Akiknek fáj az Orbán-beszéd

A MAROKNYI TÜNTETŐNEK NEM A KORSZAKOS SZÓNOKLATTAL, HANEM A VALÓSÁGGAL GYŰLT MEG A BAJA

Harminc évvel ezelőtt történt meg az a történelmi esemény, amelyet ma rendszerváltásnak/rendszerváltozásnak/rendszerváltoztatásnak/

módszerváltásnak hívunk. A terminológiáról lehet vitatkozni. Antall József szerint nem tetszettünk forradalmat csinálni, a valódi demokratikus változásért igen sokat tevő lakitelkiek viszont másként ítélik meg az eseményeket.

Az átmenet békés volt, a kommunisták pedig időben felismerték, hogy lejárt az egypártrendszer órája, ezért legtöbbjük azonnal átállt a politikai hatalom helyébe bevonható gazdasági hatalom megszerzésének pozícióiba.

Mint később mi, a nép megtudtuk, nem is sikertelenül. A valódi reformmozgalmak azonban intenzívek voltak, az MDF, a Fidesz és más ellenzéki szervezetek munkássága pedig gondolatban már fényévekre volt a reformkommunisták világától. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján tartott tömegdemonstrációt a karhatalom még feloszlatta.

Aztán Pozsgay Imre 1989 januárjában kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, és úgy tűnt, a kommunista elvtársak lassan elkezdtek reszketni méltóztatni. Így jutottunk el odáig, hogy ugyan az MSZMP vezetőinek távolmaradása mellett, de a kormány képviselőinek jelenlétében az állam megszervezte a mártír miniszterelnök és társai újratemetését 1989. június 16-án.

Innentől kezdve nem volt megállás. Igaz, az ország népe nem csatlakozott milliós számban a tüntetésekhez, nem vonult fegyverrel az utcára követelve a ruszkik eltakarodását, de az ortodox kommunistákon, no meg a munkásőrökön kívül mindenkinek elege volt az elmúlt 45 évből.

A csúcspont 1989. október 23-a volt, amikor már olyan mindegy volt, hogy ki mondja ki a Parlament erkélyén, hogy vége a kommunista rezsimnek, csak mondja már ki valaki. És megtörtént. Szabadok lettünk, de még megszállási övezet voltunk. Megszállási övezet, mert 1989-ben még mintegy ötvenezer szovjet katona és ugyanennyi hozzátartozója állomásozott hazánkban.

Persze 1989 nyarán már evidenssé vált, hogy a ruszkiknak végleg el kell hagyniuk hazánkat. De mit kellett tenni ahhoz, hogy ez megtörténjen? Hogyan kellett volna kezelni azt a hazugságot, amit Mihail Gorbacsov 1985 márciusában mondott a kelet-közép-euró­pai, szovjetek által megszállt országok vezetőinek, miszerint „Önök mostantól független országok vezetői”? Úgy gondolom, a magyar kormánynak már akkor követelni kellett volna a teljes csapatkivonást, de nem tette. Valóban független az az ország, ahol szovjet atomtölteteket tárolnak? Nem.

A teljes csapatkivonás igényét először – bárhogy fáj is ez a mostani ellenzék egyes képviselőinek –, az ország és a világ nyilvánossága előtt Orbán Viktor fogalmazta meg 1989. június 16-án a Hősök terén elhangzott, az akkori hatalom és az azt kiszolgáló kommunista kormánymédia által durván támadott beszédében.

A nagy nyilvánosság mintegy negyedmillió jelenlévőt és a televízió jóvoltából több millió magyart, valamint a teljes nemzetközi sajtót jelentette. Történelmi beszéd volt.

Nos, ez ellen tüntettek idén június 16-án, a 30. évforduló alkalmával rendezett Szabadságkoncert előtt gyászba öltözött ­ellenzékiek, köztük Bródy János, Dés László, Magyar Bálint, Lendvai Ildikó és a szervezők, Donáth László, Eörsi László, Jánosi Katalin, Rainer M. János, Rajk László, Ungváry Rudolf és Vásárhelyi Mária.

Pontosabban azért tüntettek, hogy kifejezzék nemtetszésüket „az ­1989/90-es rendszerváltás immár naponta meghamisított emléke” miatt és azért, mert az a videó, amely a televízióban propagálta a rendezvényt, felidézve Orbánnak az orosz csapatok teljes kivonására vonatkozó reményét, Rényi András szerint azt sugallja, hogy Orbán híres beszéde döntötte meg a rendszert. Szerintem meg nem sugallja ezt, és senki nem hamisítja meg a rendszerváltás emlékét, hacsak ők nem.

Mégis, a kommunisták melyik szégyenét kellett volna a videóba betenni? Azt, hogy Grósz Károly 1989 márciusában csendben jelezte Gorbacsovnak, hogy a számunkra előírt katonai beszerzéseket nem bírjuk már teljesíteni? Azt, miszerint évi húszmillió forintot fizet a magyar állam – a szovjetek helyett! – magyar állampolgároknak az orosz katonák által okozott gázolásos balesetekért, nemi erőszakokért járadék, táppénz, rokkantsági nyugdíj formájában?

