Hadházy és társai nem a demokráciában, hanem a káoszban hisznek

Hadházy és társai nem a demokráciában, hanem a káoszban hisznek

Hadházy Ákos, Szél Bernadett és a Momentum mozgalom arra buzdítják az embereket, hogy a nemzeti konzultáció kapcsán kiküldött kérdőíveket kitöltetlenül adják át nekik különböző gyűjtőpontokon, ezzel mintegy deklarálva, hogy a kormány által elindított kezdeményezésnek semmi értelme nincs, az nem szól másról, mint a kormány önfényezéséről és önigazolásáról.

Szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést Hadházyéknak: szerintük melyik demokratikusabb állapot, ha az emberek kizárólag négyévente mondhatják el, pontosabban jelezhetik a véleményüket az egyes pártokra és jelöltekre leadott szavazataikkal, vagy az, ha a négyéves ciklus alatt is kifejthetik álláspontjukat több fontos, az ország és az emberek sorsát meghatározó kérdésben?

Józanul gondolkodó, másfelől demokratikusan gondolkodó ember erre a kérdésre csak egyféle választ adhat, azt, hogy az emberek folyamatos megkérdezése jóval demokratikusabb eljárásmód a kizárólagosan négyévenkénti megnyilvánulásnál. Már csak azért is, mert a nemzeti konzultáció kicsit hasonlít a népszavazásokhoz, a közvetlen demokrácia kiemelkedő intézményéhez (mely leginkább Svájcban honos), igaz, előbbinek nincsen közvetlen jogi következménye, a demokrácia normái szerint azonban erkölcsi következménye annál inkább van a kezdeményezőre, a kormányra nézve.

Ezt persze már nem értheti Hadházy: ha egy kormány ilyen formában, levél útján megkérdezi az állampolgárokat, azaz kvázi népszavazást bonyolít le, akkor annak a végeredménye demokráciában még akkor is iránymutató kell legyen számára, ha a többség a kormánnyal ellentétes álláspontra helyezkedik. Ha ugyanis nem tenné ezt a kormány, akkor bizony Hadházy és Szél életében először joggal támadhatná meg a kormányt, antidemokratizmussal, a nép véleményének semmibe vételével vádolva őket.

Még azt sem veszik észre ezek a tehetségtelen emberek, hogy a kormány a konzultációval kötött helyzetbe hozza magát, hiszen nem teheti meg, hogy a válaszokat negligálja, ha azok nem tetszenének neki.

De Hadházyék valóban csak a romboláshoz és az értékek, intézmények szétveréséhez értenek, igaz, ahhoz nagyon. Ha Hadházyék egy kicsit is demokratikusan gondolkodnának, s nem csak a káosz szításával és a hatalom megszerzésével foglalkoznának a nap huszonnégy órájában, akkor a kérdőíveket nem összegyűjteni akarnák, hanem megválaszolni a tizenhárom kérdést a saját véleményük alapján.

De ahhoz valóban hinniük kellene abban, hogy az ő, kormánnyal ellentétes álláspontjuk valóban többségi álláspont Magyarországon. Nyilvánvalóan tudják, hogy ez nem így van, tudják, hogy az emberek döntő többsége egyetért a kormány tevékenységével és céljaival a koronavírus-járvány kezelésében, a gazdasági válság elleni lépésekben, a munkahelyek védelmében, s egyetértenek a Magyarország számára káros tevékenységet folytató Soros György céljait megakadályozó lépések megtételében is.

Hadházyék éppen azért választják a konzultáció bojkottját és az anarchista megoldást, mert pontosan tudják, hogy nem képesek a kérdőívek visszaküldésével, tehát demokratikus módon, nemes versenyben a kormányzati álláspontot támogató többséget kisebbségbe szorítani. Ezért aztán marad a szokványos lázadás és lázítás, az emberek totális hülyítése, provokáció és látványpolitizálás.

Emlékeztetnék ennek kapcsán az 1989. november 26-i, úgynevezett négyigenes – s egyben első – népszavazásra, amelyet az SZDSZ és még három párt kezdeményezett, s amelynek tétje az volt, hogy közvetlenül vagy közvetve – a parlament által – választunk köztársasági elnököt. Az MDF akkor óriási dilemmában volt, hogy részt vegyen-e a népszavazáson vagy bojkottálja azt. Végül a bojkott mellett döntöttek, s mivel a végeredmény végtelenül szoros volt – az igenek száma 0,14 százalékkal volt több, mint a nemeké, tehát 6101 vokson múlott a döntés –, egyértelművé vált, hogy ha az MDF mozgósítja szavazóit, lehet, hogy még ma is közvetlenül választunk köztársasági elnököt.

Nem lehetne egyszer, véletlenül elfogadni a kormány demokratikus eljárását, s részt venni abban? Nem az lenne az igazi „bosszú” számukra, ha a balliberális pártok a kérdőívek kitöltésére buzdítanák az embereket, s a híveik ellenvéleménye többségbe kerülne?

Úgy látom, ebben ők hisznek a legkevésbé. Ezért marad nekik újra és újra a lázítás, az anarchia, a káosz- és zűrzavarteremtés, a zavarosban halászás. 1906-ban Leninék, vagyis a bolsevikok bojkottálták a dumát. 2020-ban pedig Hadházyék bojkottálják a közvetlen demokráciát.

Igazi kommunista tempó.

Fricz Tamás

 

 

Silov altábornagy Záhonynál

A SZOVJET HADSEREG KIVONULÁSA SZIMBOLIZÁLJA AZT, HOGY A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁVAL LESZÁMOLTUNK

1989. június 16-án zajlott le Nagy Imrének és társainak újratemetése a Hősök terén. 1991. június 19-én pedig az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot Záhonynál. Melyik az igazi ünnep? Ezt a legkevésbé sem találós kérdésnek szánom, hanem kulcsfontosságú, eldöntendő kérdésnek a magyar rendszerváltás egészét illetően. Az egész rendszerváltás megítélése, az ahhoz való viszonyulásunk mikéntje és tartalma múlik ezen.

Ezért nem árulok zsákbamacskát, és a leg­elején világossá teszem: semmiképpen sem június 16., tehát Nagy Imre újratemetése, hanem június 19-e, a szovjet hadsereg kivonulása szimbolizálja azt a magyar társadalomnak, hogy a kommunista diktatúrával leszámoltunk, és egy független, szuverén államot, demokrá­ciát, szabadságot, piacgazdaságot hoztunk létre. De nézzük csak, miről szólt, mit szimbolizált június 16-a!

