Nem kérünk a birodalmakból!

A magyarság ötszáz évig élt idegen hatalmak elnyomása alatt, ideje ennek véget vetni

Miért nem kell nekünk birodalom? Sem tatár–mongol, sem oszmán, sem Habsburg, sem német, sem szovjet, sem iszlám, sem európai, sem pénzügyi, sem nyílt társadalmi? Semmilyen. Azért nem kell, mert mintegy 500 évig volt részünk benne, és semmi jó nem származott belőle.

Azt is mondhatjuk, hogy azt követően, hogy I. Szulejmán rettentő hadereje és erőszakos hatalomszerző vágya – meg persze a belső megosztottság – legyőzte a Magyar Királyságot 1526-ban, a birodalmak kézről kézre adták az országot. Különböző manipulációkkal, a magyarság semmibevételével és hatalmi szóval kényszerítettek minket sorra rossz döntéseket hozni, amelyek csak fokozták balsorsunkat, és lehetetlenné tették a kitörést.

No és a szabadságot.

Ne becsüljük le a mohácsi vésznél, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjénél” azt a háttérhatalmat, amelynek a neve pénz és gátlástalanság. Az európai uralkodók no és a pápa hitelezője, így egyértelmű irányítója az addigra rendkívüli anyagiakra szert tevő német Fugger család volt, amelynek feje, Fugger Jakob már 1495-től hazánkban is kifejtette jótékony hatását. Mátyás király törvénytelen fia, Korvin János ugyanis eladta Thurzó János felvidéki bányavállalkozónak a besztercei rézbányák kiaknázásának jogát, aki azt rövidesen továbbadta felesbe Fugger Jakobnak. Meg be is házasodott a „fukar” családba.

A következmény: még II. Lajos is felháborodott a bekövetkező országnyomorításon, és visszavette a bányavállalkozás jogát a Fuggerektől. És akkor jött az első komoly, azóta is ismétlődő pénzügyi zsarolás.

Fugger sikeres bojkottot hirdetett Európában a magyar rézzel szemben. Mindemellett Lajos is rosszul lépett, és egy másik szélhámosra bízta a kincstár gondjait. Az Ibériai-félszigetről hazánkba menekült Fortunatusra, azaz Szerencsés Imrére. Ő pedig saját zsebre dolgozott, s a kincstár kiürült. Ezek után gyengén felfegyverzett, lerohasztott hadsereg várta a mintegy 60 ezer főnyi törököt.

Az „eredményt” azóta siratjuk. Az oszmán birodalom – együtt a német zsoldosokkal – gyakorlatilag felszámolta hazánkat. Gazdaságilag kifosztotta, lakosságát megfelezte. Aztán amikor az oszmán birodalom már komolyan ácsingózott Európa nyugati részére is, az 1680-as évek közepén létrejött a Szent Liga, és végre összefogott néhány nagyhatalom a török kiűzésére. Bár a szabadságért és nem csupán zsoldosként a zsákmányért küzdve mintegy 15 ezer magyar vitéz vett részt a harcokban, az 1699-es karlócai békekötésnél mégsem hívtak meg egyetlen magyar képviselőt sem a béketárgyalásokra. Az oszmán nemes egyszerűséggel átadott minket a Habsburgnak.

Teljes erővel ránk telepedett a következő birodalom, és innen számítva mintegy 220 évig ült a nyakunkon. 1848–49 csodája ugyan bekövetkezett, de az osztrák–orosz összefogás letaglózta szabadságvágyunkat. Aztán érlelődött az I. világháború, mert a Kiegyezés után a Monarchia jelentős erősödésen ment keresztül. Ez persze nem igazán volt ínyére az unokatesóknak, II. Vilmos német császárnak, II. Miklós orosz cárnak, no és a csatlakozó V. György angol királynak.

Ma már tudjuk, hogy a szarajevói merénylet okán a Szerbia elleni hadüzenetre gyakorlatilag Vilmos császár kényszerítette Ferenc Józsefet. Egyedül a magyar Tisza István miniszterelnök ellenezte a hadüzenetet. Ő jól tudta, hogy annak világháború lesz a vége. Azonban az akkori dualista monarchiában, amelyben közös volt a hadügy és a külügy, az ország nem tehetett mást, mint csatlakozott a „gazdához”. Így aztán Benes akkori külügyminiszter nagy mellénnyel hazudhatta 1920 tavaszán a cseh országgyűlésben, hogy egész Európa tudja, hogy egyedül a mongol viszonyokkal rendelkező magyarok a felelősek a háború kirobbantásáért.

Aztán jött Trianon, ahol megint nem voltak kíváncsiak a nagyhatalmak a magyarok véleményére, pedig az amputációk előtt szokás a páciens beleegyezését kérni. De kit is kérdeztek volna? Az első Tisza- és a trianoni tragédia utáni konszolidációt végrehajtó Bethlen-kormány közötti három év tíz hónap alatt tizenkét miniszterelnökünk volt. Átlagban négyhavonta cserélték egymást.

Ebben a sorban benne volt Károlyi is, aki szétosztotta a banki jelzáloggal terhelt, vagyis már gyakorlatilag nem is az ő tulajdonát képező földjeit. Hát ennyit az akkori nemzetvédő politika lehetőségéről. Csoda-e ezek után, ha 1940-ben a II. bécsi döntés megszületett? Igen, a hitleri Németország nyújtotta az egyetlen reményt néhány végtagunk visszavarrására és az 1919 óta kísértő kommunista veszedelem elkerülésére.

Ügyes trükk és alaposan megtévesztő propaganda volt ez a német birodalom részéről, és sajnos bedőltünk neki. Aztán lett volna még egy lehetőségünk: 1941 júniusában, amikor a német hadat üzent Szovjetuniónak, maradhattunk volna semlegesek. De nem maradtunk. Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvéből tudhatjuk, hogy Molotov akkori szovjet népbiztos két nappal a magyar hadüzenet előtt bekérette a magyar nagykövetet, és kérte, hasson oda, hogy ne csatlakozzunk a némethez.

A Szovjetuniónak ugyanis akkor semmilyen követelése nem volt az országgal szemben. A nagykövet táviratot küldött erről a kérésről az akkori miniszterelnöknek, Bárdossy Lászlónak, aki letagadta a távirat megérkezését, és az Országgyűlés jóváhagyása nélkül, minden valószínűség szerint német birodalmi zsarolásnak engedve egyedül hadüzenetet küldött a Szovjetuniónak. A következményeket már testközelből ismerjük: a szövetségesek odadobtak minket – persze vesztesként, a megkérdezésünk nélkül – a szovjet birodalomnak.