Vagy hogy hatvanmilliárd forintra rúg az okozott környezeti károk összege? Azt, hogy a szovjetek soha nem fizettek tb-járulékot, de egészségügyi ellátásuk évi 270-300 millió forintba került nekünk, magyaroknak? Vagy azt kellett volna betenni a videóba, hogy a szovjet hatalmat a legkevésbé sem érdekelte a magyar helyzet, és ezt a magyar elvtársak negyvenöt évig támogatták?

Gorbacsov 1988 decemberében az ENSZ-közgyűlésen bejelentette, hogy tervezi a kelet-közép-európai országokban a részleges had­erőcsökkentést, amely nálunk mintegy tízezer katonát jelentett a jelenl évő ötvenezerből, de sem az oroszokat, sem pedig magyar bérenceiket nem érdekelte, hogy a Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1989 tavaszán végzett felmérése alapján a lakosság 74 százaléka vélekedett úgy, hogy az összes szovjet katonát azonnal ki kell vonni az országból.

Vagy arra volt büszke a maroknyi tüntető, hogy Gorbacsov bejelentését követően Grósz Károly és Nyers Rezső szolgai módon, térdig hajolva támogatta a részleges kivonulást, tudomásul véve azt a döbbenetes tényt, hogy a szovjetek külföldön állomásoztatott fegyveres ­erőik újabb csökkentését csak 1992–1993-ra kívánják időzíteni? Lehet, hogy az MSZMP úgynevezett reformszárnyának képviselői közül néhányan kicsit radikálisabb nézeteket vallottak e kérdésben, de engedtessék meg nekem, hogy a reformkommunisták hitelességé­ben némiképp kételkedjek.

Vagy azt gondolták a tüntetők világmegváltó ténynek, hogy Németh Miklós négyszemközt megkérte Gorbacsovot, hogy a nálunk tárolt atomtölteteket vigyék már el hazánkból? Ez lett volna inkább a videón?

Hisz kormányfőként ez volt a kötelessége, meg az lett volna, hogy azonnal követelje a teljes csapatkivonást. Ám csak a sumákolás, a suttogás és a szolgai kiszolgálás határáig terjedt a bátorság.

Végül a kelet-európai változások, a berlini fal leomlása, a történelmi forgószél kellett ahhoz, hogy néhány hónap elteltével az utolsó kommunista magyar kormány is merje követni a társadalom igényét, és csak a szovjet vezetésben tudatosult reálpolitikai meggondolások alapján merte 1990 február­jában megkezdeni a teljes kivonásról szóló tárgyalásokat.

Hát igen, ez mind elmondható lett volna abban a videóban, de minek? Ezek történelmi tények és nyilvánosak. Senki nem tagadja, titkolja őket, de ugyan ki lehet rájuk büszke? Nyilván csak a tüntetők. Hál’ istennek, 1990. június 25-től már az újonnan megválasztott demokratikus kormány vette át a megbeszélések irányítását, amely az egykori megszállt országok közül a legkeményebb, legellenállóbb tárgyalófél volt. Panaszkodtak is ránk az oroszok eleget! Akárhogy is nézzük, a tény tény marad: a magyar nemzet jelentős többségének konkrét igényét a szovjetek teljes távozásával kapcsolatban a nagy nyilvánosság előtt először egy fiatal demokrata fogalmazta meg.

Hol itt a történelemhamisítás? Hogy a kommunista rendszert nem Orbán beszéde döntötte meg, tudjuk. De hogy a beszéd jelentős hatással volt a változásokra, mert több millió ember gondolatát képviselte és üzente az egész világ számára, az elvitathatatlan.

Nem titokban, rettegő hatalmi függőségi viszonyban suttogta el a szovjet vezetőknek, nem a hatalma átmentési kísérletén munkálkodott reformkommunista álcába öltözve, hanem a világ arcába mondta a magyar nép kívánságát, felemelt fejjel, a politikailag korrekt beszédmód mindent átható cenzúrája nélkül. Úgy, mint teszi azt ma is.

Ráadásul a fiatalember jobban is mutatott a videón, mint mondjuk a Grósz–Nyers páros. De ez már szubjektív értékítélet.

A szerző jogász

 

 

 

 

 

 

Trianon 2019

Tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Sokunknak fáj.  Nagyon. Mindenkinek fáj, aki vállalja magyarságát. Lehet szomorkodni, sírni, menetet szervezni, az igazságot feltárni, nekrológot írni, harangokat zúgatni. Lehet, és kell is.

De amit a mai megbomlott, neoliberális, globalista őrült világban leginkább kell, az annak egyértelművé tétele, hogy miért, hogyan következhetett be ez a világkatasztrófába torkolló diktátum. Világkatasztrófa, hiszen, ha nincs egy igazságtalan, Párizs környéki kényszer-békeszerződési rendszer, amelynek része a trianoni békediktátum, talán nincs II. világháború sem. A hazánkat amputáló diktátum hatása pedig még 99 év után is érezhető, sőt egyre inkább megtapasztalható.

Mert kár lenne tagadni, hogy a nemzetállamok totális felszámolásának mai célja talán meg sem fogalmazódott volna, ha nem lenne olyan erős az élni akarás a mi, oly sokat bántott, alázott, kihasznált, kirabolt, megcsonkolt, megsemmisíteni szánt nemzetünkben, amely erő nincs ínyére azoknak a világhatalmi törekvésekkel rendelkező antant hatalmaknak, amelyek a mai napig foggal-körömmel, bármi áron kapaszakodnak uralmi, felsőrendűnek vindikált helyzetükhöz.

