben legveszélyesebb: az igazságszolgáltatásba vetett hit elvesztése.

Természetesen elképesztő, hogy egy olyan bíró kaphatta meg a Fővárosi Ítélőtáblán az ügyet, aki a Biszku Béla elleni perben – hogy úgy mondjam – már „bizonyított”: megsemmisítette a háborús bűnökkel vádolt Biszkut öt és fél éves börtönbüntetéssel sújtó elsőfokú ítéletet, s új eljárást indított el. Rúzsás Róbert az indoklás során többek között képes volt arra a „bravúrra”, hogy a neves és indokoltan nagy tekintélynek örvendő Káhler Frigyes jogászt és történészt elfogultnak minősítse, s szakértői véleményét eképpen semmisnek tekintette. Miért is? Azért, mert Kahler Frigyesről már korábban „kiderült”, hogy a sortüzekben „elfogult” véleményt képviselt. Vagyis, profán nyelvre lefordítva, a tömegbe lövetést nem tartotta igazán szép cselekedetnek…

Értik ezt? Mindez azt jelenti, hogy Rúzsás bíró számára az az értelmezés, az a történelmi látásmód, amely az 1989-1990-es rendszerváltás óta demokratikus gondolkodásunk alapja, nem más, mint „elfogultság”. Vagyis, a nemzeti szuverenitásunk érdekében, illetve a diktatúra ellen és a demokráciáért fellépő forradalmi tömegekkel szembeni sortűzparancs, ami ártatlan emberek halálát okozta, számára olyan esemény, amelyet „objektíve”, „elfogultság nélkül” kell megítélni. Van tehát Magyarországon 2017-ben, 27 évvel a rendszerváltás után egy olyan bíró – vagy tán jóval több is? -, aki számára nem evidens kiindulópont az, hogy az 1956-os forradalmárok jó és nemes célokat szolgáltak, míg, akik ez ellen fegyveresen, tömeggyilkosa módjára léptek fel, rossz és nemtelen célokat követtek és ezért bíróság előtt kell(ett volna) felelniük.

Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás alapját, talapzatát jelentő eszmék és alapértékek – melyek az Alaptörvényünkben is benne vannak! – Rúzsás bíró számára „elfogultságok”. Nos, ez a bíró az, aki megmutatta a Biszku-ügyben, hogy vannak itt még bátor kommunisták, akik „dacolnak az imperialista időkkel”, akik „őrzik a lángot”, s ha kell, küldik a vörös segélyt.

És ez az a bíró, aki a Gergényi-per főítésze lett…

Tényleg, emberek, vajon számíthattunk ezek után más ítéletre? Az elvtársi szolidaritás adott volt: a posztkommunista Gyurcsány-kormány rendőrségének brutális fellépését sem volt hajlandó „elfogultan” szemlélni fent nevezett bíró. Itt jegyzem meg, hogy Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró, kiemelkedő jogász és Balsai István, volt képviselő a 2006 őszi eseményekkel kapcsolatos, parlamentnek írt átfogó jelentésükben a legkevésbé sem túlkapásokról, hanem rendőrterrorizmusról írtak. Gondolom, Rúzsás számára Völgyesi és Balsai is „elfogultak”, hiszen nem az azonosító nélkül emberek válogatás nélkül ütlegelő és rugdosó rendőrök, hanem, érthetetlen okoknál fogva, az ártatlanul megalázott és meghurcolt emberek oldalára álltak…

De itt ne álljunk meg, mert van itt még egy nagyon fontos dolog.

Az pedig az ügyészség, vagyis a vád képviselőjének szerepe. Hogyan is fogalmaz a magyar alaptörvény? „A legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként, mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését.”

A magyar kormány az elmúlt években már számtalanszor hangot adott annak az igényének, hogy a 2006-os rendőri beavatkozással, brutalitással kapcsolatban a legszigorúbb ítéletet várja el. A Fidesz az ítélet elhangzása után azonnal reagált, és felháborítónak enyhének nevezte azt, amely elfogadhatatlan és megalázó az áldozatok szempontjából. Kiemelték, hogy Gergényi Péter az egyik felelőse annak, hogy 2006 őszén „Gyurcsány Ferenc erőszakkal szétverette az ellene békésen tüntető tömeget”. Politikai bosszúból több száz békés demonstrálót állítottak elő, sokakat meghurcoltak, sokan megsérültek, többen maradandó sérüléseket szenvedtek – írták.

Ezek után a kérdés: vajon kit képviselt az ügyészség a vád megfogalmazásakor? Vajon az állam büntetőigényét képviselte? Vagy kiét? Hiszen az állam – vagyis, lefordítva, a kormány – a legszigorúbb büntetésben volt érdekelt, ezt várta el a vád emelésekor.

Két óriási „hiba” állapítható itt meg.

Első: az ügyészség a szeptember 19-21 közötti, illetve az október 23.-ai rendőri fellépés kapcsán azzal vádolta a rendőri vezetőket – Gergényit és társait -, hogy a rendőri brutalitás előtt, közben, s utána nem avatkoztak be, nem állították le a folyamatot, illetve utólag sem vontak senkit felelősségre.