A Hősök terén lezajlott újratemetés Nagy Imre és társai, illetve a forradalmár áldozatok előtti főhajtás volt – egyben utólagos elismerése annak, hogy 1956-ban nem ellenforradalom zajlott le. De kik hajtottak főt, kik temették újra a kivégzett Nagy Imrét és társait? A pártállam képviselői, az MSZMP tagjai az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, amelyek három nappal korábban megkezdték a nemzeti kerek­asztal-tárgyalásokat a pártállam vezetőivel.

De vegyünk észre két dolgot.

Egyfelől június 16-án a forradalomban nézeteit demokratikus irányba megváltoztató, korábban kommunista miniszterelnök és társai álltak a középpontban. Vagyis nem a forradalmárok, nem a pesti srácok, nem a hősök álltak előtérben, hanem – mondjuk így – az idők szavát megértő Nagy Imréék. Másfelől az újratemetésen az ellenzéki pártok elfogadták azt, hogy az MSZMP és a kormány embereivel együtt, tehát a kommunistákkal mintegy vállvetve álljanak a koporsók előtt, vagyis azok utódjaival vettek részt az eseményen, akik kivégezték és felakasztották nemcsak Nagy Imrééket, de a forradalmárok közül is csaknem háromszáz embert.

Ezzel tehát azt üzenték az ellenzéki pártok, hogy a pártállami vezetők, a gyilkosok utódjai nélkül nem lesz rendszerváltás Magyarországon. Ez csak velük együtt képzelhető el. És ez súlyos üzenet, a rendszerváltás ügyének elárulása volt ott és akkor. Az újratemetés tehát nem a rendszerváltás nagy és szimbolikus aktusa, hanem egy alku, méghozzá nagyon rosszízű alku volt a diktatúra képviselőivel. Olyan kiegyezés a kommunistákkal, amelynek a következményeit a mai napig nyögjük – elég csak Gyurcsányra, Korózs Lajosra, Bangónéra és a többi posztkommunista politikusra gondolnunk.

Ennek a nagyon rossz és kiábrándító üzenetű rendezvénynek egyetlen, a rendszerváltást komolyan szimbolizáló eseménye volt, mégpedig Orbán Viktornak, a Fidesz vezetőjének beszéde, amelyben követelte a szovjet hadsereg kivonulását Magyarországról és ezzel a valóságos rendszerváltást. Orbán Viktor beszéde azért volt ott és akkor történelmi beszéd, mert ő volt az egyetlen, aki szembement azzal az alkuval, ami ott és akkor a pártállam és a többi ellenzéki párt között köttetett. Vagyis senki ne mondjon olyat, hogy a helyzet predesztinált volt, csak egy út állt az ellenzéki pártok előtt, semmi más. Ilyen helyzet a történelemben – nagyon csekély kivételektől eltekintve – nem létezik. Mindig van a, b és c variáció is. Miután valami megtörtént, könnyű azt mondani rá, hogy csak úgy történhetett, ahogy történt. Ha valami történelmietlen gondolkodás, az éppen ez a determinizmus. Orbán Viktor fellépése a Hősök terén világosan megmutatta ezt.

Ha tehát június 16-át értékeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy kettős hatása volt: egyfelől az ellenzéki pártok megalkuvását üzente, másfelől viszont a fiatalok, Orbán Viktor és a Fidesz következetes antikommunista és szuverenista állásfoglalását szimbolizálta. Ha harminc évet ugrunk az időben, annyit feltétlenül elmondhatunk, hogy a kormányzó Fidesz és Orbán Viktor ma is következetesen antikommunista és szuverenista – igaz, ma már nem Moszkvával szemben, de hát változnak az idők, csak a kihívások maradnak.

Nem véletlen az, hogy június 16. előtt már három nappal, június 13-án elkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, amelyek egyenes következményei voltak a Nagy Imre-újratemetés kapcsán már korábban megköttetett alkunak. A végeredmény pedig szeptember 18-a: a két, elvileg szemben álló oldal megegyezett a békés rendszerváltás menetében, együtt alkották meg a demokratikus jogállam létrejöttéhez nélkülözhetetlen sarkalatos törvényeket; a köztársaságot egy szocialista politikus, az ideiglenes köztársasági elnök kiáltotta ki a Kossuth téren október 23-án (hozzátéve, hogy Szűrös Mátyás egyébként ekkoriban valóságos demokratikus fordulatot hajtott végre politikai pályafutásában). De az is a megállapodás „eredménye” volt, hogy nem egy szabadon megválasztott parlament, esetleg egy alkotmányozó nemzetgyűlés szavazta meg a demokratizációt elősegítő és megalapozó törvényeket, hanem a még javában működő kommunista parlament. (Az, hogy az SZDSZ felmondta a megállapodást, valójában nem az alku felmondását jelentette, hanem elsősorban a szabad demokraták népszerűségnövelését szolgálta.)

Végeredmény: az MSZMP–MSZP-t, a pártállami elitet nem számoltatta el senki.

Ezzel szemben mit szimbolizál 1991. ­június 19., amelynek jövőre ünnepelhetnénk – ha lesz kellő akaratunk és elszántságunk hozzá – a harmincadik évfordulóját? Két dolgot, a magyar történelem visszatérően két legfontosabb vágyának érvényre jutását: a nemzeti függetlenség és szuverenitás visszaszerzését és a kommunista diktatúrától való megszabadulást. Függetlenség, szabadság és demokrácia – ennek megvalósulását jelentette az a pillanat, amikor Viktor Silov altábornagy Záhonynál átlépte a határt, és elindult hazája felé.

Mégpedig alku és megalkuvás nélküli pillanat volt ez: a demokratikusan megválasztott magyar kormány és a szovjet kormány tárgyalásának eredményeként jött létre ez a pillanat, de ezek a tárgyalások következetesek voltak és célorientáltak, nem jöhetett más számításba, csak a szovjet csapatok távozása, annak csak egyéb gazdasági feltételei voltak kérdésesek, de a cél egyértelmű volt. Amíg június 16-a a demokratikus ellenzéki pártok és a kommunista pártállam közötti megegyezést, alkut szimbolizálta, addig június 19. éppen ennek az alkunak a felmondását, az elnyomó kommunistákkal való szakítást.