Mindezek miatt magam részéről most úgy emlékezem, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs magyar származású amerikai történész szavait idézem Trianon okaival kapcsolatban: „Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere, és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek.

Mindehhez jelentősen hozzájárult az elveszett magyar presztízs, és a háborút követő siralmas események sora.” Tudjuk, hazánk most is folyamatosan és intenzíven, erkölcsi hazaárulóink segítségével állandó magyarellenes propagandák kereszttüzében áll. Tudjuk azt is, hogy az Unió mai, döntéshozással felhatalmazott vezetőinek jelentős része fáradt, fásult, felelőtlen, vagy isiászos, a „liberális maffia”- háttérhatalom kollaboránsa, esetleg egyszerűen csak nemzetállam-gyűlölő génekkel megáldott, a  „múltat végképp eltörölni” igyekvő politikus.

Viszont azt is tudjuk, hogy a magyar presztízs az ép elmével gondolkodók körében egyre nő, az uniós választásoknál pedig már látszik a változás jele. Végre olyan kormányfőnk van, akinek erős nemzetmentő politikája van, amely felveszi a harcot a magyarellenességgel, a globalizmus eszméjével annak érdekében, hogy elkerülhessünk egy új, európai, benne magyar Trianont.

Emlékezzünk tehát.

Szomorkodjunk, meneteljünk, dühöngjünk, és zúgjanak a harangok. De a legfontosabb, hogy becsüljük meg és minden erőnkkel támogassuk azt a nemzetvédő, nemzetegyesítő politikát, amelyet 2010 óta tapasztalunk. Ne feledjük: összetartozunk!  És soha, soha ne feledjük, ne adjuk el azt a szót, amiért küzdenünk kell folyamatosan, s amit sajnos Ferenc pápa nem mondott ki Csíksomlyón: magyar!

Magam Wass Albert gyönyörű versével emlékezem a tragédiára. Ha úgy gondolják, csatlakozzanak!

https://www.youtube.com/watch?v=fmNU9Mbke8k

Bencze Izabella

A múltunk, a magyarságunk a jövőben is kötelez bennünket

Annyi mindennek van már napja, hogy lehetetlen követni. Magunk sem tudjuk, hogy aznap mi mindent kellene ünnepelnünk, már ha követjük az emléknapok cunamiját. Persze vannak olyan dátumok, amelyeket mindnyájan ismerünk, de nagyobb azok száma, amelyekről nem is hallottunk, vagy valamiért nem tartjuk fontosnak, hogy megemlékezzünk róla. Itt volt például április 25. Idén is csendben telt el, még az ellenzéki média sem hisztériázott. Hiába kutakodunk internetes okosoldalakon, nem találjuk meg sehol azt a felemelő dolgot, ami miatt ezt a napot ünnepelnünk kellene.

Csupán a Népszava egy 2017-beli szösszenete utálkozik egy sort azon, hogy 2013. április elseje óta ez a nap – kihirdetésének emlékére – az alaptörvény napja. Igen, ünnepelnünk kellene. Közösen. De kizárt. Kizárt, mert kevés olyan jogszabályunk van, amely jobban megosztaná a nemzetben gondolkodókat és a globalistákat, mint az alaptörvény.

Miért is? Ha jól elemzem az ellenzék szavait, ők a jogállamiság megszüntetésének időpontját látják ebben a napban. Mi, kormánypártiak meg azt az ünnepet, amely szerint magyarok vagyunk, és vállaljuk is a magyarságunkat. Illyés Gyula azt állítja, hogy magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga. Mélyen egyetértek minden betűjével és eszmeiségével. Mert elég-e az, ha csak anyakönyvi bejegyzés a magyarságunk?

Nem, nem elég. Az állampolgárság valóban származás dolga, de az az érzés, amely mindennél erősebben köt egy adott földrajzi helyhez, kultúrához, létformához, nyelvhez, a sokszor elrabolt szabadságunkhoz, küzdelmeinkhez, történelmünk minden pillanatához, őseink önfeláldozásához, az az érzés nem az anyakönyvi bejegyzéssel keletkezik. Hogy azt az érzést, kötődést örökké és visszavonhatatlanul magunkévá tegyük, vállalni kell ma olyan nem igazán divatos, lenézett, elítélt elveket, mint a valódi értékek, a rend, az egymásért tevés, a kitartás, az ősök, a nemzeti trikolór tisztelete.

Vállalni kell, hogy alaptörvényünk Isten nevével, a Himnusz soraival kezdődik, és a „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” felkiáltással végződik. Vállalni kell, amit alaptörvényünk is: a kereszténységet vagy a férfi és nő kötelékén alapuló család szentségét. Vállalni kell a Szent Koronát, tagadni a magyar állampolgárok ellen a nemzetiszocializmus és a kommunizmus diktatúrája alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését és elutasítani az 1949-es kommunista alkotmányt. S ha vállaljuk magyarságunkat, akkor tudjuk, hogy mi a teendő egy másik napon, május 26-án.

Igaz, az mozgalmasabb, mint az egy hónappal korábbi alaptörvény emléknapja. Mozgalmasabb, mert a naptár szerint 1980-ban ezen a napon indult el világűrbéli útjára a magyar űrhajós, Farkas Bertalan. De történtek országrontó események is ezen a napon.