Csakhogy, azt gondolom, fordítva ültek a lovon. Kérdezem én naivan: nem az a kiinduló jogi-szervezeti alaphelyzet, hogy a rendőr parancsra cselekszik? Hogy a rendőr nem önkényesen dönt arról, hogy mit cselekedjen? Nem szigorú és „azonnalos” (Gergényi kedvenc szavajárása) parancsok alapján lép fel tüntetések idején és máskor is? Persze, egy-egy rendőr eltérhet a parancstól (meg is kapja érte a büntetését), de szervezett rendőri egységek, alakulatok nem a feletteseik utasításai szerint járnak el? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy több ezer rendőr egyszerre megőrül és öregemberekre, kismamákra, papokra és bámészkodókra támad?

Szóval ne viccelődjünk egymással, mert erre már senki nem vevő. Az ügyészségnek nem azzal kellett volna vádolni a rendőri vezetőket, hogy nem állították meg az „elszabadult hajóágyú” közegeket, hanem simán vádolni kellett volna azzal őket, hogy olyan parancsokat adtak ki az alakulatoknak, amelyek önmagukban bűncselekmények. (Hiszen, hogy a logika csúnya szabályait kövessük, a tévészékház ostrománál is világossá vált, hogy a rendőri utasítások alapján cselekedtek és nem cselekedtek a székházon belüli és kívüli rendőrseregek – s ezekről az utasításokról is kiderült, hogy a legfőbb okozói voltak az összetűzéseknek és sérüléseknek… Vajon a következő napokban hirtelen elfelejtettek parancsokat adni Gergényiék? Ugyan már! Ugyan már!)

De mindez „semmi” (persze nem az) a legfontosabb dologhoz képest.

Ez pedig nem más, mint hogy Gyurcsány Ferencet, mint a rendőrséget és a belügyminisztériumot irányító miniszterelnököt – aki az irányítási hierarchia legtetején van – senki nem vádolta meg semmivel. Nyilvánvaló – amire a Fidesz is utalt – Gyurcsány elsődleges felelőssége. Gergényiék az ő utasítása vagy beleegyezése nélkül nem dönthettek egy ilyen sorsdöntő kérdésben, nem dönthették el egyedül, hogy a százezres tüntető tömeggel szemben hogyan és milyen módon lépjenek fel az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján. Ez már nem rendőri, hanem politikai döntést igényelt. Ez világos, érthető és indokolt.

De Gyurcsányt még tanúnak sem idéztették be.

És itt fejezem be ezt a cikket.

 

A 21. század új és meghatározó törésvonala: a globális piac és a nemzetállam közötti konfliktus

A legfőbb veszély az a 21. században, hogy a nemzetállamokra épülő demokráciát, mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági elitokrácia. A modern társadalmakat legátfogóbban és hálózatosan szervező három meghatározó szféra, a piac, az állam és a társadalom vonatkozásában a piac tesz szert globális hatalomra; a multinacionális gigacégek és pénzügyi körök együttesen olyan érdekszférát formálnak, amelyik helyzeténél fogva a nemzeti keretek között működő (nemzet)államok és társadalmak fölé emelkednek. Az elitokrácia meggyőződése, hogy a világ gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai válságai nem kezelhetőek máshogyan, mint régi és új, már működő és a jövőben működésbe lépő globális intézmények segítségével, s ezért, ebben a folyamatban olyan új működésmódot alakítanak ki, amely alárendeli a demokráciát a globális szempontoknak. Nem „megszüntetni” akarják a demokráciát, hanem „alárendelni”, olyan politikai eljárásmóddá változtatni, amely felett immáron nem a társadalom, hanem sokkal inkább a globális elit akarata érvényesül.

Ebből fakadóan létrejön a globális piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti 21. századi törésvonal (cleavage), s válik a legmeghatározóbb, más törésvonalakat is magában foglaló konfliktussá.

A globális elit tehát egyszerre áll konfliktusban a nemzetállammal és a demokráciával is, s a megoldást egy, nemzetállamok feletti Új Világrendben, illetve a Világkormányzásban képzeli el. Elképzeléseik szerint a nemzetállamok háttérbe szorítása, hosszabb távon megszűntetése, illetve nemzeti demokráciák helyett egy új globális uralmi rend létrejötte lenne a megoldás a világ összes konfliktusára.

A törésvonal-, vagy angolul cleavage-elméletet Seymour Martin Lipset amerikai, illetve Stein Rokkan norvég politológusok dolgozták ki még a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején. Elméletük az óta is a politikatudomány egyik meghatározó eleme, vizsgálati módszere. Az elmélet abból indul ki, hogy a modern társadalmakban az egyes társadalmi csoportok között létrejönnek olyan ellentétek, konfliktusok, melyek belső, társadalmi keretek között nem oldódnak fel, ezért politikai formát öltenek, s politikai szervezetek, jelesül pártok lépnek fel a társadalmi ellentétek egyik vagy másik oldalán álló osztályok, csoportok érdekének védelmében és képviseletében. A társadalmi ellentétek tehát az által válnak törésvonallá, hogy az adott ország politikai és párttagoltsága ezekre épül fel, ennek a mentén zajlanak a politikai és közéleti küzdelmek, ennek mentén jönnek létre kormányok, kormánykoalíciók, illetve vonulnak ellenzékbe pártok. Vagyis, az eredeti, a nyugati társadalmakból kiinduló Lipset-Rokkan-elmélet szerint a társadalmi megosztottságok alakítják ki a pártrendszert és a politika szerkezetét az egyes országokon belül.