Június 16. és június 19. között kizárólag egyetlen összekötő kapocs van, éppen Orbán Viktor beszéde, aki azt követelte a Hősök terén, ami június 19-én megvalósult.

Azt hiszem, lényeges lélektani fordulatot jelentene, ha nem június 16-át ünnepelnénk a továbbiakban, hanem június 19-ét; június 19-nek adnánk meg azt a rangot és súlyt, amit valójában megérdemel, de amit eddig a legkevésbé sem kapott meg. Sőt mintha valami furcsa, szégyenlős módon nem akarnánk bevallani és deklarálni, hogy szabadsághagyományainkat és demokratikus beállítottságunkat a legkevésbé sem június 16., hanem június 19. szimbolizálja.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 

 

Ferenc testvéren megint kitört az őszödizmus, most éppen Trianon kapcsán

Lárifári, ez a Feri csak nem nyugszik.

Nem elég, hogy még mindig jelen van a magyar politikai életben, sőt, ha nem káprázik a szemem és jól látom, a parlamentben is ott kígyózik, de újra és újra előszödösödik.

Most éppen sajnos Trianonról voltunk kénytelenek megismerni nézeteit, melyeket Faebook-oldalán tett közzé.

Nem nagy örömmel, de nézzük meg magvas gondolatait, főleg, hogy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott a jog, az igazság és a normák viszonyáról.

Azt állítja, hogy „a politikában és a történelemben nincs igazság. Jog van. A jog az erősek igazsága, természete szerint mindig a rész igazsága, az uralkodó többség vagy kisebbség igazsága, illetve az, amit ők annak tartanak, nyilvánítanak.”

Később azt írja: A magyarok sokaságának háborgása (sic! – F. T.) ellenére, Trianon nemzetközi jogi értelemben vett jogszerűségét egyetlen komoly közjogi tényező sem vitatja. A megállapodást megkötő részes államok elfogadták, tudomásul vették, aláírták. Trianont ki gyászolja, ki ünnepli, de egyvalami nem kérdés: a megállapodás, illetve az azt felváltó párizsi békeszerződés érvényes és hatályos.”

Azon egy másodpercig sem döbbenhetünk meg, hogy Gyurcsány a Trianoni békediktátumról úgy beszél, mint egy hűvös kívülálló, aki nagy „realitásérzékkel” megállapítja, hogy van, aki Trianont gyászolja, van, aki ünnepli – hát istenem, ilyen az élet, tehetné még hozzá. C’ est la Vie! (Vagy inkább, Ferenc szovjetes múltjára utalva: C’ est La Zsizny.)

Honnan értené a hetente bérmálkozó, hogy Trianon a magyar hazafiak számára nem hűvös elemzés témája, hanem érzelmi kérdés elsősorban? Honnan értené, amikor éppen az áll tőle a legtávolabb, amit úgy nevezünk, hogy hazafiság, patriotizmus?

De már a szemünk sem rebben, hogy egy újabb hazafiatlanra sikeredett szöveget írt meg.

Arra viszont érdemes felhívni a figyelmet, hogy még a saját, kívülálló fejtegetéseiben is ellentmondás van, nem kicsi, nagy.

Azt írja ugyanis, hogy a politikában és a történelemben nincs igazság, csak jog van, ami viszont az erősek igazsága.

A jogot tehát – ami a fentiekből következik – az erősek, vagyis a hatalmat gyakorlók alkotják meg. Ez a jog tehát nem abszolút, hanem relatív jog, hatalomfüggő és hatalomhoz kötődő, vagyis attól függően változik, hogy éppen ki kerül hatalomra egy országon belül, vagy a nemzetközi politikában.

De akkor – és ezt már nem viszi tovább Ferenc testvér hűvös elemzésében – a Trianoni békediktátum sem más, mint a győztesek, az „erősek”, a hatalmat gyakorlók „joga”, ami azonban, ha a jövőben más és mások lesznek az „erősek”, minden további nélkül megváltozhat. És majd akkor azt sem fogja vitatni „egyetlen komoly közjogi tényező” sem – mert nem lesz hozzá elég fegyvere és ereje.

Ha az igazság annyira relatív, amennyire azt Ferenc testvér beállítja, akkor Trianon is addig él, amíg a jelenlegi konstellációk fennállnak. Ez következik abból, amit leír az őszödi hős. És ez reményekre adhatna okot (nem neki persze).

Ráadásul nincs igaza ebben sem: az európai történelemben a westfáliai béke (1648) óta az államok területi függetlensége és szuverenitása alapvető elvvé vált a nemzetközi viszonyokban, miként az első világháború időszakára a nemzeti-etnikai önrendelkezés elve is normává vált, különösen Wilson amerikai elnök 1918 januárjában elmondott 14 pontja értelmében.

Vagyis Trianon előtt már érvényben voltak azok a nemzeti, területi és etnikai normák a nemzetközi viszonyokban, amelyek nem az „erősek” jogai és igazságai voltak, hanem mindenki által elfogadott kiindulópontok nemzetközi megállapodások esetében.

Ezért nem mondható az, hogy semmi más nem történt, mint hogy az erősek akarata érvényesült Trianonban, mert hát – a’ la Gyurcsány – ilyen az élet. Nem, az európai nagyhatalmak példátlan, soha nem látott módon megszegték Magyarországgal szemben azokat a nemzetközi viszonyokat szabályozó alapelveket, amelyeket évszázadok alatt ők maguk dolgoztak ki és alkalmaztak. És ez bűn volt, menthetetlen bűn Magyarországgal szemben, amit senki mással szemben nem követtek el. És ez fáj nekünk a mai napig.

De mit érthet ebből Gyurcsány, akinek még csak nem is harangoztak hazafiságról, normákról, nemzettudatról?

A velünk élő Őszöd és az őszödizmus tehát folytatódik – de minek is?

Fricz Tamás

Ferenc testvéren megint kitört az őszödizmus, most éppen Trianon kapcsán

 

 

 

 

 

 

Elegem van az Európai Unióból

URSULA VON DER LEYEN ELNÖK ASSZONYT JÓL LÁTHATÓAN BEDARÁLTÁK A GLOBALISTA LIBERÁLIS ERŐK

Királyhegyi Pál, az ismert író, újságíró, humorista és forgatókönyvíró munkaszolgálaton vett részt. Az anekdota szerint két év után, ásás közben egy német katona belerúgott, ő pedig belezuhant a gödörbe. Megszólalt: „Na tudja mit? Most lett elegem az egészből.”