Például 1912-ben ekkor született a kommunista és magyarságot nem vállaló Kádár János. No és 2006-ban ekkor mondta el Gyurcsány Ferenc elhíresült őszödi beszédét az MSZP-frakció zárt ülésén, amely azonban csak szeptember 17-én került nyilvánosságra. De kapcsolódik ehhez a naphoz egy másik gyászos esemény is: Orseolo Péter 1045-ben felajánlotta országunkat III. Henrik német–római császárnak, elárulva Szent István örökségét. Azt mondják, alaposan megbűnhődött érte. Úgy, ahogy az az árulóknak jár. 1986-ban pedig ekkor vált az Európai Unió hivatalos zászlójává a kék háttérben arany csillagokkal díszített lobogó. És ha már unió, idén ezen a napon lesznek az uniós választások.

Amikor dönteni kell, magyarok leszünk-e vagy beolvadunk egy globális masszába, ami nem tiszteli a nemzeteket, a hazafias érzéseket, a kereszténységet, az abból építkező kultúrát, hanem hamis ígéretekkel felszámolja az identitást, nemzeti gyökeret, történelmet, függetlenséget, és arra kényszerít, hogy áruljuk el mi is Szent István örökségét, ajánljuk fel országunkat egy új birodalomnak. Mindehhez minden ígéretet megkaptunk az ellenzéktől, még a júdáspénzt is európai minimálbér, szociális ellátás és minimálnyugdíj formájában.

ajon hogy emlékeznek majd meg örököseink rólunk? Azt olvashatják majd rólunk, hogy Hunyadi János, Dobó István, Zrínyi Miklós küzdelmei nélkül magunk hívtuk be az oszmán sereget, ezúttal illegális bevándorlók köntösében? Igen, tudom, mit mondott Ferenc pápa Bulgáriában. Arra kérte a keresztényeket, hogy ne fordítsák el a fejüket, ne zárják be a szívüket a migránsok láttán.

Keresztény vagyok és katolikus. Nem fordítom el a fejem, és nem zárom be a szívem. Sőt, ismerem a krisztusi szeretet parancsát. De hol van az megírva, hogy fel kell adnom a keresztény hitemet olyan, ki tudja, honnan táplálkozó kényszer kedvéért, amely nem tiszteli a vallásom, a nemem, hazám és Európa törvényeit? Ha magyarok maradunk, attól még, sőt éppen attól nyitva lesz a szívünk a segítségre szorulók számára. És büszkék lesznek ránk az utódaink, amikor majd azt olvassák, hogy 2019-ben ezen a napon a döntő többség vállalta a magyarságát.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-multunk-a-magyarsagunk-a-jovoben-is-kotelez-bennunket-6907982/

Ami jó Amerikának, nem biztos, hogy megfelel Európának

Biztos vagyok abban, hogy a délszláv népek XX. századi történelméből még egy történészhallgató is nehezen vizsgázna le, annyira sűrű, annyira tragikus mindaz, ami az ott élő nemzetiségek között történt. Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Macedónia, Montenegró, Koszovó ma független államok, holott a legkevesebb 300 ezer halálos áldozatot és több mint egymillió ember szülőföldelhagyását követelő, 1991–95 között dúló délszláv háború előtt évtizedekig különböző államalakulat formájában ugyan, de föderációban éltek.

A szinte azonos nyelvet beszélő nemzetiségek egyben tartása kizárólag a tekintélyelvű, ha úgy tetszik, diktatórikus irányításnak volt köszönhető, legyen az királyság, föderatív vagy szocialista szövetség.

Belgiumban a flamand–vallon etnikai ellentétek miatt 2018-ban a média már az ország széthullásáról beszélt, miután a választások után száz nappal sem tudták létrehozni a belga kormányt. Pedig 1994 óta Belgium föderációban él. A Szovjetunió föderatív állam volt, még ha kommunista is. 1991-ben tizenöt önálló államra hullott szét.

Így egyértelmű a kérdés, mi a járható út s jövő? Szuverén nemzetállamok egy megújult Európai Unióban vagy egy föderatív Európai Egyesült Államok? A föderációk tagállamainak ugyanis lehet saját (báb)kormányuk, lehetnek belső törvényeik is, de semmiképpen sem lehet saját pénzük és adórendszerük, hadseregük, önálló külpolitikájuk. Vagyis nincs nemzeti önállóságuk és nem függetlenek. Néha még a nyelvhasználatuk sem szabad.

Így aztán kérdezhetjük azt is: lenni vagy nem lenni? Mert most ez a kérdés. Főként, hogy május 26-án megszületik a válasz, és eldől a jövőnk. Ha olyan nemzeti pártok képviselői kerülnek többségbe az unió parlamentjében, akik szilárdan hitet tesznek a nemzetállamok és a megújuló unió mellett, megmaradunk. Ha a bevándorláspárti globalisták kerülnek többségbe, irány az egyesült, föderatív Európa. Ha így alakul, megszűnünk nemzetállamként létezni 1019 év után.

Persze sokan vallják, az egyesült Európa nem rémkép. Itt van például az Amerikai Egyesült Államok. Amerika híresen demokratikus állam, a szabad élet mintaképe. Jogos a kérdés, mi a baj vele? Vele semmi, de egy föderális Európával már igen. Hogy miért? Mert nincs közös nevező az önkéntesség és a kényszerítés között.