Lipset és Rokkan tehát kifejezetten az egyes országokon belüli konfliktusokról beszéltek, s a történeti kornak megfelelően négy meghatározó törésvonalat különítettek el, mely közül kettő gazdasági, kettő kulturális jellegű volt. Gazdasági törésvonalnak számított – s egyben a bal-jobb szembenállás alapját is jelentette – a munka és a tőke ellentéte, amelyet modern nyelven nevezhetünk a tulajdonosok és a tulajdonnélküliek, avagy a munkáltatók és a munkavállalók konfliktusának is. Ennek mentén alakultak ki egyik oldalon a kommunista, szocialista, szociáldemokrata, a másik oldalon pedig a vállalkozó- és magántulajdon-barát liberális és konzervatív-kereszténydemokrata pártok. A másik fontos megosztottság az ipari és az agrárérdekek ellentéte; az agrárszektor háttérbe szorulásával párhuzamos megjelentek az agrárpártok szerte Nyugat-Európában, illetve Amerikában.

A kulturális ellentétek egyike a vallási, hívő-nem hívő, illetve a felekezetek közötti szembenállás, mely a 19. század liberalizációja következtében létrehozta a kereszténydemokrata és keresztényszociális pártokat (e kettő szövetségére épül ma is a német kormányzó koalíció jobboldala). Az úgynevezett „néppárti” politikai tábor ma is elsősorban kereszténydemokrata pártokra épül az EU-ban is. Végül a szerzőpáros által elemzett másik kulturális ellentét a nemzeti-etnikai szembenállás, ami az adott országon belüli, többséget alkotó államnemzet és a kisebbségben lévő nemzetiségek, etnikai-nyelvi csoportok között alakult ki. (Erre példa Spanyolországban a baszk és a katalán kisebbségi párt, az északír függetlenségi Sinn Féin, a belgiumi vallon és flamand pártok, az RMDSZ és még lehetne hosszan folytatni a sort.)

Lipset és Rokkan a hatvanas-hetvenes évek nyugati társadalmaiból indultak ki, s így bontották ki a legfontosabb törésvonalakat. Jól látható azonban, hogy ők akkor természetes módon az egyes országokra fókuszáltak, a nemzetállamokra, azaz endogén, belső konfliktusokat elemeztek, ami tökéletesen meg is felelt az akkori történelmi, politikai és társadalmi feltételeknek. A globalizációs folyamatok, a globális piac kialakulása éppen ebben az időszakban erősödik fel, s kap hatalmas lendületet a Szovjetunió és ezzel a kommunista tábor felbomlásával, a világ – úgymond – egypólusúvá válásával. Lipset és Rokkan még nem érzékelhették kellő mértékben, hogy a helyi, országos piacok hogyan szorulnak vissza a globális piaci szereplők, a multinacionális gigacégek megjelenésével, a globális bank- és pénzügyi szféra hogyan veszi át a hatalmat az ipartól, a termelőtőkétől, milyen mértékben jelenik meg a spekulatív pénztőke, s mindennek eredményeként a pénzügyi hatalom hogyan vált át fokozatosan politikai hatalommá – globális metszetekben.

Lipset és Rokkan tehát országokon, nemzetállamokon belül analizáltak, s országok közötti összehasonlításokat tettek – az akkori állapotoknak megfelelően.

A 21. században azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s az országos törésvonalak fokozatosan alárendelődnek a globális törésvonalaknak. Éppen ezért újra kell értelmeznünk a klasszikus szerzőpáros elméletét; nem eldobni kell azt, ellenkezőleg, a mai viszonyokhoz kell igazítani.

Ennek pedig az a lényege, hogy immáron nem a nemzetállamon belüli ellentétek a meghatározóak, hanem maga a nemzetállam áll a törésvonal egyik oldalán, a másik oldalon pedig megjelenik a globális piac és a globális uralmi rend, amely számára a nemzetállam immáron lebontandó korlátot jelent a profit- és hatalmi érdekeik érvényesülése előtt. Az új, 21. századi törésvonal a nemzetállamok szempontjából immáron leegyszerűsödött a Hamlet-i „lenni vagy nem lenni” dilemmájára.

A globalizmus (globális rend) és a demokrácia, illetve a globális piac és a nemzetállam ellentéte egyben komplex kategória, mert magában foglal több, önmagában is fontos konfliktusokat és szembenállásokat. Ezek többek között:

  1. Egyesült Európai Államok vagy a nemzetek Európája. Az előző egyet

jelentene a tagállami szuverenitás felszámolásával és egy koncentrált, szuperföderális állam létrejöttével, amely egyben részévé válna a globális intézményi rendnek. (Csendben jegyzem itt meg, hogy az ENSZ Antonio Guterres leendő főtitkár irányítása alatt egyre inkább a nevének akar majd megfelelni, vagyis a nemzetek „egyesülése” nem szuverén és egyenrangú országok együttműködését, hanem a nemzetállamok felszámolódását jelentené – ha engedjük.)