1989-ben elég erősek voltak a kommunisták által megszállt keleti nemzetek, és bekövetkezett a rendszerváltozás. A következő birodalom azonban azonnal megjelent. Antall József 1990. május 1-jén mondta el frakciótagjainak, hogy a legnagyobb nyugati bankok bejelentkeztek nála, és államcsőddel fenyegetve kikényszerítették az SZDSZ-el való paktumot. Mellette a washingtoni konszenzushoz való csatlakozást is, amely magával hozta a nyugati országok részéről hazánk újabb kifosztását, ezúttal privatizáció képében.

2010. Végre erős nemzetvédő kormányunk lett. Wiedermann Helga Sakk és póker című könyve egyértelműen rögzíti, hogy Orbán megbuktatása érdekében 2011. december 21-re a pénzügyi háttérhatalom újabb államcsődöt szervezett ellenünk. Ezúttal sikerült kivédeni. De az EU gondot látott. Magyar nemzetvédelem? Illiberális demokrácia? Bankok megadóztatása? Nemzetállam? Nem kell a migráció? Orosz gazdasági kapcsolatok? Nyugattól független energiaellátás? Kereszténység? Klasszikus, istentől eredő családforma? Erős magyar kormány?

Hát új birodalmi módszerek jöttek „demokrácia” álruhába öltöztetve. Tavares-, Sargentini-jelentés, szavazási csalás, Soros NGO-k, folyamatos lejáratás, uniós atombomba, talán a szavazati jog megvonása is. A láthatatlan birodalom lólábként kilógó kényszerítő eszközei. Szinte visszasírható az „emberarcú” Benes.

Nem hagyhatják pattogni ezt a kis, évszázadok óta gyarmati sorsra kényszerített nemzetet, amelyet eddig olyan könnyen lehetett ide-oda adni, csatolni, csonkítani, lepusztítani, terepasztaltárgynak, váltópénznek használni. Miért nem akar végre ez az ismeretlen nyelvű kis nép itt a nagy birodalmak között magától „kicsi lenni”? Pedig már többször megüzenték ezt az elvárást.

Nos, hát ilyen volt az eddigi birodalmi létünk, amely, ha hagyjuk, most egyértelműen az Európai Egyesült Államok, mint új, a pénzügyi, Soros-féle láthatatlan háttérbirodalmat kiszolgáló jogi birodalom irányába törekszik. De nem hagyjuk. Nekünk, magyaroknak, legalábbis jelentős részünknek nem kell új birodalom. Elég volt 500 évig!

Végül is Kásler professzor és csapata kutatásaiból tudjuk, hogy az anyaország mai lakóinak mintegy 30 százaléka abba a csoportba tartozik, amibe a honalapító Árpád-házi őseink. Márpedig ők képesek voltak évszázadokig független, erős magyar államot fenntartani az összes belviszály, hazaárulás és hatalmi törekvések ellenére is.

Miért ne sikerülhetne ismét? Csak bíznunk kell magunkban és abban az elvben, hogy kizárólag a független, szuverén, keresztény nemzetállamok azok, amelyek egymástól való birodalmi függés nélkül, de egymást támogatva és segítve, egyenrangú partnerként képesek Európát megőrizni olyannak, ami nem kevesebbhez, mint világunk megmaradásához szükséges.

A szerző jogász

 

 

 

 

A Sargentini jelentés vitája elé

  1. szeptember 12.-én Magyarországot ismét megpróbálják deresre vonni az Unióban, s a magyar miniszterelnök nem először áll majd ki 11-én a liberális hazugságok ellen, hogy hazánkat megvédje. A Liberális, akarom mondani LIBE bizottság jelentéstevője minden, jórészt magyar hazaárulóktól származó hazugságot, és ősrégi, már régen elrendezett ügyet összehordott szemétbe való jelentésében, reménykedve a magyar kormány megbuktatásában, miközben áldozatosan és álságosan remegni méltóztatik a magyar emberek jogaiért. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy Judith Sargentini asszony és cinkostársai értem aggódnak. Isten mentsen meg egy olyan világtól, ahol a hozzá hasonló Soros bérencek lábbal tiporják a magyar lakosság emberi jogait. Mellesleg sajnálom is szegény Judith asszonyt. Mily hosszú ideig és sokat kínlódhatott azon, hogy összehozzon valami hazugságcunamit a magyar kormányfő és kormánya ellen azért, hogy a legsúlyosabb uniós büntit kierőltethesse az EU Parlamentjéből a gaz magyarokkal szemben, akik nem átallottak szembe fordulni a migrációt támogató „willkommenskultúrral”. Pedig sokkal egyszerűbben megoldhatta volna a jelentés megírását. Gondolom, legalább egy évig ollózott rendesen Niedermüller és társai-féle jelentésekből, pedig csak egy 170 éves rövid kiáltványt kellett volna átmásolnia. Gyakorlatilag minden stimmel: a gyűlölet és a bosszú legfőképpen. Mosonmagyaróvár gyönyörű múzeumában olvasható Windischgratz 1848 decemberében kelt kiáltványa. Íme:

„Magyarország népeihez!

Nem elég, hogy Kossuth Lajos és pártütő czinkosai Magyarországot roppant számú papírospénzzel elárasztották; nem elég, hogy urunkat királyunkat ’s az egész uralkodó családot hazug és gyalázatos felhívásaiban rágalmazni és becsteleníteni merészkedik olly nép előtt, melly századokon által mint az uralkodó ház iránti hívségnek tiszta tükre ragyogott,- még annyira is vetemedett mint ő, mint általa és az úgynevezett honvédelmi bizottmány által valamennyi megyékbe küldött  zsarnok-biztosok, hogy a legiszonyatosb és megvetendő eszközök által rettegésben tartott népet felhívásaikban olly gaztettekre buzdítsák, melyek egy kül’ s az országot minden jog nélkül meglepő ellenség irányában tiltvák a törvényes uralkodó vitéz hada ellenében, pedig melly csak azért lépett által az ország határain, hogy a lázító gonoszok által száműzött békét, rendet és törvényes állapotot visszaidézze- istentelenek, és felségsértők. Nem irtóznak ők kárhozatos elbizakodottságukban a császári hadsereget rablással, gyilkossággal gyújtogatással vádolni, holott még is az ő csordáik követnek el illy gaz tetteket, mirül előrehaladásomnál naponta a legszomorúbb meggyőződést szereztem, s mi iránt a szegény, kétségbeesésig vitt lakosok már előttem siránkozva panaszkodtak.