Szóról szóra ez jutott eszembe május 14-én csütörtökön délelőtt, miközben a Vadhajtások.hu-n élőben néztem, ahogyan az Európai Parlamentben immáron kétszázhetvennegyedszer a szörnyűséges magyar állapotokról, a demokrácia és a jogállam haláláról, a Magyarország elleni büntetések azonnali bevezetésének szükségességéről diskuráltak a nagyon-nagyon izgatott és szenvedélyes balliberális képviselők.

Miért lett hirtelen elegem az unióból?

Először is azért, mert jól lehetett látni: az EP-ben a balliberális, szocialista, zöld, kommunista, újbaloldali erők egyszerűen uralják a terepet. Ők diktálnak, ők határozzák meg a hangulatot, a politikai klímát, ők szabják meg az irányvonalakat és a normákat. (Ezt éreztem már 2012-ben is, amikor az ilyen boszorkányüldözések első megnyilvánulásán részt vehetettem egy LIBE-bizottsági „meghallgatáson”, s azóta csak rosszabb lett a helyzet.) Ők az unióban a Zeitgeist, a korszellem. S ami a legszomorúbb, hogy a néppárti képviselők is ehhez alkalmazkodnak – néha el-elmotyog egyikük-másikuk néhány szót arról, hogy egyenlő mércével kellene mérni az országokat, de például a görög néppárti képviselő támadta a magyar kormányt, és a néppártban sajnos nincs egyedül.

Akik egyedül szembe mernek szállni a fősodorral, az ítéletalkotókkal, azok a lengyel jobboldaliak mellett az euroszkeptikusok – pontosabban eurorealisták –, főleg a Matteo Salvini által fémjelzett Identitás és Demokrácia frakcióból. De ez hiábavaló, vagy lekapcsolják a mikrofonjukat időtúllépés miatt, vagy figyelembe sem veszik őket, hiszen eleve kisebbségben vannak, s elnyomja őket az egymás után felszólaló – érdekes módon főleg hölgyekből álló – siratókórus hangja. Elképesztő volt látni-hallani a felszólaló hölgyek, néha urak Magyarországot káromló szövegeinek egyformaságát, összehangoltságát, sőt még indulatuk, ellenséges érzelmi töltetük azonosságát is – ez mind-mind magáért beszél.

Mégpedig arról, hogy ez a globalista-liberális hálózat valóban elhatározta, hogy megbünteti, megleckézteti Magyarországot.

Láthatjuk, hogy nyomásgyakorló erejük mekkora: az a Věra Jourová demokratikus értékekért felelős biztos, aki – talán egy picit közép-európai realitásérzékkel, Varga Judit hatásos válaszai okán – korábban még elismerte, hogy a magyar veszélyhelyzettörvényben nem látott kivetnivalót (mert ő véletlenül elolvasta), az most ezen a vitán látványosan elhatárolódott önmagától, korábbi álláspontjától, s most már azt hangoztatja, hogy a magyar törvény kérdéses, s naponta (!) figyeli a Magyarországon történteket. Gondoljuk el: naponta! Jourová asszony, valljuk be, önkritikát gyakorolt, mint az elvtársak tették – nem épp önálló akaratukból – az ötvenes években a kommunizmusban. De idevehetjük szegény Ursula von der Leyen bizottsági elnök asszonyt is, aki eleinte megpróbált középen, semlegesnek maradni a hazánkkal kapcsolatos vitákban, ám mára már jól láthatóan bedarálták a globalista liberális erők, kezd egyre jelentéktelenebbé válni.

Ami azonban a helyzetet igazán veszélyessé teszi, az az, hogy a hálózat tagjai – Soros György elkötelezett hívei és fizetettjei – immáron egyértelmű cselekvést sürgetnek Magyarország ellen, itt és most.

Ennek három fokozata van. Egyfelől balliberális képviselők felszólították a néppártot, hogy zárja ki soraiból a Fideszt. Ebben élen járt Sophie in’ t Veld holland liberális képviselő asszony, aki nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy rúgják már ki a Fideszt a néppártból. (Az a képviselő, aki először lépte át a Rubicont azzal, hogy kijelentette, hogy ha jogilag rendben is van a veszélyhelyzet-törvény, akkor is meg kell büntetni Magyarországot.) Ebben az az árulkodó, hogy a legnagyobb nyugalommal szólnak bele egy másik frakció belügyeibe, ami azt mutatja, hogy a néppárt egyfelől végtelenül gyenge, másfelől úgy érzik, mégiscsak egy brancsba tartoznak a néppártiakkal (és ebben sajnos egyre inkább igazuk is van).

De a néppárti tagságunk elvesztése még nem is tartozna a legnagyobb veszteségek közé. Sokkal veszélyesebb, hogy a Soros-listán szereplő ballib képviselők egyfelől a 7-es cikkellyel kapcsolatos eljárás folytatását követelik az Európai Tanácstól, sőt immáron a bizottságot is erre buzdítják, de a legveszélyesebb, hogy a pénzügyi, uniós költségvetési támogatások megvonását akarják elérni hazánkkal szemben.

Ezek pedig már húsba vágó kérdések. A 7-es cikkely szerinti szavazati jog esetleges megvonása lényegében véve azt jelentené, hogy politikai páriává válnánk az Európai Unióban, ahová annyira vágytunk valaha. Ez nem fog sikerülni nekik, de a balliberálisok hangulatkeltése velünk szemben ettől függetlenül sem kecsegtet sok jóval. Gondoljunk bele, mit is mondott a minket gyűlölő, sajnos nagyon is befolyásos luxemburgi külügyminiszter. „Tegyük politikai karanténba Magyarországot!” A gond ezzel valóban az, hogy a vírus miatti karantént feloldják akkor, amikor elmúlik a járvány, ám a politikai karanténból nehéz kijönni, mert a globalista-liberális politikai vírus nem múlik el egykönnyen. És ha egy országot politikai karanténba tesznek, onnan már csak egy lépés, ha bevallják, ha nem, hogy kitegyenek az unióból. Úgy látom, hogy a legtöbb balliberálisnak ez az igazi célja, azt is megkockáztatom, legszebb álma. Megszabadulni az „ázsiai gyüttment” magyaroktól.