  1. Liberális vagy nem liberális demokrácia. A globalizmus pártján álló,

„mainstream”-nak nevezett neoliberális irányzat a demokrácia azon változatát fogadja csak el demokráciának, amely a „többség dönt” elvét háttérbe szorítva az egyéni és kisebbségi jogokat, a mindenkori ellenzék jogait túlpreferálja, így oldva fel az erős, nemzeti alapú központi hatalmat. Minden, a legitim többségi uralmat következetesen érvényesítő ország azonnal megkapja a féldemokratikus, autokratikus, illiberális stb. leminősítő jelzőket.

  1. Multikulturalizmus vagy a többségi kultúra uralma. A globalizmus hívei a

kulturák, vallások, etnikumok stb. között nem tesznek különbséget, viszont hirdetik a másság védelmét a többséggel, az „elnyomó”, fehér, férfi, keresztény középosztállyal szemben; ideáljuk a kozmopolita állampolgár, aki elszakad a nemzeti identitásától, vallásától, kultúrájától. Ezzel szemben a nemzetalkotó (többségi) kultúra hívei az országon belüli kultúrák keveredését, egybeolvadását és feloldódását a nemzetállami lét felszámolódásával azonosítják és elutasítják.

  1. Elitizmus vagy antielitizmus. A globalizmus a piacot vezető cégek, bankok,

„befektetők” szakértelmében bízik a legjobban, azt vallja, hogy a világot egy hozzáértő elitnek kell irányítania. A globális elittel szemben fellépők kiinduló pontja viszont az, hogy az elitizmus a végletekig fokozza a társadalmi különbségeket a rendkívül szűk szupergazdag réteg és emberek tömegei között, aminek katasztrofális következményei lehetnek.

  1. A migráció lehetőség vagy veszély Európa számára. A globalisták

álláspontja egyértelmű, Kalergi 1920-as években kifejtett koncepciója a kevert fajú Európáról áll az egyik oldalon, s ez ellen lép fel az európai kultúra és vallás megvédését célul kitűző másik tábor (élén Orbán Viktorral).

A globalitás és a nemzeti lét világlátása közötti, végtelenül mély szakadék rányomja bélyegét a századunkra. Igazi törésvonal ez, mert nem csak a politika és az eszmék talaján jelentkezik, de láthatóan kettéosztja a társadalmakat is, ráadásul néha meglepően egyenlően (figyeljük meg, milyen sokszor születnek szinte „döntetlen”-szerű eredmények és patthelyzetek egyes országok választásain).

S a végére még egy sajátos dolog: a mi népi-urbánus ellentétünk a 20. század 20-as, 30-as éveiből már szinte visszatükrözte mindazokat a konfliktusokat, amelyek immáron globális, átfogó törésvonalakká váltak. (Lásd könyvem: A népi-urbánus ellentét tegnap és ma. Napvilág, 1997) Régóta magunkban hordozzuk mindazon ellentéteket, amelyek globálissá váltak; nem véletlen talán, hogy mintha a megoldás irányába is lennének „hasznos” javaslataink a világ számára.

Trump elnökségének igazi értelme: a globális elitokrácia elleni küzdelem

Hatalmas médiagépezet dolgozott azon, hogy sem az amerikaiak, sem mi, európaiak ne ismerjük fel az Egyesült Államokban zajló elnökválasztás valódi tétjét. Ez sok tekintetben sikerült is nekik; éppen ezért kell hangsúlyosan kimondani: Trump elnökké választása történelmi esemény, óriási esély arra, hogy a globális elit uralma megtépázódjon, és az amerikai társadalom újra talpra álljon – mind gazdaságilag, mind szuverenitásában. Ez a valódi tét, amely a következő négy évet meghatározza Amerikában.

A globális erők, amelyek az Egyesült Államokat is a markukban tartják, pontosan érezték és tudták a veszélyt, amely Trump esetleges megválasztásában rejlett. Éppen ezért tettek meg mindent, hogy Trump úgy tűnjön fel az emberek előtt elsősorban hazájában, de a nemzetközi közvéleményben is, mint egy totális kőbunkó, aki agresszív, modortalan, erőszakoskodik a nőkkel, buta, mint a tök, és nem ért semmihez. Ezzel szemben áll Clinton asszony, aki megfontolt, tapasztalt, igazi szakértő, kisujjában van a bel- és a külpolitika. Vagyis, Clinton a bennfentes, a „klub” tagja, akiben bíznak a „piacok” és a „befektetők” (vagyis a globális pénzügyi elit szereplői), míg Trump egy igazi kívülálló, egy alulról jött senki, akit az elit soha nem fogad be maga közé és ezért el kell kergetni jó messzire a hatalomtól.

Valljuk be: olyan hatalmas erők „tolták” felénk ezeket a fekete-fehér képeket a jelöltekről, hogy alig tudtuk kivonni magunkat a hatásuk alól, ha egyáltalán sikerült. Bár sokan annak szurkoltunk, hogy törjön meg végre a globális elitokrácia által dróton rángatott amerikai elnökök sorozata (sajnos Obamának sem sikerült kitörnie ebből az ördögi körből), mégis, az elsöprő fölényben lévő neoliberális közvélemény-formálóknak sikerült olyan képet sugallni Trumpról, hogy végül elbizonytalanodott az ember, hogy vajon tényleg ez a 70 éves fickó-e az, aki kellő intelligenciával, átlátó-képességgel, koncepcióval rendelkezik az előtte álló heroikus feladatok megoldására.