Nem elégedvén meg ezen gazságokkal, Kossuth Lajos és czinkosai ámítják a népet Schwehát, Pozsony és Mosony mellett állítólag kivívott győzelmek hazug híreivel, holott ezen helyeknél vagy éppen nem is csatáztak, vagy pedig a lázadók megverettek vagy elkergettettek, -csakhogy a népet a császári had elleni felkelésre ingereljék, meg sem gondolván illy rémítő tettnek rettentő következményeit. Lukács Sándor győri biztos vad dühében a Győrött hátrahagyott élelmiszereknek megmérgezését határozta el, és ezen iszonyú gaztett kivitelébe csak a pártütők sebes megfutamodása által gátoltatott.

Ezen minden idők történetében hallatlan gazságok és gonoszságok tekintetébül Kossuth Lajost, a honvédelmi bizottmány valamennyi tagjait és az ezek által megyékbe és városokba szétküldött ugynevezett kormánybiztosokat „törvényen kívülinek és földönfutónak nyilatkoztatom”, megparancsolván valamennyi hatóságoknak és községeknek a legszorosabb felelet terhe alatt, hogy őket elfogják, és a legközelebbi katonai osztaléknak által-adják.

Azok, kik ennek daczára, a pártütő kormánytul akármi csekély parancsot elfogadni, vagy annak engedelmeskedni merészelnének, rögtön ítélő bíróság útján tüstént kivégeztetnek.

Azon hellységek, melyekbül több lakosok egyesülve, a császári’ kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekvednek, vagy annak futárait, szállítmányait, avagy egyes csapatokat megtámadni merészkednének, tűzzel, vassal elpusztíttatnak. A helységek előjárói a csendnek fenntartásáról életükkel kezeskednek.

Kelt Győri tábori főhadiszállásomon, karácson hó 29-én 1848.

Herczeg Windischgratz Alfréd, császári királyi tábornagy”

Ha valamiért áthallást tapasztalnak napjaink történéseivel kapcsolatban, nem az Önök készülékében van a hiba.

Szeretnék segíteni a küszködő biztosnak, hogy tömören és velősen összefoglalhassa mondanivalóját.

„Magyarország népéhez!

Nem elég, hogy Orbán Viktor pártütő és cinkosai Magyarországot roppant számú támogatással árasztották el, nem elég hogy urunkat, parancsolónkat, Soros Györgyöt és a családját képező NGO-kat hazug és gyalázatos felhívásaikban rágalmazni és becsteleníteni merészkedtek oly hatalom előtt, mely évtizedeken át mint a kapitalista nyugat iránti vágy tiszta tükre ragyogott, még arra is vetemedtek, hogy a legiszonyatosabb és megvetendő eszközök által rettegésben tartott népüket plakátjaikon és nemzeti konzultációkban oly gaztettekre buzdítsák, melyek egy a kül-, és Magyarországot minden jog nélkül meglepő migránsok irányába hatnak,  s amelyek a törvényes EU vitéz liberális politikai hadával szemben – mely csak azért avatkozik közbe, hogy a lázító gonoszok által száműzött békét, rendet és törvényes állapotot ismét megteremtse- istentelenek, és demokrácia-ellenesek. Nem irtóznak ők kárhozatos elbizakodásukban a bevándorlókat, az NGO-kat, és az embercsempészeket szervezkedéssel vádolni, holott az ő csordáik, pl. a Parlamentjük, vagy a Békemenet követnek el ilyen gaztetteket, amikről naponta szereztem a liberális barátaimtól szomorú meggyőződést, s amikről egyes magyar segítőim kétségbeesésükben előttem siránkozva panaszkodtak.

Nem elégedvén meg ezen gazságokkal, Orbán Viktor és cinkosai ámítják a népet a V4-ek és más nyugat-európai országok vezetőinél állítólag kivívott győzelmük hazug híreivel, – holott ezen helyeken éppen nem is csatáztak, sőt, tulajdonképpen megverettek, – csakhogy a magyar népet a brüsszeli adminisztráció és Soros ellen ingereljék, meg sem gondolva őrült tetteik rémítő következményeit.

Ezen minden idők történetében hallatlan gazságokra és gonoszságokra tekintettel Orbán Viktort és kormánya tagjait az európai uniós törvényeken kívülieknek minősítem, egyben javaslom az „uniós atombomba” bevetését ellenük, és az ország szavazati jogának megvonását. Akik mindennek dacára továbbra is támogatják bármi módon a pártütő kormányt, azoktól minden támogatást megvonunk, az ilyen nagyköveteket visszahívatjuk, s még jó, ha brüsszeli székhelyű rögtönítélő bírósággal fel nem koncoltatjuk.

Kelt Brüsszeli főhadiszállásomon, szeptember hó 11-12. 2018. Judith Sargentini LIBE jelentéstevő”

Az még azért hozzá tartozik a történelmi hitelességhez, hogy Herceg Windischgratz Alfréd katonai tehetetlensége miatt csúnyán megbukott, Kossuth és társai pedig a magyar történelem legnagyobb hősivé váltak.

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát.

Bencze Izabella

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős

A magyarok által már sokszor megvédett nyugat-európaiak megértik-e végre, hogy ki a magyar?

Úgy tűnik, időről időre felszínre tör a kérdés: ki a magyar? Valószínű most is itt az ideje az elmélkedésnek, mert valahogy úgy alakul a világ, hogy beszélni kell erről.

De szögezzük le: a kérdés nem az, hogy ki a magyar állampolgár. Az állampolgárság jogi kategória, törvényben meghatározott feltételek szükségesek hozzá.

Azt fejezi ki, hogy a magyar állam és polgára között jogi kapcsolat van. Az állam védelmet nyújt polgárának, és a magyar előnyt élvez hazájában. Öröm, hogy a külhoni magyar állampolgárok száma a közelmúltban egymillióval nőtt.

De a valódi kérdés az, hogy ki a magyar? Ki az, aki nem csupán elvár a hazájától, hanem aki adni is akar nemzetének. Gondolatban, lélekben, szóban, cselekedetben.

Hány író, költő, politikus próbálta már a kérdést megválaszolni. Széchenyi István, Babits Mihály, Petőfi Sándor, Klebelsberg Kunó, Wass Albert, Teleki Pál és még sokan mások. A legbővebb elemzést talán Illyés Gyula adta a Ki a magyar? című írásában: „Az a magyar, aki bátran szembenéz a nép bajaival, a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot meg akarja valósítani. Magyar az: aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolataiban.”

Úgy tartjuk, magyar az, akinek felmenője is az, és beszél magyarul. De biztosan így van? Mindenesetre én magyarnak tartom Liszt Ferencet, aki lelkében, minden sejtjében, no és zenéjében színmagyar volt.

Bem apó cseh származású lengyel család gyermeke, mégis a magyarok szabadságharcának egyik legnagyobb magyar hőse lett. Petőfi, aki segédtisztje volt Bemnek, így írt Kossuthnak: „Gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Márpedig Petőfi véleményét indokolt figyelembe venni, mert biztos vagyok benne, hogy a szláv gyökerű Petrovics–Hrúz szülőpárostól született Petőfi magyarságát senki nem vonja kétségbe. Hogy miért kötöm össze Petőfi Bemről alkotott véleményét a ki a magyar kérdéssel? Azért, mert számomra a legütősebb meghatározást Tamási Áron adja: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.”

Ennyi. Nem több, és nem kevesebb. A hitvány jelentése: rossz minőségű, silány. Vagyis a rossz minőségű, silány ember alkalmatlan magyarnak. Ismernek ilyent? Én igen.

Olyanokat is, akik kívülről magyarnak látszanak. Bocskaiban pózolnak, mert az „olyan magyar”, miközben csak jelmeznek tartják a gyönyörű ruhát. Vagy buzgón járnak templomba, hogy lássák keresztény elkötelezettségüket, majd otrombán támadják a másikat.

Szívükre tett kézzel éneklik a Himnuszt, majd sokmilliós villájukból jajveszékelnek a szegénységben élő nemzettársaikért. Sokan a humánum szentségével élnek vissza, hogy számukra milliárdokat hozó művi emberi jogokat erőltessenek a világra haszonleső idegenek százezrei számára, miközben gyalázzák a velük egyet nem értő magyar társaikat.

Többen külföldön jelentgetik fel hazájukat, mert ott látnak lehetőséget arra, hogy hazug módon befeketítsék nemzettársaikat. Ők mind magyarul beszélnek, de lelküket már rég eladták. Beálltak multinacionális Soros-bérencnek, zsoldosnak.

Ők bizony nem alkalmasak magyarnak. De nem alkalmasak magyarnak azok a „művészek” sem, akik Székelyföldön, Torockón, a Duna-napon nem merték elkezdeni a magyar Himnuszt énekelni, mert az „árthat” későbbi meghívásaiknak. Sajnos ez is megtörtént!

Mondjuk ki, nem alkalmas magyarnak az, aki akár szóban, akár tettben, hallgatással, ráutaló magatartással vagy csak gondolatban, de elárulja hazáját, nemzetét. Petőfi óta tudjuk, nem alkalmas magyarnak az, „Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”.

Ők nem érdemlik meg, hogy Szent István, a Hunyadiak – János, László és Mátyás –, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi vagy az ’56-os hősök által imádott és védett ország lelki alkotói legyenek.

Lehetnek ugyan magyar állampolgárok, beszélhetnek akár még ékesen is magyarul, de a magyar lélekhez semmi közük. Mert rossz minőségű, silány emberek, legyenek bár ismert művészek, tudósok, politikusok.

A „hitványok” olyan célokat szolgálnak ki, amelyek ellentétesek a magyar nemzet, a magyar haza, a magyar identitás fennmaradásával.
Az „anyázni” és „pelenkázni” méltóztató Orbán-fóbiásoknak üzenem: nem a magyar kormánnyal kell azonosulnia annak, aki magyar akar lenni, hanem azzal a politikával, amely ezeréves kultúránk, hitvilágunk, nemzetünk fennmaradásáért, megmentéséért, a „gyönyörű nőhöz”, a vén Európához való tartozásért harcol.

Aki ezt a harcot nem tudja felvállalni, aki nem akarja támogatni, aki ebben nem akar részt venni, aki bármi módon ez ellen a politika ellen fordul, vagy aki teljesen közömbös a jövőnket illetően, az mitől lenne magyar?

Akinek mindegy, hogy lesz-e még magyar szó száz év múlva, hogy eltakart arccal kell-e majd az unokájának az utcára lépni, vagy hogy a piros-fehér-zöldet felváltja a szivárványszín, az ugyan mitől lenne magyar?

A magyar egyenes jellemű, tisztességes, nyílt tekintetű, kemény fellépésű, de alázatos. Isten-, haza-, család- és munkaszerető. Nincs benne irigység és nem kárörvendő. Szókimondó, PC-mentes.

Szabadságvágya végtelen, de csak azt a szabadságot szereti, amely nem sérti mások szabadságát. Vendégszerető, de nem tűri, ha kihasználják. Törvénytisztelő és hiteles.

Nem ripacs és nem kétszínű. Nem hazudik, nem csal, nem lop. Nem hajlik, és nem nyúlik a gerince tetszés és kívánság szerint. Köze nincs a faj-, nem- és életgyalázó vagy -kiirtó izmusokhoz. A magyar magyarnak akar maradni, és tisztességes, emberi jövőt akar adni utódainak. Nem hitványat, érték nélkülit, multinacionálisat, globálisat, agymosottat, hanem magyar jövőt.

Nézem a közmédia Öt kontinens egy nemzet című műsorának augusztus 25-i számát. Mindenütt a világon megemlékeztek külhoni magyarjaink országunk születésnapjáról, így a clevelandi magyar közösség is.

Úgy a 4. perc körül látható egy fiatal nő, akinek az arcát ugyan eltakarja a haja, de vakítóan fehér blúzában, kesztyűben rendíthetetlenül szeleteli a szent magyar kenyeret, mert sorban állnak érte nemzettársai.

Ő nem táncol, nem vigad, nem énekel, hanem szolgál. Alázattal, fáradhatatlanul, s minden bizonnyal szép haja alatt mosoly, szívében szeretet van, mert a Jóisten lehetőséget adott neki, hogy szeletelje a magyar kenyeret. Nekem ő a magyar.

Mostanában bizony szükségünk van olyan magyarokra, akiket példaként állíthatunk magunk elé: íme, ilyen a magyar. Augusztus végén, szeptember elején ki más lenne a példánk, mint egy igazán nagy magyar, Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. Pontosabban Nikola Subic Zrinski. Hogy magyarnak született-e? Nem. Horvátnak. És mégis az egyik legnagyobb magyar hőssé vált. Miért?

Mert alkalmas volt magyarnak. Jellemes, egyenes gerincű, hűséges ember, aki mindhalálig kitartott elvei mellett. Törökellenes volt, mert azok hazáját, így családját, királyát veszélyeztették.

Keresztény volt, és megőrizte katolikus hitét. Rettenthetetlenül bátor volt, s nagy hadvezér. Ötvenezer törökkel vette fel a harcot a maga finanszírozta kétezer-ötszáz várvédő élén.

Megadhatta volna magát, hisz a török tisztelte és tartott tőle. Menthette volna az életét, de nem tette. Nem lett áruló. Példát akart mutatni, mert tisztessége, egyenes gerince, magyarsága tartást adott neki. 1566. szeptember 7-én lőtték le az oszmánok.

A várvédők is magyar szívűek voltak, így hősiességük okán a szultán hadjárata kudarcra ítéltetett. I. Szulejmán szeptember 6-i halála pedig harminc évre ellehetetlenítette a Magyar Királyság elleni további török támadást, és Közép-Európa megmenekült az oszmán hódítástól.

Richelieu bíboros a XVII. században így írt Zrínyiről: „Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt meg. Itt dőlt el a kérdés, hogy a kereszt uralkodik-e Európában vagy a félhold.”

Igen, Zrínyi magyar volt, magyarként cselekedett. Mert ilyen a magyar. Kérdés, hogy a hitványok és a magyarok által már sokszor megvédett nyugat-európaiak megértik-e végre, hogy ki a magyar.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás:Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/zrinyi-miklos-a-szigetvari-hos-3426209/

 

Nándorfehérvár dicső emlékezete

1456. július 22-én őseink remekül vizsgáztak hősiességből, hazaszeretetből, kereszténységből.

Az ókori latinok szerint a történelem az élet tanítómestere. Mások szerint csupán egy regény vagy nagy emberek életrajza. Bonaparte Napóleon az elfogadott hazugságok összességé­nek nevezte, míg Edward Gibbon XVIII. századi brit történész úgy tartotta, hogy a történelem nem más, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa.

Valószínű, mindegyik felfogásban van igazság, de egy tény: nem tanulni a múlt történéseiből egyszerűen ostobaság. Hogy a történelem melyik eseménye, korszaka, napja marad fenn örökké vagy melyiket feledi el az utókor, minden bizonnyal függ az esemény hiteles továbbadásától és az inkább hálátlan, mint hálás utókor megítélésétől.

Nekünk, magyaroknak azonban van egy olyan történelmi eseményünk, amelyre nem lehet nem emlékezni, hiszen több száz éve egész Európában emlékeztet rá minden áldott nap, minden délben egy gyönyörű égi hang. III. Callixtus pápa, aki rövid egyházvezetői létét teljesen a török elleni harcnak szentelte, az üzenetét egyedül meghalló magyarok megsegítésére rendelte el a harangszót: „Jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak.”

1456. július 22-én Hunyadi János hadvezér, Szilágyi Mihály várkapitány és Kapisztrán János ferences szerzetes – a harangszón kívül – nem is kapott máshonnan segítséget, pedig 1455 júniusában a győri országgyűlésen igencsak fogadkoztak V. László követei és Brankovics György szerb fejedelem a török elleni összefogásra. Az oszmán elleni küzdelemben segítséget ajánlottak az európai fejedelmek és maga a pápa is. Hunyadi, Kapisztrán és Szilágyi mégis saját erőből hajtotta végre a fényes csodát Nándorfehérvárnál: 1521-ig megállította az oszmán támadásokat, megvédte az iszlám hódítástól a Magyar Királyságot és Európát.

1500 augusztusában VI. Sándor pápa úgy rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben megszólaljon, mintegy naponta hirdetve, hogy az összefogás a kereszténység megvédése érdekében minden időben és helyen minden keresztény feladata. Egy egész kontinens, egy világvallás, egy értékrend, egy kultúra megvédése érdekében olyan fényes győzelmet tán egyetlen nemzet képviselői sem arattak, mint akkor a magyarok Hunyadi, Kapisztrán és hős vitézeik jóvoltából, mégis 555 évet kellett várni Magyarországon is, mire a világraszóló győzelem napja törvényben rögzített tiszteletté vált.

2001-ben július 22-e a nándorfehérvári diadal emléknapja lett, bár a szocialisták tartózkodtak a szavazásnál. El tudom képzelni, mennyi fejtörést okozhatott az akkori ellenzéknek, hogy elsősorban a magyar hősiesség vagy a keresztény összefogás miatt tagadják-e meg a szavazást!

A törvény indokolása szerint ugyanis: „Ez a nap nem csupán a nemzetnek, hanem a keresztény Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiságnak, önfeláldozásnak, emberi helytállásnak, az európaiságnak, európai összefogásnak és a kereszténységnek máig élő példaképe.” Megismétlem: a történelem, bár mindenkinek mást és mást jelenthet, de nem tanulni belőle egyszerűen ostobaság.

Főként olyankor, amikor a történelmi háttér mintha párhuzamos idősíkon futna, amit az általunk még fel nem fogott több dimenzióban észlelhetünk. A fényes diadalt és a nándorfehérvári hősök gyors, pestisjárványtól történő halálát követő 65 év múltán az Oszmán Birodalom – látva a kialakuló európai, XVI. századbeli nagyhatalmi játszmákat – ismét a Magyar Királyság ellen fordult, és 1521 augusztusában, vélhetően árulás segítségével bevette Nándorfehérvárt. Megnyílt az útja a királyság belseje felé.

A Fugger család időközben a német császár, a pápa és számos más fejedelem hitelezője lett, így a meghitelezettek függő viszonya nem volt kérdés. A franciák az Oszmán Birodalommal kötöttek Habsburg-ellenes szövetséget, nálunk pedig belső viszályok dúltak a hatalomért. Állandó oszmán fenyegetettség alá kerültünk, és bár jelentős külső ígéreteket kaptunk a veszély elhárítására, soha nem történt semmi.

Nekem ismerős a képlet, csak XXI. századi módon.

Ma Rothschild-, Rockefeller-, Soros-féle gazdasági erőről és hitelekről beszélünk, az oszmán helyett az iszlám jelzőt használjuk, a janicsárok ma kicsit másképp, bevándorlók képé-­ben tűnnek fel, a mindent feldúló zsoldosokat pedig NGO-nak hívjuk, de a többi nagyjából stimmel. Legfeljebb még az ENSZ és az Európai Unió Soros-„hitelezettjeinek” hálózata rontja tovább a helyzetet. Mi, magyarok tudjuk, mi származott akkor a hasonló történelmi szituációból: Mohács, „nemzeti nagylétünk nagy temetője”.

A következő 150 évben Magyarország megrendült. Három részre szakadt, elszegényedett, területe pedig az oszmán és a Habsburg Birodalom állandó csataterévé vált. Nagyhatalmak terepasztala lettünk, mint azóta oly sokszor. II. Szulejmán szultán, a „törvényhozó” már 1541-ben, Buda elfoglalásakor megfogalmazta győzelmi levelében: „A harangok hangjához szokott vidékeken ezentúl a müezzin éneke és a katonai zenekar játéka lesz hallható.”

Igaz, nem történt erőszakos iszlamizáció, de az ország pusztulása mégis a török hódoltság korára esik. Nehéz felfogni, hogy bár gazdaságilag kihasználták, de nem is annyira a törökök pusztították az országot, mint inkább a német zsoldosok, akik sáskaként tettek tönkre maguk körül mindent. A nagyobb értékekre pedig az uralkodóház tette rá a kezét.

Illés Endrétől 1928-ban olvashatjuk a levéltári kutatásokból származó megállapításokat: „A mohácsi csata után hajókkal vitték Bécsbe a királyi palota kincseit. I. Ferdinánd ezeket a remekebbnél remekebb ötvösmunkákat beolvasztotta, és az így nyert pénzzel fizette Magyarországot dúló hadait. I. Lipót a törökök kiűzése után leromboltatta a magyarországi templomokat és várakat, hogy a betelepülő idegeneknek legyen mivel építkezniük. Így pusztultak sorra építészeti emlékeink, köztük a budai Mária Magdolna-templom is. III. Károly megbízott emberei még nagyjaink koporsóit is megcsonkították.”

Igen, a történelem az élet tanítómestere, ha van, aki tanuljon belőle. 1456. július 22-én őseink remekül vizsgáztak bátorságból, összefogásból, hősiességből, hazaszeretetből, kereszténységből. Most, 562 évvel később nem jogunk, hanem kötelességünk követni a példájukat.

Kegyeletből nem csupán emlékeznünk kell rájuk, hanem a történelmi leckét megismerve, és felismerve mostani világunk hasonló jelenségeit, meg kell értenünk a világ működését, előre kell látnunk az elmulasztott vagy téves védelmi lépések következményeit, és meg kell találnunk a kiutat abból a szorításból, amely ismét fenyegeti hazánkat, magyarságunkat, kultúránkat, kereszténységünket. Ahogy Hunyadiék tartoztak nekünk, az utókornak, ugyanúgy tartozunk mi is az 500 év múlva születő nemzettársainknak egy most ezeréves hazával, hittel, kultúrával, eszmével.

Megtanulhattuk 1456 hőseitől: a haza megvédhető, csak szándék, hitelesség, bátorság, fegyelem és feltétlen hazaszeretet kell hozzá. Bármennyien is tartózkodnak a magyar nemzetre való szavazásnál, Hunyadiakat, Kapisztránokat, Szilágyikat, hős, névtelen vitézeket kell találnunk ebben az országban. De a legegyszerűbb, ha mi magunk válunk olyanokká, mint ők voltak. Ne feledjük Márai Sándor szavait: „A haza te magad vagy!”

Ne legyen több mohácsi vész, és hadd zúgjon a harang még időtlen időkig Európában!

Szerző: Bencze Izabella
Forrás: Magyar Idők:
https://magyaridok.hu/velemeny/nandorfehervar-dicso-emlekezete-3304487/

 

A ruszkik végül hazamentek

Abszurd tárgyalások után az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el az országot
Június fontos hónap a történelmünkben. 1920. június 4-én elvették, 1991. június 19-én visszakaptuk. Igaz, nem ugyanazt. De mindkettőt Magyarországnak hívják. Június 4-én a trianoni tragédiára emlékezünk, 19-én, nemzeti emléknapunkon az utolsó elnyomó katona távozását, a hónap utolsó szombatján pedig a szabadságunkat ünnepeljük. Hogy miért pont júniusban? Mert 1991-ben akkor vonultak ki véglegesen a szovjet csapatok hazánk területéről.

Valószínűleg szociálpszichológiai kérdés, hogy a csapatkivonás és a mögöttes gazdasági tárgyalások miért nem kaptak méltó társadalmi elismerést, és az ünneplés miért vált lokális búcsúvá. Tartok tőle, hogy ma már csak azok éreznek a nemzeti emléknapon euforikus örömöt, akik ugyan soha nem lettek a megemlékezés alkalmával Budapest díszpolgárai, de másfél évig, néha napi 24 órában küzdve mutatták meg a minket negyvenhat évig szipolyozó diktatúra képviselőinek, hogy kik is vagyunk mi, magyarok.

Nekem is megadatott ez a megtiszteltetés, és felemelő élmény volt hazánkat szolgálni egy elnyomó hatalom immár vergődő képviselőivel szemben. A tárgyalások alatt ismerhettük meg igazán őket és téveszméiket. Voltak köztük olyanok, akik évtizedekig úgy tudták, hogy a Szovjetunió egyik tagállamában állomásoznak. No de kezdjük az elején, néhány történelmi dátummal.

A II. világháborúban a Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án vonult be a trianoni határok közé szorított hazánk területére. 1945. január 20-án fegyverszüneti egyezményt kötöttünk a Szovjetunióval, s ez lehetővé tette csapataik korlátlan magyarországi mozgását. A Párizs környéki, 1947. február 10-i békeszerződés hozta el számunkra a II. világháború végét és annak következményeit. Visszaálltak a trianoni békediktátumban megjelölt határok, elkezdődött a háborús bűnösök felelősségre vonása. Maximálták a magyar haderőt, rendelkeztek a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonásáról.

A szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül ki kellett vonni Magyarországról, de a Szovjetuniónak fennmaradt a joga magyar területen olyan fegyveres erők tartására, amelyek a szovjet hadsereg számára az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalakat biztosítják. Ausztria 1955. március 15-én semlegessé vált, így a szovjet hadsereg hazánkban tartózkodása okafogyott lett.

Csakhogy a megelőző napon, március 14-én létrejött a Varsói Szerződés, a szovjet érdekszférába tartozó országok NATO-val szembeni katonai szervezete, amely politikailag legálissá tette a Szovjetunió kelet-közép-európai katonai jelenlétét. Szovjet megszállásunk egyértelművé vált.

A kiszolgáltatottság 1956-ban tevőlegesen is megmutatta kegyetlenségét. Aztán Kádár János megegyezett Nyikita Hruscsovval: 1957. május 27-én hatályba lépett a „Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzete tárgyában” című egyezmény. Ez a hazaáruló fércmű kimondta, hogy „a szovjet csapatoknak a Magyar Népköztársaság területén való ideiglenes tartózkodása az esetleges agresszió elleni közös védekezés biztosítására célszerű és megfelel a nemzetközi egyezményeknek”.

Kádár és társai 1957-ben további harmincnégy évre eladták hazánkat. „Népünk az Európától való leszakadással, a gazdasági és társadalmi zsákutcába kerüléssel és a morális értékek megrendülésével sínylette meg szuverenitása legutóbbi, közel fél évszázados hiányát”, mondja ki a függetlenségünk visszaszerzését ünneplő, 2001-ben született törvény.

A negyvenhat évi szovjet megszállás erős nyomokat hagyott maga után. Jelenlétük olyan nyomasztó és erőszakos volt, hogy nem véletlenül került az ’56-os hősök 16 pontja közül az első helyre a „Vonják ki a szovjet csapatokat!” követelés.

Azt azért ne felejtsük el, hogy elsősorban azért álltunk rossz oldalra a II. világháborúban, mert azt reméltük, hogy a hitleri hatalom helyreállítja a trianoni diktátummal elvett határainkat. Az pedig, hogy a diktátum megkötése előtt az antanthatalmak meg sem hallgatták véleményünket, nagyban köszönhető Kun Bélának és társainak, mert az 1919-es rémuralmuk egyértelműen bizonyította, hogy a kommunista csőcselékkel nem lehet tárgyalni.

Több mint két évtized múlva, William C. Bullitt moszkvai amerikai nagykövet figyelmeztette Franklin Delano Rooseveltet, hogy a „vörös amőba ráfolyik Európára”. A II. világháború győztes hatalmai, Winston Churchillel az élen, jól tudták, hogy milyenek a kommunisták, de a jaltai paktumban lefektetett és a ki nem mondott érdekeik miatt 1945-ben odadobták Sztálinnak Kelet-Közép-Európát.

A „Ruszkik, haza!” kívánsága bizony negyvenhat éven át feszült a magyar társadalom legmélyebb rétegeiben, de hangosan kimondani csak Orbán Viktor merte, 1989. június 16-án.

Tudjuk, 1989-ben már érezhető volt a szocialista blokkban az enyhülés szele, majd 1990. március 10-én Horn Gyula és Eduard Sevardnadze alá is írta a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló egyezményt. Az utolsó vonatszerelvény 1991. június 16-án hagyta el hazánkat, pontosan 33 évvel azután, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték, és két évre rá, hogy újratemették őket. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én, 15 óra után pár perccel hagyta el az országot. Igaz, egy nap múlva, civilben már újból itt volt, mert fontos lett volna a számára, hogy a gazdasági megállapodást minél előbb tető alá hozzák.

A magyarországi csapatkivonás része volt annak a nagy manővernek, amely 1990 és 1994 között Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát is érintette. De a szovjet fél mindegyik országban azt tapasztalta, hogy sehol nem részesítették többé őket olyan kegyben, mint a megszállás évei alatt.

Világossá vált: a szovjetek legnagyobb gondját ebben az időszakban nem a kelet-közép-európai országok feletti hegemónia megszűnése, hanem kivont haderejük otthoni elhelyezése, pontosabban az elhelyezés lehetetlensége okozta.

Csak Németországból mintegy 76 ezer, Magyarországról 50 ezer tiszti családnak kellett volna lakást, orvosi ellátást, gyógyszert biztosítani. Ezért az elsődleges cél az volt számukra, hogy a gazdasági elszámolást mindenütt pozitív mérleggel, nullszaldó nélkül zárják le.

Az általuk több mint negyven év alatt épített objektumokat, lakásokat, kaszárnyákat, üzemanyag-tárolókat mindenhol saját tulajdonnak tekintették, amit vagy el-, vagy bérbe akartak adni, illetve vegyes vállalatokba akartak apportálni. Nálunk több mint százezer fő állomásozott 90 helyőrségben. Volt hat repülőterük, 328 ingatlanjuk, 65 laktanyakomplexumuk.

A kivonás ideje alatt 1547 vasúti szerelvény, 34 541 vasúti kocsi hagyta el az országot, közúton 48 katonai konvoj távozott. Kivontak 100 380 szovjet állampolgárt, 24 660 fegyverzeti eszközt, ezen belül 194 repülőgépet, 138 helikoptert, 860 harckocsit, 1143 páncélozott szállító harcjárművet. És bár tagadták, de kutatások bizonyítják, hogy az 1960-as évek elejétől volt itt tárolt atomtöltetük is, amelyet Mihail Gorbacsov szállíttatott el 1989 szeptemberében.

A gazdasági tárgyalásokat szovjet részről Viktor Grisin külügyminiszter-helyettes, magyar részről az azóta elhunyt Annus Antal altábornagy, illetve Karácsony Imre kormánymeghatalmazott-helyettes vezette. Hogy mi maradt itt? Több tonna földbe ásott lőszer, rendbehozhatatlan környezetvédelmi károk, benzinnel, kerozinnal, olajjal átitatott földterületek, tönkretett műemlékek, ujjnyi repedésekkel tarkított, kijevi házgyári elemekből épített lakások százai. Mocsok, szenny és jó néhány „migráns”, azaz szökött szovjet katona. A pusztítás mértékét magam sem hinném, ha nem láttam volna a saját szememmel. De sajnos láttam.

A háttértárgyalások nehézségét jól mutatja, hogy a gazdasági kérdéseket csak 17 hónappal a csapatkivonás befejezése után sikerült lezárni. 1991 nyarán ugyan rendkívül intenzív tárgyalások folytak a felek között a mielőbbi megállapodás érdekében, azonban június 25-én Annus – egy magyar jogi kifogásra alapozva – mégsem írta alá az előkészített megállapodást.

A tárgyalások csak később folytatódtak. A magyar követeléseken belül döntő súlyúak voltak a szovjet csapatok által használt laktanyák állagmegőrzési munkáinak elmaradásából származó és a környezetvédelem terén történt mulasztásokból keletkezett károk. A tárgyalások kezdeti szakaszában a magyar igény 80,3 milliárd forint volt, míg a szovjetek 53,4 milliárd forintot követeltek.

A végső számok 100-100 milliárdos kölcsönös követelésben alakultak ki, majd 1992. november 11-én Budapesten Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin elnök aláírta a kelet-európai országok közül az egyetlen nullszaldós megállapodást.

Az eredmény frusztrálta Jelcint, hisz minden országból – főként a németektől – jelentős anyagi haszonnal tértek haza.

Először nem is akarta kézjegyével ellátni az egyezményt, míg végül a magyar kormány úgy döntött, hogy humanitárius segítségként pár tíz millió forint értékű gyógyszersegélyt ad az orosz kormánynak. Így végződött a szovjet elnyomó csapatok kivonása 1991-ben és a két fél közötti elszámolás 1992-ben.

Bármily nehéz is egy tárgyalássorozat, a sztorik elmaradhatatlanok. Akkor is így volt. Az egyik szakértői tárgyaláson például közölték, hogy az általuk használt magyar területeket elbirtokolták (!). Javasolták, hogy ezeket vonjuk össze, és „összesítve cseréljük le” azokat a Tiszántúlra, majd a tájegységet csatoljuk a Szovjetunióhoz (!).

Amikor Annus 1991. június 25-én közölte, hogy mégsem írja alá a megállapodást, Grisin vérbe boruló arca és az épületből történő, a diplomácia teljes eszköztárát nélkülöző kirohanása egyszerűen felejthetetlen volt. Erkölcsi elégtétel volt a látvány az elrabolt negyvenhat évért. Emlékezetes maradt Jelcin érkezése is Margaret Thatchertől. A landolás után csak órákkal később tudta elhagyni saját lábán a repülőgépet. Nem volt beteg…

Június fontos hónap történelmünkben. Csupán 71 év alatt országcsonkolás, kivégzések, újratemetések, a szuverenitás követelése, az elnyomók kivonulása és a függetlenség visszaszerzése. A szabadság drága kincs. Most már ne adjuk ki a kezünkből!

A szerző jogász, a csapatkivonási tárgyalások alatt jogi és gazdasági szakértőként működött közre

 

 

Trianonról másképp

Sokunkban munkál a kérdés: mitől bolondult meg egész Nyugat-Európa, pontosabban az uniót vezető és őket kiszolgáló politikusok, no meg a lakosság jelentős része? Gazdasági érdek, hataloméhség, láthatatlan háttérerő szerepel a lehetséges válaszaink között, ami miatt persze üldözési mániával, összeesküvés-elméletekkel, rasszizmussal vagy a jogállamiság teljes felszámolásával vádolnak minket.
Azonban soha nem ejtünk szót a konformitásról.

A konformitás egy, a szociálpszichológiában használt mérték, amely azt mutatja, hogy egy adott csoport tagjai hajlandók-e, és ha igen, mennyire megváltoztatni a nézeteiket annak érdekében, hogy illeszkedjenek az adott csoport szabályaihoz. Illeszkedjenek azért, hogy a csoport, amelyben élnek, elfogadja őket. Így egyszerűbb és élhetőbb az élet. Hogy így legyen, ha személy szerint nem is értenek egyet a szabályokkal, mégis helyesnek fogadják el azokat. Magyarul szólva: a manipuláció tökéletesen működik, az emberi psziché hajlamos magát alávetni a csoport befolyásának.

Solomon Asch a XX. század derekán kísérletekkel bizonyította a konformitásra hajlamosság erejét. Első lépésben hét egyetemistával és négy függőleges vonallal kísérletezett. A hét kísérleti alanyból hat beépített volt, a vonalak pedig két lapra rajzolva különböző hosszúságúak. A beépített alanyok hamis méretazonosítása után a kísérleti alany egyértelműen csatlakozott a hamis állításokhoz. Ez röviden azt jelenti, hogy inkább hitt a többieknek, mint a saját szemének és a józan eszének.

Akárhány szereplővel ismételte meg Asch a kísérletet, az eredmény mindig megdöbbentő volt: a vizsgált alanyok a helytelen válaszok mellett is a többség oldalára álltak. Hát így már kezd néhány dolog érthetővé válni. Kell egy homogén csoport, aztán jöhet a manipuláció.

Sokszor és sokaknak el kell mondani a hamis állítást, és azokat a csoport tagjai – konformitásból – előbb-utóbb saját véleményükként hangoztatják majd. Sőt, elkezdenek hinni is a képtelenségben. Lehet, hogy ettől a világ felfordul, elfajul, kipusztul, de az élet addig is kényelmesebb lesz.

Hogy ez a játék mióta zajlik? Amióta világ a világ, amióta létezik hatalom és olyan hatalmasok, akik visszaélnek vele. Az emberi psziché kezdettől fogva inkább hajlamos az azonosságra épülő konformitás, mint a konfliktusos igazság elfogadására. Csak sokszor és lehetőleg elismert helyről kell jönnie az információnak. Nem a hitelesség a mérce, csupán a hatalmi helyzet.

Ha a háromnegyed uniós parlament azt szajkózza, hogy Orbán Viktor diktátor, hogy a magyar kormány lábbal tiporja a jogállamiságot, hogy hazánkban nincs szólásszabadság, hogy médiaterror van, és mindezt mantraként, fröcsögő pofával, eltorzult arccal ordítják, a vonalak előbb-utóbb egyforma hosszúak lesznek.

Azt mondjuk, az a magyar, akinek fáj Trianon. Elemezzük a történteket, hangoztatjuk az igazságtalanságot, siratjuk a múltat, és közben hagyjuk, hogy még ma is győzzön a konformitás hatalma. Mert nem cáfoljuk ezer decibellel a Trianont eredményező hazugságokat, mert nem harcolunk eléggé a történelem meghamisítása ellen, mert még most sem számoltunk le a hazugságok tömkelegével.

1920. február 26-án Edvard Benes külügyminiszter – még a trianoni diktátum aláírása előtt – a csehszlovák parlamentben elmondta azt a beszédet, amely nem tartalmazott mást, mint az általa már évek óta az egész világon unásig terjesztett véleményt:

„A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

És a konformitás működött. A világ közvéleménye azonos alapokra épített. Persze a hazugság megegyezett a győztes hatalmak érdekeivel. Egyértelművé vált, hogy a magyarokat alaposan meg kell büntetni. Így lett a többi néma csend.

Debrecenben évekkel ezelőtt Cserhalmi György játszotta Hamlet szerepét a Shakespeare-drámában. A színész a dán királyfi ikonikus utolsó szavait kérdőjellel mondta. Hátborzongató és felejthetetlen volt. És benne volt a lehetséges, tudatos, konformitás nélküli jövő. Megismétlem: „A többi néma csend?” Jól áll nekünk, magyaroknak a konformitás elleni lázadó szerep. Ne adjuk fel!

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás:
Magyar Idők:https://magyaridok.hu/velemeny/trianonrol-maskepp-3132823/