De a legfontosabb kérdés mégis az esetleges pénzügyi szankció, a támogatások megvonása vagy csökkentése. Nem volt biztató az sem, hogy Věra Jourová záróválaszában fenntartotta a lehetőségét annak, hogy valóban megvalósulhat a pénzmegvonás azokkal az országokkal szemben, amelyek megsértik a demokratikus értékeket – vagyis velünk s esetleg Lengyelországgal szemben. Természetesen ezt sem tudják elérni, mert az Európai Tanácsban – a valódi döntéshozó testületben – még él a vétójog, és lengyel barátainkkal elvileg meg tudjuk akadályozni a másikkal szembeni szankciókat.

Ez rendben is lenne, de ki tudja, mikor és hogyan játsszák majd ki a demokratikus szabályokat, hogyan akarják majd zsarolni a visegrádi négyek egyes tagjait – nem minket – más előnyök nyújtásával, hogyan próbálnak megosztani bennünket? És egyáltalán: ha a vétójoggal ki is mászunk ebből a helyzetből, milyen légkörben találjuk magunkat utána? És meddig lehet vagy meddig érdemes azt elviselni, hogy azok között legyünk, akik valójában a pokolba kívánnak bennünket, magyar patriótákat, szuverenistákat, konzervatívokat és családszerető keresztényeket? Lehet-e így együtt élni és meddig?

Ha én döntéshozó lennék, már régóta elkezdeném a B forgatókönyvet írni. Mert a politikában a realitásérzéknek mindent felül kell írnia. Persze a brexitet, sőt egy esetleges italexitet sem lehetne hasonlítani a huxithoz, hiszen egy nagyon erős birodalom és egy erős középhatalom helyzete nem hasonlítható a miénkhez. Azonban azt is látnunk kell: a magyar gazdaság erős, és ne gondoljuk, hogy az unió cégeinek, országainak ne lenne érdekük velünk kereskedni, nálunk beruházni – s akkor még csak egy szót sem szóltam a tengeren túli, illetve a keleti kapcsolatainkról.

Gondoljunk Svájcra vagy Norvégiára: külön szerződéseket is lehet kötni az unióval, s akkor nem lesznek önelégült, felettünk ítélkező képviselők, testületek, akik pofozógépet csinálhatnak belőlünk, és akkor olyan értékrend szerint élhetünk, amelyet magunknak választunk, és nem kell mindent megmagyaráznunk, mert nem lesz végre minden megkérdezve, számonkérve rajtunk.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 

 

 

 

Az Európai Bíróság tranzitzónát betiltó döntése vízválasztó

A magyar kormány május 20-i ülésén úgy döntött, az Európai Unió Bírósága (EUB) határozatát végrehajtja, és felszámolja a tranzitzónákat. Egyben döntött arról is, hogy ezek után csak az ország határain kívül, külképviseleteken lehet menekültügyi kérelmeket benyújtani.

Ez a válasz szerintem frappáns, kurucos, a magyar virtus szerint való.

Az Európai Bíróság – legyünk pontosabbak: a brüsszeli elit és a Soros-hálózat – látszólag elérte a célját, nem lesznek tranzitzónák. És nem lesz ezek után semmilyen, a határon való kérelembenyújtás sem, hiába a migránsok vonulása a magyar határhoz. Vagyis visszaáll a régi rend, amit kezdetek óta folytatunk. Ha ez kellett, megkapták – s most legyenek elégedettek.

Persze nem lesznek, és tovább fognak minket támadni, most már azért, amiért korábban is, hogy a határainkon nem engedjük át a szegény, szerencsétlen, sorsüldözött menekülteket, tehát bontsuk le a határkerítést – ami Európát is védi, de nekik nem kell, hogy védjük őket.

A küzdelem tehát folytatódni fog köztünk és az unió között, efelől ne legyen kétségünk. (Közben az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Ügynöksége máris felszólította Magyarországot, hogy tegye lehetővé a menedékjogot kérő emberek belépését az országba. Felkészül: az Európai Bizottság és az Európai Parlament.)

Éppen ezért azt mondom, hogy most ugyan ügyes választ adtunk az EUB határozatára, de itt és most precedensértékű üggyel állunk szemben, amely alapvető, elvi kérdéseket érint. Azt mégpedig, hogy a föderalista, Európai Egyesült Államokat vizionáló globalisták akarata érvényesül-e, vagy a tagállamok szuverenitása válik elsődlegessé az unión belül.

Azt ugyanis látnunk kell: ha most velünk szemben a bíróság érvényesíti az akaratát, akkor az vízválasztó és precedensértékű, mert onnan kezdve a bíróság további döntéseivel szemben sem hozhatunk fel majd ellenérveket. Vagyis akkor a nemzeti szuverenitásunkat beledobhatjuk a kukába. De mivel ehhez hasonló döntés még nem született az unióban, ami ilyen szinten beletapos egy tagállam menekültpolitikájába, annak üzenete túlmutathat Magyarországon, s az unió minden tagállama felé jelzi, hogy van egy, a tagállamok felett álló szupranacionális szervezet. Ez pedig egyenes út az Európai Egyesült Államok felé.

De: szó nincs arról, hogy pusztán trükkös megoldásokkal akarunk kibújni a luxembourgi bíróság ítéletei alól. Erre utalnak mind Varga Judit igazságügyi miniszter, mind Trócsányi László európai parlamenti képviselő, volt igazságügyi miniszter nyilatkozatai. Varga Judit – tartva korábban elkezdett határozott vonalvezetését – rámutatott arra, hogy az unió és bírósága kötelezni próbálja hazánkat a bevándorlók ellenőrzés nélküli beengedésére és befogadására. Világossá tette, hogy a magyar kormány álláspontja változatlan, a magyar szabályozás és gyakorlat megfelel az uniós és nemzetközi jognak.

Trócsányi László pedig arról írt a Magyar Nemzetben május 20-án, hogy nem magyarázható meg, miért jutott az EUB-bal szemben strasbourgi Emberi Jogi Európai Bíróság korábban homlokegyenest ellenkező döntésre a tranzitzónával kapcsolatban (megállapították, hogy a tranzitzóna működése legális, s nem minősül őrizetnek). Trócsányi egyértelművé tette: a magyar Alkotmánybíróságnak kell döntenie abban a kérdésben, hogy az uniós jog felette áll-e a magyar alkotmányos jognak, vagy sem. Ez az alapvető kérdés: ha a bíróság döntései kötelező érvényűek a tagállamokra nézve, akkor ott szűnik meg a nemzeti önrendelkezés, az alkotmányos szuverenitás.