Ma már viszont jobban látszik, hogy Trump pontosan tudja, mi a legnagyobb kihívás számára, ezt a kihívást felvállalta, s beszélt is róla a kampánya során, csak sajnos erről már nem sok jutott el hozzánk az állítólagos viselt dolgai napi bizonygatása mellett.

Éppen ezért emeljük ki azt, ami valóban fontos és meghatározó a programjában: Trump az amerikanizmusra helyezi a hangsúlyt a globalizmussal szemben, vagyis, vissza kívánja szerezni az Egyesült Államok önállóságát és szuverenitását a globális elitokrácia markából. Trump helyesen felismerte a jelenlegi világhelyzetet: a rendkívül szűk kört alkotó (főleg bankár-dinasztiákra épülő) szupergazdag pénzügyi és vállalati világelit az elmúlt évtizedek során felvásárolta, megvette az Egyesült Államokat úgy, hogy felvásárolta és megvette annak politikai elitjét, kormányait, politikusait és képviselőit (a médiumokat szintúgy, jelenleg hat tulajdonos tartja kézben a teljes amerikai média-piacot…). Majd, a felvásárolt USÁ-t használja fel arra, hogy a világ piacai feletti uralmat is megszerezze – ez nem kis részt már teljesült -, majd ezen keresztül a globális politikai hatalmat is magához ragadja. Az Egyesült Államok felvásárlásán keresztül tehát a világ felvásárlására tesznek kísérletet, s ebben a játékban Hillary Clintonnak nagyon fontos szerepet szántak (mint ahogyan egyébként Angela Merkel vagy Juncker szerepe sem teljesen elhanyagolható, ha mindennek európai viszonylatait nézzük).

Trump kristálytisztán látja ezt, s tudatosan vállalta a brutálisan nagy erőkkel szembeni küzdelmet, annak érdekében, hogy a világ jelenlegi, alapvetően eltorzult, igazságtalan, globális uralomra épülő szerkezete megváltozzon. Trump nem véletlenül nem egy pártról beszél – hiszen ő teljesen más minőség ahhoz képest, mint a mit a konzervatív párt eddig jelentett -, hanem mozgalomról, amely az emberekre, a társadalomra, ha tetszik, a civil társadalomra épít. A teljes politikai elitet összességében tartja korruptnak – nincs kimondva, de aligha hiányoznak ebből a konzervatívok -, akiket már régen megvásároltak; csak a polgárok és azok mozgalma lehet az, amelyik képes szembeszállni a globális hatalmat gyakorló elitokráciával. Trump tehát valójában nem egy párt, hanem egy társadalmi mozgalom vezetőjeként lépett fel, mely mozgalom a Wall Street-i bankár- és multinacionális elit (tehát a nem amerikai, hanem globális erők) ellen lép fel, azaz nem politikai, hanem társadalmi küzdelmet vív.

Talán kicsit túlzás J. F. Kennedyt és Donald Trumpot összehasonlítani, ám minden különbözőségük ellenére az alapvető felismerésükben kísértetiesen hasonlítanak egymásra – és mindketten jó helyen „kapisgálnak”. Idézzük csak fel, mit is mondott Kennedy 1963-as, elhíresült rádióbeszédében, amit az óta is megpróbálnak – még mindig – jelentékteleníteni. A következőket: „Hölgyeim és Uraim! A „titkos” szó ellenszenves egy szabad és nyitott társadalomban. Népünk örökletesen és történelmileg ellenzi a titkos eszközökkel létrejött titkos társaságokat és titkos eljárásokat. Ellenszegülünk a világ egy monolitikus és szégyenteljes összeesküvésének, mely kizárólag titkolt eszközökön alapul, hogy befolyását megnövelje. Beszivárgással, felforgatással a választások helyett, megfélemlítéssel a szabad választások helyett. Ez a rendszer, amit megterveztek, óriási emberi és anyagi forrásokkal, egy igen hatékony gépezetben, amely katonai, diplomáciai, felderítési, gazdasági, tudományos és politikai műveletekből áll. Munkálkodásai rejtettek, nem publikusak, hibáit eltemetik, nem reklámozzák, ellenzőit elhallgattatják, nem dicsőítik, nem kérdőjelezik meg kiadásaikat, titkaikat. Solon, az athéni törvényalkotó megtiltotta, hogy megtörjünk az összeesküvések nyomására. Kérem, informálják az amerikai közvéleményt: az embernek annak kell lennie, aminek született: szabadnak és függetlennek.”