Az Amerikai Egyesült Államokat Nagy-Britannia tizenhárom, európai telepesek által alkotott gyarmata hozta létre 1776. július 4-én. Léte a brit gyarmatosításból ered, s az őslakosság kiirtásán, a gyarmatosító országgal való szembenálláson alapszik. Amerikának nincsenek ezeréves múlttal rendelkező államai, keresztény gyökerei. Az egységes angol nyelv a közös önállósodási akaratból származik, és a hódítók anyanyelvéből kiindulóan terjedt el. A különböző, főként európai nációkból származók maguk akartak egy fölöttük álló, védelmet nyújtó entitást létrehozni. A föderáció tehát a telepesek akaratából jött létre.

No de Európa? Több ezer éves történelme során őshonos nemzetek polgárainak tízmilliói haltak meg népük függetlenségéért, nyelvük megtartásáért és persze hatalmuk kiterjesztéséért.
Európára mindig is kizárólag a politikusok akarták ráhúzni a föderációt, mint tennék most is a globalista, bevándorláspárti hatalmasok, akik a nemzetek nacionalista érzéseit tartják minden baj eredőjének. Pedig nem a nacionalizmus a rákfene.

A nacionalizmust mint eredendő emberi érzést csupán a tehetetlen és tehetségtelen politikusok gerjesztik gyűlöletté. És a zavartalan hatalomgyakorlás érdekében szükségük van a nemzetek gyökereinek szétszakítására, a bevándorlás alapjoggá tételére, a lakosság nemzeti identitásának felszámolására, a társadalom erkölcsi immunrendszerének meggyengítésére, a kereszténység megtartóerejének tönkretételére, valamint az emberi faj természetes reprodukálási képességének meggyengítésére. Úgy tűnik, ezekhez már nem elegendő a szuverén államok között önkéntesen létrejött gazdasági és politikai szövetség, az Európai Unió, hanem már Európai Egyesült Államok kell diktatúrával, egy kormánnyal, egy hadsereggel és bevándorlók millióival.

Ugyan miért kellene az európai nációknak a kultúrájukat, identitásukat, nemzeti értékeiket, esetleg nyelvüket is feladni, és alárendelni magukat egy központi kormány ki tudja milyen háttérhatalommal irányított döntéseinek? Miért kellene kiadni a magyar parlament kezéből az adózás vagy a család fogalma meghatározásának jogát, a gyermekvállalás támogatását, az alacsony közüzemi díjakat, az állam önfinanszírozásának lehetőségét? Miért kellene alárendelni magunkat egy máshonnan irányított kül- és pénzügypolitikának, honvédelem helyett egy másutt eldöntött hadügypolitikának? Miért kellene olyanokkal együtt élnünk, akikkel nem akarunk?

Nekünk is van rossz emlékünk az államszövetségről. 1867. július 28-án Európa szívében létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Az államszövetséget egy uralkodóház, közös hadsereg, közös külpolitika és közös pénzügy tartotta össze viszonylag laza föderációban. De így is csupán 53 évet élt. 1918-ra szétszakadt, 1920-ban darabjaira hullott. S a széthullás egyik oka a Monarchia sok, önállóságra törekvő, egyetlen államalakulatba kényszerített, szuverenitással nem rendelkező nemzetisége volt.

Itt, Európában szuverén államokra és egy tisztességes, támogató, partneri alapon működő, megújított Európai Unióra van szükség. Ezt bizonyítják a „gyönyörű nő” sebhelyei, ráncai. És köszöni, nem kér arcfelvarrást, nem kér művi beavatkozást. Olyan akar maradni, amilyen eddig volt: természetesnek, sokarcúnak, mindenféle kényszerföderációtól és ráerőltetett egyesüléstől mentesnek. Egyszóval szabadnak!

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ami-jo-amerikanak-nem-biztos-hogy-megfelel-europanak-6405500/

 

Ellenzéki hazugságok

„A magántulajdont is visszatartják: tíz körömmel kapaszkodik az állam a műtárgyakba” címmel jelent meg egy cikk a Népszavában február 27-én Tölgyesi Gábor tollából. Ezt fokozandó, Szakonyi Péter, a magyar restitúció önjelölt tudora ugyanakkor a „Végleg ráteszi a kezét az állam a vitatott műtárgyakra” című eposzt adta közre a napi.hu-n. „Egy tollvonással szinte lehetetlenné tette az elzabrált műkincsek visszaadását a kormány” – írja. A világvége-hangulat mindkettőjüknél egy kormányrendelet hatályon kívül helyezése kapcsán jött el.

Fotó: MTI

Lassan megszámlálhatatlan azon támadások száma, amelyek 1998 óta restitúció ügyben bel- és külföldön érik az Orbán-kormányt. De kezdjük az alapoknál. A restitúció úgy vált nálunk a politika részévé, hogy két embertelen hatalom a XX. században állampolgárok millióinak vagyonát rekvirálta, először magyar zsidók javainak begyűjtése, másodszor kommunista államosítás formájában. A két pokolbéli vagyonrablás 1939 és 1972 között történt hazánkban azzal a céllal, hogy kiirtson egy etnikumot, majd kisemmizzen egy egész országot, és gazdaggá tegye a kommunista brigantikat és utódjaikat.