Érdemes e ponton röviden megnézni: vajon hogyan szerezte vagy kapta meg az EUB az uniós, közösségi jog elsőbbségét a tagállami jogrenddel szemben?

Talán a tagállamok közös megállapodása által?

Felejtsék el!

Talán a polgárokat bevonó, demokratikus népszavazás által?

Ugyan már!

Az Európai Bíróság egyszerűen megszerezte magának a közösségi jogot!

Felülről, antidemokratikusan, tagállami egyetértés nélkül – szóval úgy, ahogyan a bizottság is túlterjeszkedik a „törvények őre” feladatán, s európai kormánnyá próbál válni.

1963–1964-ben történt: a bíróság a Costa versus ENEL, illetve a Van Gend en Loos-ügyekben 1963-ban hozott ítéleteit 1964-ben egész egyszerűen a tagállami jogrend feletti döntésnek minősítette, amelyet a tagállamoknak be kell tartaniuk. (Háta mögött Walter Hallstein, meggyőződéses föderalista által vezetett bizottsággal.) Ezzel az erőszakos húzásával szupranacionális intézménynek nyilvánította magát. Később, 1970-ben – ismét önkényesen – olyan döntést hoztak, hogy az uniós jog (vagy közösségi jog) elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmányokkal szemben is. De itt nem álltak meg: 1990-ben az úgynevezett Francovich-doktrínában kimondták (milyen alapon??), hogy az uniós jogi kötelezettség megszegéséért kártérítési felelősség terheli az egyes tagállamokat…

Ám ami a legdöbbenetesebb: Trócsányi László mutat rá az említett cikkében, hogy a bíróság által képviselt „közösségi jog” elsőbbségét az uniós szerződések sohasem mondták ki! Sem a maastrichti, sem a legújabb, ma is érvényes lisszaboni szerződés nem szól a bíróság ilyen, nemzetek feletti jogosultságáról!

Tehát, bármilyen elképesztő, de igaz: a bíróság jogtalanul, a szerződések ellenére gyakorolja a közösségi jogot, a tagállami jog feletti rendelkezést! Valamifajta „szokásjog” alapján, valahogyan úgy, ahogyan a kocsmában kiderül Jenőről, hogy az ő ökle a legerősebb, ezért Jenő a csapások erejének „szokásjoga” alapján utasíthatja a többieket, hogy őt szolgálják és parírozzanak neki.

Ezt nevezik lopakodó föderalizmusnak. Ezt csinálják a globalisták Jean Monnet óta, Junckeren át Merkelig és Macronig, áthágva demokrácián, népszuverenitáson, szerződéseken és mindenen, ami az útjukban van.

Most éppen a mi bevándorláspolitikánk áll a föderalista-globalista útjukban.

Nagyon fontos viszont, hogy nem vagyunk egyedül: a német Alkotmánybíróság nemrég határozatot hozott arról, hogy az Európai Központi Bank kötvénykibocsátásával kapcsolatos EUB-döntés indokolatlan, ezért nem is szükséges betartani. A német alkotmánybíróság ezzel tulajdonképpen azt mondta ki – ha áttételesen is –, hogy az EUB-nek nincs a tagállamok jogrendje felett álló jogi hatóereje. Ez is vízválasztó döntés volt, és most borzasztóan fontos nekünk.

Elvi kérdés, hogy beleálljunk ebbe a „meccsbe” is. Ez azért fontos, mert ha ebben az elvi ügyben engedünk, nemcsak mi veszítünk, hanem a nemzeti szuverenitás is veszít az unióban.

De megnyugodhatunk: már működik a Szijjártó–Varga (és –Trócsányi) -modell.

Az Európai Bíróság tranzitzónát betiltó döntése vízválasztó

 

 

 

Ki irányította a rendszerváltást?

A felemás átmenetet húsz évvel később valóságos cezúrának kellett követnie

Alapkérdés: kik irányították a magyar rendszerváltás folyamatát, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett s mennyire spontán a magyar demokratizáció?

A közép- és kelet-európai országok úgy jutnak el a rendszerváltás pillanatához, hogy a globális elit által elterjesztett s a fősodratúvá vált liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. A várva várt jóléti, szociális állam helyett privatizációt és a piac uralmát, az általában vett demokrácia helyett liberális demokráciát s a hagyományos, részben megőrzött keresztény kultúra helyett multikulturalizmust. Az őket segítő, támogató nyugati hatalmak, illetve mögöttük a globális pénzügyi hatalom ezt várta el az új, demokratikus vezetőktől, kormányzatoktól, ehhez nyújtott segítséget, s aki ettől az iránytól merészelt eltérni, azt brutális módon gátolták, korlátozták, szankcionálták – már akkor is.

Ez ugyanúgy érvényes volt a bukott Szovjetunió romjain újra létrejött Oroszországban (lásd Borisz Jelcin pokoljárását), mint Lengyelországban, a balti államokban, illetve Magyarországon. Nem a romantika vezette tehát sem a nyugati hatalmakat, sem a globális tőkét, nem akartak ők semmit jóvátenni és nem akartak senkitől utólag elnézést kérni. Ellenkezőleg: azokkal a posztkommunista, volt pártállami politikusokkal és pártokkal értették meg magukat a legjobban, akik a hagyományos kommunista reflexek szerint Moszkva után most az új nagyhatalmaknak és az uniónak hódoltak be, s akik eltökélt hívei voltak akkor is és ma is a (már nem annyira proletár) internacionalizmusnak, ami jól összeegyeztethető volt már akkor és most is a liberális globalizmussal és kozmopolitizmussal. Az eleve globalista liberális ellenzéki erőkkel – mint Magyarországon az SZDSZ-szel – pedig csípőből, zsigeri módon megtalálták a közös hangot, s az volt számukra a legcsodálatosabb forgatókönyv, ha a posztkommunisták és a globalista liberálisok szövetkeztek egymással az állami vagyon kiárusítására és a nemzeti szuverenitás megszüntetésére.
Ha most harminc évet ugrunk, akkor, mint jól látjuk, nem változott semmi. Nyugaton a helyzet változatlan – mondhatnánk Remarque-kal együtt, kissé kesernyésen.

Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben

A nemzetközi szereplők közül a legbefolyásosabbak kétségtelenül a globális pénzügyi elit és az euroatlanti nagyhatalmak voltak. Az utóbbiakat elsősorban az vezette, mindenféle erkölcsi vagy érzelmi megfontolás nélkül, hogy olyan politikai erők kerüljenek hatalomra Magyarországon az első szabad választásokon, amelyek az ő, a régióban és Magyarországon meglévő geopolitikai befolyásukat nem kérdőjelezik meg sem a politikában, sem az ideo­lógiában, sem a gazdaságban, sem a kultúrában. Választott politikai vezetők lévén glaszékesztyűben dolgoztak, látszólag nem erőszakoskodtak, csak indirekt módon próbáltak befolyást gyakorolni az ellenzéki pártokra, majd később az Antall-kormányra. Ennek egy kicsit tán naiv megnyilvánulása volt az, amikor Helmut Kohl arra kérte Antallt, hogy hagyja meg a külügyminiszteri pozíció­jában a valahai pufajkás kommunista Horn Gyulát, nyilván nem érzékelvén, hogy ez a kérése az ’56-os forradalmat tisztelő MDF számára valóban elképesztő javaslat volt.
Ennél sokkal erőteljesebb, sőt agresszívabb eszközöket alkalmazott a globális pénzügyi elit a céljai eléréséhez. Köztudott, hogy Magyarországnak (Lengyelországgal együtt) óriá­si külföldi adósságállománya volt, s az ettől való megszabadulás az egyik alapfeltétele volt a gazdasági konszolidációnak Magyarországon (akárcsak Trianon után). Volt is akarat és szándék erre: Alfred Herrhausen, a ­Deutsche Bank elnöke, egyben Kohl gazdasági főtanácsadója kidolgozott egy konszolidációs pénzügyi programot a két ország és a térség számára, különös tekintettel a külföldi adósságállomány kezelésére. Az ő megközelítése nem érdekalapú, hanem erkölcsi volt, abból indult ki, hogy a Nyugat felelősséggel tartozik a kommunizmus alatt negyven évig vergődő országokért. Herrhausen terveit 1989 őszén a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank elé terjesztette, ám a tény az, hogy Herrhausent 1989 decemberében Frankfurtban a kocsijában felrobbantották.

Sorosnak megtetszett az állami vagyon

Ez véget vetett az értékalapú megközelítésnek, a globális pénzügyi elit félresöpörte a Herrhausen-féle elképzeléseket, s abból indult ki, hogy Magyarország adósságállományát nem szabad átütemezni s főleg nem elengedni. Miért? Mert így lehet a legjobban fenntartani Magyarország pénzügyi, ezáltal politikai függőségét, kiszolgáltatottságát s abbéli kényszerhelyzetét, hogy az adósság-visszafizetés, a válságkezelés érdekében privatizálja az állami, nemzeti vagyont, a stratégiailag fontos ágazatokat, megszorításokat vezessen be, emelje az adókat, korlátok nélkül engedje be az országba a multicégeket és pénzintézeteket. Soros György ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy ha az ő és Andrew Sarlós kezébe adja a kormány a stratégiai szempontból meghatározó állami cégeket, akkor cserébe elintézi a globális elitnél az adósságállomány átütemezését vagy elengedését. Ennek a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatnak Antall József ellenállt, teljesen indokoltan.

Azonban tény, hogy a globális pénzügyi guruk világosan megüzenték az Antall-kormánynak – s személyesen Antall Józsefnek –, hogy az adósság átütemezését még felvetni sem szabad, mert akkor a globális tőke kivonná a pénzeit az országból, ami gyakorlatilag az államcsőddel lenne egyenlő. A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.

Tánc gúzsba kötve

Innentől kezdve pedig azt mondhatjuk, hogy az első szabadon választott kormány mozgásterét illetően nem volt teljesen szabad, helyette inkább gúzsba kötve táncolt – pontosabban táncról szó sem volt. Tehát hogyha valamelyik erőcsoport valóban befolyásolta a magyar rendszerváltást, az éppen a globális pénzügyi elit volt, amelynek a szándékaival a nyugati nagyhatalmak nem mentek szembe, mert mindez az ő szándékaikat is tükrözte.

Belpolitikai szempontból három fontos csoportot kell kiemelnünk: a pártállami elitet, az ellenzéki pártokat, illetve a civil társadalmat, amelyik ekkor ébredezett és szervezett tüntetéseket az átmenet folyamán.

Abból kell kiindulnunk, hogy a pártállami elit már a hetvenes évek végétől kezdve bonyolult kapcsolatokat alakított ki a nyugat-európai nagyhatalmakkal, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Megindult a lopakodó kapcsolattartás, 1982-ben felvettük az IMF-hiteleket, s a nyolcvanas évekre a szocializmusból egyre jobban kiábrándult, jól informált fiatalabb pártvezetők, KISZ-vezetők, technokrata szakemberek fokozatosan felkészültek a rendszer átalakulására. A nyolcvanas évek második felében már tudatosan készítették elő hatalmuk átmentését a demokráciába és a piacgazdaságba. (Lásd társasági törvény, átalakulási törvény.) A spontán privatizáció révén a magánosított vállalatok egy részének az élére kerültek, immáron tulajdonosként.

És itt álljunk meg egy pillanatra!

A magyar pártállami elit talán a közép- és kelet-európai posztkommunista pártok közül is a legelsőként és a leggyorsabban ismerte fel, hogy elkerülhetetlen folyamatok indultak el a régióban és a világban, amelynek nem lehet ellenállni, ellenkezőleg, pragmatikus politikusként az élére kell állni. Ennek az iránynak volt az egyik legügyesebb – vagy inkább legpragmatikusabb – képviselője maga Horn Gyula, aki már 1989 decemberében (!) arról beszélt egy gyűlésen, hogy idővel az országnak be kell lépnie a NATO-ba. (Jelen voltam: ez ott és akkor még ellenzéki füllel is elképesztő javaslatnak tűnt.) Az MSZMP tehát tudta, hogy mit akar, tudta, hogy miként akarja magát megkerülhetetlenné tenni az átmenetben, hogy azután a demokráciában is meghatározó tényező maradjon. Beleszorította az ellenzéki pártokat a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokba, amelyeknek a végén megegyezés született, s ennek a következménye az, hogy még a pártállami parlament fogadta el az átalakulás sarkalatos törvényeit s ekkor kiáltották ki a köztársaságot is.