Nos, Donald Trump úgy döntött, hogy informálja az amerikai és a nemzetközi közvéleményt arról, hogy az összeesküvés létezik és egyre láthatóbb. Egy, természetesen a magyar első nyilvánossághoz soha el nem jutott kampánybeszédében így fogalmazott (a szöveg fontossága miatt engedtessék meg a kicsit hosszabb idézet): „Ez egy globális hatalmi rendszer, mely felelősséggel tartozik a gazdasági döntésekért, melyek meglopták a dolgozókat, az országnak a vagyonát szétlopták, és egy kis csoport hatalmas vállalatainak és politikusok zsebébe tették azt. Ez a harc a nemzetünk túléléséért folyik, és ez az utolsó esélyünk megmenteni azt. Ezek a választások határozzák meg, hogy szabad nemzet vagyunk-e még, vagy csak illúzió a demokrácia és mi gyakorlatilag egy kis embercsoport kezében vagyunk, kiknek globális érdekeik a rendszer korrupciójában rejlenek. A mi rendszerünk pedig korrupt, ez a realitás. …Clinton gépezete egy ilyen táprendszer közepében van; mi ezt a a Wikileaks dokumentumaiból tudtuk meg, kik feltárták, hogy Hillary Clinton titokban találkozik a nemzetközi bankokkal, hogy megtervezzék az USA szuverenitásának a megsemmisítését, hogy meggazdagítsák a globális pénzügyi erőket, megvédjék a szponzorok és barátok különleges érdekeit….A leghatalmasabb fegyver, amit elővettek Clintonék, ezek a vállalati médiák, a sajtó; valljuk meg, a vállalati médiák többé nem foglalkoznak újságírással; ők a politikusok különleges érdekeit védik, amelyek nem különböznek más lobbisták és bankárok érdekeitől, személyes célok által hajtva. Nem az önök érdekeit, hanem a sajátjukat követik. Mindenkit, aki kihívást jelent számukra, elátkoznak és megvádolják szexizmussal, rasszizmussal, idegengyűlölettel….A politikai elit, mely védi őket, be van vonva egy hatalmas , titkos és szélesen szétterjedt bűncselekménybe.” (Mindkét beszéd forrása: www.alternativhirek.blogspot.hu)

1963 és 2016: két dátum, amelyet összeköt a modern történelem: két amerikai ember kimondott néhány tényt a nemzetközi közvélemény előtt, aminek tudása nélkül nem érthetjük a világ működését. Nagyon remélem, a két dátum történéseinek hasonlósága itt be is fejeződik.

Azt javaslom mindannyiunknak, hogy ne azt nézzük, milyen a haja Trumpnak, hogy néz ki, hogyan beszél, mennyire megnyerő modorú vagy mennyire oxfordi a stílusa. Ezeket felejtsük el, mert ha erre figyelünk, mi is csapdába esünk. Sokkal fontosabb dolgok forognak kockán.

Trump komolyan gondolja, amit mond, s amire törekszik, az jót tenne a glóbusz társadalmának.

Erősen javaslom, álljunk mögé.

 

Új rend: az „Elitokrácia”

A legnagyobb veszély, hogy a 21. században a demokráciát, mint politikai rendszert felválthatja az elitokrácia, mint már nem politikai, hanem globális posztpolitikai rendszer.

Az elitokrácia első megközelítésben nem más, mint egy, gazdasági és pénzügyi fölényen alapuló uralmi rend, amelyet egy szűk, de globális hatalommal rendelkező elit irányít. Új – vagy, ha, mondjuk, a Római Birodalmat vesszük alapul, nagyon is régi – jelenség, hogy ez a hatalmi-uralmi rend valóban túllép a nemzethatárokon, hatósugara, rendelkezési területe internacionális, nemzetek feletti.

Ez a globális elitokrácia már létrejött, ám nem rendelkezik még azzal az intézményes, jogszabályi, normatív körülhatároltsággal, amely nélkül nem számíthat elfogadottságra a hatalom alávetettjei részéről.

Ezért, s ennek érdekében hatalmas erők dolgoznak azon, hogy a globális elitokrácia, mint új uralmi rend kereteit felépítsék, s azt elfogadtassák az érintett területek polgáraival, tömegeivel. Ennek a törvényesítési-intézményesítési folyamatnak több fontos eleme van, ilyen többek között az eredetét tekintve pusztán gazdasági, s nem politikai közösségnek szánt Európai Unió hiperföderális átszervezése Európai Egyesült Államokká, amelyben a tagállamok, a nemzetállamok a legtöbb területen elveszítik az önálló döntési jogkörüket, közös pénzügy, külügy, adóügy, hadügy stb. jön létre, melynek irányítását a globális elitokrácia tagjai, illetve annak küldött képviselői veszik át a nemzetállamok kormányaitól (lásd a francia és német külügyminiszter közös tervezetét az Unió átalakításáról).

További fontos eleme ennek a tervezett szabadkereskedelmi megállapodások (TTIP, TISA, CETA) nyélbe ütése, amelyek a multinacionális cégek és pénzügyi intézmények érdekeit szolgálják elsősorban, s törvényes kereteket hoznak létre a globális elitokrácia nemzetek felett átnyúló gazdasági és pénzügyi uralmi rendjének stabilizálásához.

Lényeges vonás az elitokrácia által irányított közbeszéd, beszédmód, véleményhatalmi monopólium megteremtése, amely egyfelől a nagy és globális sajtó- és médiabirodalmakon, illetve a kellő irányba átállított egyetemek, agytrösztök, alapítványok stb. globális hatású tevékenységén keresztül valósul meg. Ennek részeit képezik az elitokrácia által óriási pénzekkel finanszírozott ösztöndíjak, támogatások, szponzorációk kiterjedt, globális hálózata, amellyel a fiatal diplomásokat terelik a „megfelelő” szellemi áramlat, a neoliberalizmus irányába, a kozmopolita és elitista létmód keretei közé.

Az új generációk felé irányuló, óriási pénzügyi és szakmai karriert lehetővé tévő csábító ajánlatoknak nagyon nehéz ellenállni. Igaz, „cserébe” emberjogi aktivistává, feministává, a szexuális másságot védő alapítványi mozgalmárrá, neoliberális elveket valló közgazdásszá és pénzügyi szakemberré, a multikulturalizmust hirdető, a „politikailag korrekt” beszédmódot magáévá tévő filozófussá és társadalomtudóssá, a nemzetállamok elavultságát, a közvetlen demokráciát populizmussá nyílvánító, a tömegeket mélységesen lenéző politikai elemzővé kell válnia – azaz, be kell állnia a sorba. Jól látható, hogy az elitokrácia ebben a vonatkozásban látványos eredményeket ért el, s ma már nem kis bátorságra van szüksége annak, aki a nyugati világban a neoliberális hálózatokkal szembeni ellenállásra szánja el magát.

Az alapkérdés persze az: mi okozta, mi motiválta a globális elitokrácia létrejöttét?

A kiindulópontok gazdasági és szociológiai jellegűek. A Szovjetunió felbomlása után, a vasfüggöny leomlásával a világ bizonyos értelemben valóban egypólusúvá vált, ami nem a történelem végét és a liberális demokrácia végső győzelmét hozta el – miként tévesen gondolta Francis Fukuyama -, hanem a piacgazdaság globálissá válásával a gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi interdependenciák – kölcsönös függőségek – bonyolult rendszerei alakultak ki. Ezek a folyamatok, a korlátlanná és minden szempontból határtalanná váló spekulatív pénzügyi műveletek révén óriási, korábban soha nem látott nagyságrendű profitot termeltek ki, amely azonban egy nagyon szűk réteg kezében koncentrálódott. Ez a szűk réteg, az „elitek elitje” brutális pénzügyi bevételei és ebből adódó mérhetetlen befolyása révén eljutott ahhoz a lehetőséghez, hogy immáron ne pusztán a világ gazdasági és pénzügyi, hanem politikai, társadalmi, kulturális, szellemi stb. működésmódját is irányítása alá vonja. Ideológiájuk aligha lehet más – logikai úton is kikövetkeztetve -, hogy a világban zajló válságokat, a tömegek kakofonikus mozgásait, elégedetlenségeit és lázadásait csak egy, általuk irányított, világos szellemi bázison nyugvó uralmi rend képes kezelni, amely mintegy „felülemelkedik” a társadalmi csoportok, illetve nemzetállamok közötti feszültségeken, s globális megoldásokat kínál.

S itt van a szociológiai alap: az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek az elitokrácia szemében pusztán úgy jelennek meg, mint hogy a „tömegek” az egyenlőtlenségek miatt lázadoznak, populisták, rasszisták, anarchisták, fasiszták, tehát ezeket a „veszélyt jelentő” tömegeket kordában kell tartani, új uralmi rendbe kell integrálni. (Nem vitás: a Brexitet – más megosztottságok mellett – az alacsonyabb keresetűek 77 százaléka szavazta meg, szemben a magas jövedelműek 35 százalékával.) Ehhez pedig ideológia kell, amely elfogadtatja velük, hogy mostantól kezdve új korszak kezdődik, amelyben nemzeti és nemzetállami intézmények helyett globális intézmények keretei között kell élniük, kozmopolita multikulturális normákat és magatartásformákat követve.

Így áll össze a kép: a gazdaság globalizálódása és a jövedelmi olló brutális szétnyílása következtében valójában újra társadalmi réteg-ellentétek jöttek létre, amelyeket a globális elitokrácia a nemzetállami kereteken túllépve, globális intézmények és jogrend felépítésével kíván orvosolni.

Igen ám, de a demokratikus politikai rend nemzetállami keretek között jött létre történelmileg, s csak ezen keretek között képes legitim módon működni. Ha tehát a globális elitokrácia ezen túl kíván lépni, akkor logikailag túllép a demokrácián, s egy poszpolitikai korszakot nyit meg, amelyben a modern (demokratikus) politika alárendelődik egy egészen más alapokon szervező rendszernek.

Az lesz a Szép, Új Világ.

Vagy mégsem lesz?

Neoliberális cél: egy globális, kozmopolita csúcskultúra létrehozása

Bernard-Henry Lévy, neves neoliberális francia filozófus nem bírt az indulataival és a csalódottságával: a Brexit után egészen őszintén, nyersen fogalmazott (Népszabadság, június 30.). Kijelentette, hogy a népszavazási eredmény a populizmus, a demagógia, a jobbszél, az idegengyűlölet győzelme.  Meg a legavíttabb szuverenizmusé, a legostobább nacionalizmusé. A tömeg győzelme, a hajótörők, a balos bunkók, a részeg szkinhedek, az írástudatlan hőbörgők, a bikanyakú neonacionalisták győzelme.

Jómagam erre csak azt tudom mondani: köszönjük, professzor Lévy, a mélyről jövő, végre őszinte, indulatos, de a kozmopolita neoliberális lélek jelenlegi állapotának pontos lenyomatát megmutató mondatokat. Köszönjük, hogy képes volt leírni: „a Brexit örök időkre a tudatlanság győzelmének példája lesz a tudás fölött. A pitiánerségé a nagyság felett.”

Ó, hát igen!

Lévy szavai világosság teszik: ez a kozmopolita elit képtelen elviselni, hogy az övéktől eltérő, másfajta vélemény, nézet, gondolat vagy világszemlélet érvényesüljön, s nyerjen meg például egy népszavazást. Képtelen elfogadni, hogy a britek EU-tagságának kérdésében lehet másként is gondolkodni, mint ahogyan ő gondolja. Erről éppen azok a brutális minősítő jelzők tanúskodnak, amelyeket Lévy a cikkében habzó gyűlölettel leír.

Lévy képtelen felfogni, hogy nem csak a britek bennmaradása, hanem a kilépésük melletti szavazás is legitim döntés a választópolgárok részéről. Nem képes arra, hogy a Brexitet is felelős, megfontolt, tiszteletre méltó döntésnek tartsa, s ebből fakadóan tiszteletben tartsa a döntést.

Lévy gondolkodásában, úgy tűnik, nincs helye a történelemnek, a kultúrának, a hagyományoknak és a nemzettudatnak. Nem értette és nem érti meg, hogy az az Egyesült Királyság, amely világot uraló nagyhatalom volt évszázadokig, nem tudja és nem akarja elfogadni, hogy a kontinentális Európát vezető bürokrácia szabja meg azt, hogy nekik mit kell és hogyan tennie. A brit kilépés – megítélésem szerint – elsősorban és döntően lélektani kérdés volt; a britek többsége számára az Európai Unió és Nagy-Britannia két önálló, független entitás, egyik sem erőltetheti rá a másikra az akaratát. Úgy érezték, hogy az EU átlépett egy határt, s jelenlegi működése veszélyezteti a brit függetlenséget és szuverenitást.

Bernard-Henri Lévy neoliberális csőlátásában azonban ezeknek a szempontoknak nincs helye, számára egyetlen út létezik az emberiség számára: egyfajta kozmopolita csúcskultúra létrehozása, amelyben eltűnik a nemzettudat, a nemzeti szuverenitás, eltűnnek a nemzeti hagyományok, intézmények, szokások és erkölcsi normatívák. Ezt mondja és vallja az „elit”, ezt vallják a művelt, képzett, magasan kvalifikált emberek, azok, akik „számítanak”, ezt mondják a felvilágosultak, a tájékozottak, a világra nyitottak, a minőségi emberek.

S akik nem így gondolják, akik szembemennek a kiváló globális elit szándékaival, akik képesek a kilépésre szavazni? Kik azok?

Nos, ők a bunkók, a műveletlenek, a részeg hőzöngők, az írástudatlanok, a bikanyakúak, a trumpi „bőgők”, a pitánerek, az állatok.

Íme, itt a végső képlet: a tudás áll szemben a tudatlansággal, a felvilágosodás az elmaradottsággal, a fény a sötétséggel szemben.

Márpedig ebből logikusan következik, hogy a neoliberális elit – Lévy érvelése alapján – nem pusztán egyfajta igazság, hanem AZ IGAZSÁG birtokában van. Ha pedig így van, akkor az igazság útjába nem állhat holmi népszavazás sem. Sőt: amennyiben a tudatlan és ostoba, pitiáner és állatias nép dönti el a demokratikus választásokat, akkor a demokrácia, mint olyan, kényelmetlen, hátráltató tényező. Tehát a demokrácia zavaró elem a kozmopolita, globalista csúcskultúra létrehozatalának nagy, országokat és kontinenseket átfogó folyamatában…

Márpedig, ha komolyan vesszük Lévy szavait – és miért ne tennénk -, önellentmondás a (neo)liberális demokrácia fogalma, ugyanis a neoliberalizmus kiválasztott elittudata nem tűri el, hogy a demokráciát populisták, demagógok, szélsőségesek stb. uralják, vagyis, a demokrácia jelenlegi formájában és végső soron összeférhetetlen a neoliberalizmussal. Sokkal pontosabb, ha neoliberális elitokráciáról, neoliberális arisztokráciáról vagy neoliberális autokratizmusról beszélünk.

A Brexit, úgy látszik, lélektanilag valóban vízválasztó: megmutatkozik a neoliberális elit valódi természete. És a népuralommal, népszavazással, választásokkal szembeni ellenérzések megjelenése csak az egyik nyugtalanító jelenség. Emellett Lévy írásában megmutatkozik a néppel, az állampolgárokkal, a mindennapi emberekkel szembeni végtelen lenézés, lesajnálás, semmibe vétel. Ez alapján, aki nem tartozik a neoliberális, kozmopolita, globalista módjára gondolkodó elithez, vagy legalábbis nem követi és vallja annak alapvető világlátását, az tudatlan, bunkó, állat. Mi ez – kérdezem én -, mint a legtisztább és legsúlyosabb rasszizmus, a legtisztább és legsúlyosabb előítélet egy társadalmi csoporttal szemben, akit nevezzünk az állampolgárok sokaságának?

Az a nagyon nagy baj a neoliberális világelittel, hogy az ő előítéletük az egyik legrosszabb fajtából való: a velük nem egyetértő „plebszet”, SZDSZ-es megfogalmazásban: a „mucsaiakat” egyszerűen semmibe veszi, levegőnek nézi. Vagyis, emberi méltóságában aláz meg. Az embernek márpedig a méltósága a legfontosabb a világon. Ebbe taposnak bele a kozmopolita elit tagjai, köztük a világszerte imádott Bernard-Henri Lévy.

Sajnos nagyon sokan vannak, akik az ismert Stokholm-szindróma miatt ebből semmit nem vesznek észre, s imádják a kozmopolita elitokráciát.

Ideje lesz felébredni.