Az igazságtalanul elvett vagyontárgyakkal kapcsolatos „jóvátételről” két lépcsőben beszélhetünk. A zsidó vagyon visszaszolgáltatásáról és az okozott károk megtérítéséről már 1945 márciusában megszülettek az első jogszabályok, de az azt követő államosítással a kommunisták felülírtak minden korábbi rendelkezést. Az „egyenjogúság” jegyében immár mindenkitől elvettek mindent. Az így elvont javak visszaszolgáltatására azonban soha nem került sor, mert a rendszerváltozás után nálunk nem volt reprivatizáció, csak részleges kárpótlás. Az Alkotmánybíróság annak idején többek között kimondta: „Az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy – teherbíró képességével arányban álló módon – a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.” „A kárpótlás megfelelő kártalanítást jelent azoknak is, akiknek a tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.” Hát így lettünk – zsidók és nem zsidók – egyforma áldozatai a kommunizmusnak.

A kárpótlás nem lett sikertörténet, és befejezését követően meg is jelentek az első igények műkincsek visszaadása iránt, amelyekből sok kérelem bíróságig jutott. Ugyanakkor egy etikus államnak kötelessége, hogy ami nem az ő tulajdona, azt visszaadja jogos tulajdonosának, bírósági ítélet nélkül is. Ez azért bonyolultabb dolog, mint jogi képtelenségeket összehordani egy újságcikkben. Adott esetben évtizedeket kell visszamenni a történelemben, levéltárakban, múzeumi leltárokban. Olyan kor dokumentumai között kell kutatni, amelyben aluliskolázott emberek döntöttek, vezettek nyilvántartást, ha tudtak írni. Lehet, hogy a diktatórikus rendszeren alapuló írásbeli fecnik már nem is léteznek, mert leselejtezték, vagy az elvtársak megsemmisítették azokat a rendszerváltozáskor. Nem egyszerű a lassan 70-80 éves, sőt régebbi jogszabályok, letéti szerződések, dokumentumok felkutatása, értékelése, de nem lehetetlen.

Az első Orbán-kormány vállalta ezeket a döntéseket, miközben 1998 és 2002 között az akkori ellenzék tüzet okádott rá, mert az első nagy restitúciós, úgynevezett Herzog-perben nem adott ki 11 képet Nierenberg Mártának, a felperesnek. Nem adott ki, mert az állam nevében eljáró szervezet, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság véleménye az volt, hogy a kért képek állami tulajdonban vannak. Megállapította, hogy az eredeti tulajdonosok kárpótlást kaptak a festményekért, vagy éppen csempészés miatt kobozta el a képet a magyar hatóság, vagy bekövetkezett a demokratikus jogrendekben ismert módon történő tulajdonszerzési mód, az elbirtoklás. 2008-ban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen az államnak adott igazat. Közben sokasodtak a kérelmek, indultak perek is, de a KVI számos esetben a kért műkincs kiadására tett javaslatot. Már 1989-ben a Szépművészeti Múzeum nyolc, letétben lévő képet juttatott vissza a Herzog családnak, egyet pedig 1999-ben, amikor elindult a Herzog-per.

2000-ben kapott vissza képet Hatvany Ferenc, a Sigray család 273 tárgyat, a Károlyi család 9 festményt, Vida Jenő pedig több festményt 2002-ben. Nos, a baloldali sajtó ez utóbbi ügyet méltatta 2002 novemberében és 2003 áprilisában a Népszabadságban. A Vida-képek visszaadásáról mint követendő példáról írtak, dicsérve Görgey Gábor akkori szocialista kultuszminiszter eljárását. „Egyedül a Vida-örökösök kaptak vissza két festményt az egykori kulturális miniszter Görgey Gábor jóvoltából” – írta Szakonyi dicsérően a napi.hu-n még ez év január 9-én is. Nem akarom hitelességét csorbítani, de Vida Jenő nem 2, hanem 5 képet kapott vissza, és nem Görgey jóvoltából került sor a kiadásra, mert az arra vonatkozó javaslatot még az Orbán-kormány idején, 2002 januárjában írta meg a KVI.

Vitázhatnánk erről a tényről, de a Vida-féle, illetve az összes fent felsorolt kiadási javaslatot én magam mint az Orbán-kormány egyik állami intézményének hatáskörrel rendelkező felső vezetője terjesztettem elő, és vállaltam érte a felelősséget. Csupán a fényességes átadás történt a választás után… A történethez persze az is hozzátartozik, hogy akkor az Állami Számvevőszék vizsgálatot indított Vida-ügyben, amelyre aztán a végső szocialista válasz a felelősségteljes tulajdonosi állami döntés elhárítása volt. Az eset után 2003-ban ugyanis született egy Draskovics Tibor – Hiller István-féle egyezség, amely még a jogilag viszonylag egyértelmű esetekben sem vállalt felelősséget a döntésért, hanem azt a bíróságokra hárította.

Onnan kezdve nem is volt önkéntes kiadás! De ez a tény érdekes módon 2010-ig nem fájt a szoclib sajtónak! A Draskovics–Hiller-paktum fenyegető kényszere pedig szokásjogként égett bele a restitúcióval foglalkozó állami alkalmazottak munkarendjébe. Nem véletlenül. Mert ha a döntéshozó téved, a hanyag vagy a hűtlen kezelés törvényi tényállásával és pár év börtönnel nézhet szembe. Bár régen már csak civilként követem az eseményeket, de meggyőződésem, hogy a műkincskiadások ismételt felgyorsítása mellett a szocialisták által a paktummal okozott félelem feloldására is szolgálhatott az a jogszabály, amely Lázár János nevéhez köthető, és amelyben 2013-ban magához, azaz a Miniszterelnökséghez vonta a döntés felelősségét.

Ezt követően – olvashattunk róla, főként Szakonyitól – jó pár esetben született döntés műtárgy visszaadásáról. Szakonyinak azonban fáj, hogy nagy mennyiségű és nagyobb értékű műkincs nem került vissza eredeti tulajdonosához. De rossz hírem van: hazánkban a jog nem mennyiség- és érték-, hanem tényállásfüggő. Így aztán a Szakonyi által „lex Lázár”-nak nevezett jogszabály alapján, az államot terhelő megfordított bizonyítási teher ellenére, a rendeletben a kutatásra rendelkezésre álló szűkös határidő mellett több ízben is felmerülhetett a gyanú, hogy kétséget kizáróan a magyar állam a tulajdonos, tehát nincs helye a kért műkincs kiadásának. Január 26-án ez a jogszabály hatályon kívül került, és csupán átmeneti rendelkezéseket tartalmaz arra nézve, hogy a 2013 óta esetleg el nem bírált ügyekben hogyan kell eljárni.

Ezekben az ügyekben a Miniszterelnökséget vezető miniszternél maradt a döntési jogkör, és ha nem születik e téren új jogszabály, marad az ősi metodika. Ismét a tulajdonosi joggyakorlónak, most az MNV Zrt.-nek kell meghoznia a döntést, amelyet persze követhet bírósági eljárás is. Az új kérelmek esetén pedig ez az eljárás most evidenciának látszik. Úgy, mint az első Orbán-kormány idején, végre megszabadulva a szocialista Draskovics–Hiller-béklyótól. Nos, ez az a jogi aktus, amelyet az ellenzéki újságírók már a hatályon kívül helyezés másnapján durván megtámadtak. Végkövetkeztetésük Armageddont vizionál, pedig csak annyi történt, hogy az átmeneti ügyekben (is) a bizonyítási teher visszaállt a szokásos jogi szintre: az bizonyít, aki állít valamit.

Összegezve: a kommunisták rendelték el az államosítást, a „zabrálást”. Utódaik rendelték el az önkéntes restitúció leállítását, és nem is vállaltak műkincskiadást. Ha lett volna ilyen, megírta volna Szakonyi. Ezzel szemben az Orbán-kormány számtalan önkéntes döntést hozott, azt Lázár János fel is gyorsította, majd most visszatért az állam az eredeti döntéshozatali rendhez. Ennek ellenére az ellenzéki holdudvar az Orbán-kormányt támadja, nácizza, és terjeszti a rémhírt, hogy az állam végleg ráteszi a kezét a vitatott műtárgyakra. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nagyon unom az ellenzéki hazugságokat!

Szerző: Bencze Izabella

Egy botrányos svéd nyilatkozat

Végül is nagyon jó nekünk, magyaroknak. Népszerűek vagyunk, a fél világ velünk foglalkozik, értünk aggódik. Az pedig még gyakoribb, hogy minket vagy a kormányfőnket gyalázzák, de hogy a figyelem középpontjában vagyunk, az biztos. A demokráciánkért, emberi jogainkért örökkön aggódókat már jól ismerjük. A nácizmussal, diktatúrával való vádaskodás koronázatlan királyai: Sargentini, Tavares, Macron, Timmermans, Juncker, Soros, és sok más, leginkább üvöltöző liberális és zöld elvtársnő és elvtárs, bocsánat vádaskodó1 és vádaskodó 2. No és persze a magyar társaik. De vannak friss aggódók is. Legújabban a svéd szociális ügyek minisztere, a 40-es éveiben járó szociáldemokrata Annika Strandhall kifogásolta a most bejelentett magyar családtámogatási akciótervet. „Riasztó, ami Magyarországon történik. Most Orbán azt akarja, hogy több »valódi« magyar gyerek szülessen. Ez a politika a harmincas éveket idézi” Majd még hozzátette, hogy „a hasonló politikák milyen hatással vannak arra az önállóságra, amiért a nők harcoltak”. Úgy vélem, a magyarok döntő százalékának fogalma sem volt eddig arról, hogy ki Svédország szociálisügyi minisztere, ezzel szemben a politikus asszony pár nappal a magyar hír bejelentése után máris alaposan kielemezte a magyar programot. Nos, hát ez a népszerűség. Meg minden bizonnyal Svédországban semmilyen probléma nincs szociális téren, így ráér a miniszterük velünk foglalkozni. Bár azért nehezen hiszem, hogy Annika Strandhall Orbán bejelentésének elemzésével töltötte volna a magyar évértékelés utáni éjszakát, inkább az történhetett, hogy az állandó hírvivő postagalambjai a tényeket tartalmazó dokumentumok kézbesítése során a globalizmus trágyadombján vergődtek egy sort. Mert ha nem így volt, akkor azt kell feltételeznem, hogy egy jelentős ország minisztere nem ismeri a közelmúlt történelmét. A hivatkozott 30-as években ugyanis a születések számának növelését célzó programok alapja szigorúan az árják közti kapcsolat volt.  Valószínű ezt a tételt kísérelte meg a svéd politikus átültetni magyarra. Hitvány kísérlet volt. A gyengébbek és hitványok kedvéért: a magyar tervben sehol nincs még célzás sem arra, hogy kizárólag a magyar-magyar kapcsolatból származó gyermekek esetén jár a családtámogatás, vagy hogy Orbán tiltja a más népcsoportból származók, pl. a legális bevándorlók és a magyarok házassági kapcsolatát. S mivel ilyen kitételek nincsenek, így két lehetőség áll fenn: Annika Strandhall és postagalambjai vagy szörnyen felkészületlenek és ostobák, vagy szörnyen rosszindulatúak és hazugok. A választás lehetősége az övék, de hogy riasztó a gondolkodásuk, az egyértelmű. Egyébként is teljes ostobaság a „valódi” magyar gyerekekre utalás, hiszen ha csak ránézett volna a miniszter asszony Európa géntérképére, azonnal láthatta volna, hogy a „valódi” magyar genetikai ősei a kelták, baszkok, olaszok, frízek, szaxonok, szlávok, kurgánok, aryanok(árják), zsidók, arabok, görögök, románok, anatolok, mezopotámiaiak, délszlávok, kaukázusiak, közel-keletiek, nyugat-afrikaiak, és így tovább. Legalábbis a Magyarországon ma élők ún. genetikai haplocsoportjai alapján ezekben a csoportokban az Y-kromoszómának ugyanaz a mutációja fordul elő, azaz a csoportok férfi tagjainak valamikor egy közös ősük volt. Hát ilyenek a valódi magyarok, és ennyit a „valódi magyar” vádról, valamint a 30-as évek politikájáról. És egyébként is. Genetikailag a magyar sokkal összetettebb nép, mint pl. a svéd. Akkor most a miniszter asszony észjárása szerint gyanúsítgatnunk kellene a svéd népesedési politika megalkotóit? Ráadásul az sem ártana, ha a svéd szociálisügyi miniszter kicsit tájékozódna a saját hazája ügyeiről is. Mert ha már pont a magyar családvédelmi program szúrja a svéd miniszterasszony szemét, akkor nézzünk egy kicsit a svéd családvédelmi program mélyére. „Svédország a világon az elsők közt alkalmazott olyan tudatos intézkedéseket, amelyek az újszülöttek számának növelését célozta. Ennek eredményeként alakult ki az a ma is alkalmazott családpolitikája, amely lényegesen különbözik a hagyományos elveket valló országok, Németország, Spanyolország és Olaszország hasonló célokat szolgáló intézkedéseitől. Hoem [1990] szerint a svéd családpolitika leginkább a többi skandináv ország családpolitikájához hasonlít, bár néhány elemében – például a gyermekek születése közt eltelt idő megrövidítést célzó gyorsítási díjban (speed premium) mint speciális svéd intézkedésben – jelentősebb különbséget tartalmaz. Minden valószínűség szerint ez a családpolitika is hozzájárult ahhoz, hogy Svédországban a teljes termékenységi arányszám sohasem esett 1,6 alá, és így egyszer se érte el a mélységesen mély (lowest low) Kohler és szerzőtársai [2002] által definiált 1,3-es szintet.” …„A svéd családpolitika bőkezű, mind a közvetlen pénzbeli juttatásokat, mind a természetbeni ellátásokat tekintve…, összehangolt a munkaerőpiaci intézkedésekkel és az oktatáspolitikával. Biztosítja az édesanyák munkavégzési és/vagy tanulási lehetőségét, a részmunkaidő egyetemleges és elfogadott, biztosítja a jó minőségű és olcsó, egész napos ellátást már bölcsődés kortól, és iskolás korban is.” Az idézetek a Közgazdasági szemle, LXIII. évf., 2016. decemberi számából, Berde Éva–Kovács Eszter: A svéd és a magyar termékenységi arányszám összehasonlítása című munkájából származnak. Egyes elemeiben talán még most is tanulhatunk a svéd családtámogatási rendszertől, de erősen közelítünk hozzá. Akkor most mi is a helyzet a 30-as évek politikájával, és a női önállósággal Svédországban? Lehet, hogy még egy svéd politikusnak is jobb lenne előbb tájékozódni, mielőtt lejáratja magát a fél világ előtt? És csak úgy csendben hozzáteszem, hogy Magyarországon nagyszerű szakmai, sport, vagy éppen politikai karriert elérő diplomás nők élnek, akik 3, 4 vagy több gyermeket is világra hoztak, és tisztességgel felnevelték őket. És ettől nem korlátozódott a női önállóságuk. Olyan nagyszerű magyar asszonyok neve tán még Svédországig is eljuthatott, mint Lévai Anikó (5 gyermek), Herczeg Anita (4 gyermek), Ferencz Orsolya (4 gyermek), Egerszegi Krisztina (3 gyermek). S rajtuk kívül sok, hasonlóan nagyszerű, ismeretlen magyar anya él és dolgozik, akik gyermekeik mellett diplomát szereztek, karriert értek el, és semmilyen önállóságért nem adnák cserébe a családjukat. Feminizus ide, feminizmus oda, Annika Strandhall véleménye ide, Annika Strandhall véleménye oda.

Szerző: Bencze Izabella