Forradalom kiegyezés útján

E tudatos és tervezett folyamat fontos, szimbolikus állomása volt 1989. június 16., Nagy Imre és társai újratemetése, amikor is az ellenzéki pártok azokkal együtt emlékeztek az áldozatokra, akiknek az elődjei végezték ki őket. Fájó, de ez a nap nem a valódi rendszerváltás, hanem a pártállami elittel való kiegyezés napja volt, ami számomra egyértelműen negatív szimbólum. Sokkal inkább lehetne szimbólum egy három nappal későbbi esemény, június 19-e, hiszen 1991-ben ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot, tehát ekkor váltunk újra szuverén, szabad nemzetté.

Itt térnék át az ellenzéki pártokra: amíg a pártállami elit nagyjából elérte azt, amit akart a rendszerváltás során, addig az ellenzéki pártokról ez csak részben mondható el. Ennek egyik, de lényeges oka az, hogy az ellenzék, mely az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült – tisztelet a kivételnek –, túlságosan is belebonyolódott a pártállami elittel való alkudozásba, másképpen fogalmazva túlságosan is felfelé figyelt, és nem lefelé, a társadalom felé. Elit tárgyalt elittel, s közben elhanyagolták azt a civil erőt, amely az utcán, a tüntetéseken megmutatkozott, s amely egy határozottabb, kevésbé kompromisszumos ellenzéki fellépés mellé is felsorakozott volna.

Ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, a társadalom a rendszerváltás mögé állt, amit 1988-ban és 1989-ben a látványos demonstrációk bizonyítottak, például 1988. március 15-én és 1989. ­március ­15-én. Mint ezeknek az eseményeknek a résztvevője, bátran mondhatom, hogy a társadalom jelentős és aktív része a demokratizáció mögött állt, és valóságos elszámoltatást, történelmi igazságtételt, lusztrációt akart. Ha ezek a tömegek pozitív visszajelzéseket kapnak az ellenzéki pártoktól, akkor további társadalmi, alulról jövő nyomást tudtak volna gyakorolni a pártállami hatalomra, nem engedvén, hogy Horn Gyuláék és társaik rossz kompromisszumokba kényszerítsék bele többek között az MDF-et és a hatalomra kerülő Antall-kormányt.

Ez a társadalmi nyomás látványosan megmutatkozott például korábban Lengyelországban, később Kelet-Németországban (Drezdában, Berlinben, Lipcsében), Csehszlovákiában a Vencel téren, Romániában, illetve a balti államokban. Sajnos azonban az ellenzéki pártok vezetői elhitették magukkal, hogy 1989 tavaszától már csak nekik van dolguk a rendszerváltással, a tömegeknek pedig nem. Ez szerintem történelmi hiba volt, fenntartása egy kevésbé szerencsés hagyományunknak, amelyben a politikai folyamatok során nem osztanak lapot a civil társadalomnak, a népakaratnak.

Holott 1956 megmutatta, hogy a nép csodákra képes, amire 1989-ben is képes lett volna, ha például az ellenzéki pártok a tömegek élére állnak. Nem ez történt, hanem az ellenkezője, ennélfogva pedig a magyar rendszerváltás nem vált társadalmi forradalommá, hanem elitforradalom vagy inkább elitegyezkedés maradt – felemás eredményekkel. Antall József „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” bonmot-ja erősen ellentmondásos kijelentés. Ezen a paradigmán fordított nagyot a 2010 után elkezdődött korszak, amely joggal nevezhető második rendszerváltásnak.

A pártállami elit halálos ölelése

Tehát többek között azért nem történt lusztráció, történelmi igazságtétel és elitcsere 1990 után Magyarországon, mert a meghatározó ellenzéki elitcsoportok – MDF és SZDSZ is – így vagy úgy, de túl közel kerültek a pártállami elithez, s ebből rossz megegyezések és rossz alkuk születhettek a háttérben. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy az Antall-kormány mérlege erősen felemás: kiépítette a parlamentáris demokráciát és a jogállamot, létrejött a demokrácia intézményrendszere, viszont nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak és tovább rombolják a politikai légkört. Nem csináltak történelmi igazságtételt és lusztrációt, holott – minden ellenkező híresztelés ellenére – módjuk lett volna rá. Ez pedig az Antall-kormány súlyos történelmi felelőssége, aminek máig ható negatív következményei vannak.
Összegezve: a magyar politikai szereplők közül a pártállami, kádári diktatórikus elit sok tekintetben sikeresen megtervezte és irányította az átmenetet az első szabad választásokig, utána pedig, nemzetközi támogatással, meg tudta akadályozni – persze nem csak rajta múlott –, hogy az intézményi váltást személyi váltások is kövessék és megtisztuljon az új rendszer. Az ellenzéki pártok közül a globalista-kozmopolita SZDSZ, melynek az antikommunizmusa eleve hazugság volt, elérte céljait azzal, hogy a nemzetközi liberális erők segítségével az Antall-kormány hatalmát korlátozza, s 1994-ben a posztkommunistákkal kormányra kerüljön.

A nemzeti-konzervatív pártok s az Antall-kormány kevéssé tudta megközelíteni kitűzött céljait, túl sok kompromisszumra kényszerült, és ez korlátozta az eredményességét; a lusztráció elmaradása mellett a spontán privatizáció nemzeti vagyont elrabló folyamatát sem tudták megállítani. Jó szándékuk vitathatatlan, viszont túlzott jóhiszeműségük és részbeni tehetetlenségük is az. Kövér László talán a fentiek miatt mondta azt nemrég egy interjúban, hogy inkább tartja nagy átverésnek a harminc évvel ezelőtt történteket, mintsem forradalomnak.

S végül az a szereplő, amelyik a partvonalon kívülre került, egyértelműen a civil társadalom és a népakarat. Segítséget nem igazán kapott, gyakorlatilag nézőjévé vált a rendszerváltásnak – de nem feltétlenül a saját hibájából. Meggyőződésem, hogy a 2010 után kezdődő második rendszerváltás sikerének egyik záloga éppen az, hogy az új korszakban végre a népakaratnak is lapot osztanak – és ennek már, hála istennek, látszanak a jelei. Maradjon is így!

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója