Egy botrányos svéd nyilatkozat

Végül is nagyon jó nekünk, magyaroknak. Népszerűek vagyunk, a fél világ velünk foglalkozik, értünk aggódik. Az pedig még gyakoribb, hogy minket vagy a kormányfőnket gyalázzák, de hogy a figyelem középpontjában vagyunk, az biztos. A demokráciánkért, emberi jogainkért örökkön aggódókat már jól ismerjük. A nácizmussal, diktatúrával való vádaskodás koronázatlan királyai: Sargentini, Tavares, Macron, Timmermans, Juncker, Soros, és sok más, leginkább üvöltöző liberális és zöld elvtársnő és elvtárs, bocsánat vádaskodó1 és vádaskodó 2. No és persze a magyar társaik. De vannak friss aggódók is. Legújabban a svéd szociális ügyek minisztere, a 40-es éveiben járó szociáldemokrata Annika Strandhall kifogásolta a most bejelentett magyar családtámogatási akciótervet. „Riasztó, ami Magyarországon történik. Most Orbán azt akarja, hogy több »valódi« magyar gyerek szülessen. Ez a politika a harmincas éveket idézi” Majd még hozzátette, hogy „a hasonló politikák milyen hatással vannak arra az önállóságra, amiért a nők harcoltak”. Úgy vélem, a magyarok döntő százalékának fogalma sem volt eddig arról, hogy ki Svédország szociálisügyi minisztere, ezzel szemben a politikus asszony pár nappal a magyar hír bejelentése után máris alaposan kielemezte a magyar programot. Nos, hát ez a népszerűség. Meg minden bizonnyal Svédországban semmilyen probléma nincs szociális téren, így ráér a miniszterük velünk foglalkozni. Bár azért nehezen hiszem, hogy Annika Strandhall Orbán bejelentésének elemzésével töltötte volna a magyar évértékelés utáni éjszakát, inkább az történhetett, hogy az állandó hírvivő postagalambjai a tényeket tartalmazó dokumentumok kézbesítése során a globalizmus trágyadombján vergődtek egy sort. Mert ha nem így volt, akkor azt kell feltételeznem, hogy egy jelentős ország minisztere nem ismeri a közelmúlt történelmét. A hivatkozott 30-as években ugyanis a születések számának növelését célzó programok alapja szigorúan az árják közti kapcsolat volt.  Valószínű ezt a tételt kísérelte meg a svéd politikus átültetni magyarra. Hitvány kísérlet volt. A gyengébbek és hitványok kedvéért: a magyar tervben sehol nincs még célzás sem arra, hogy kizárólag a magyar-magyar kapcsolatból származó gyermekek esetén jár a családtámogatás, vagy hogy Orbán tiltja a más népcsoportból származók, pl. a legális bevándorlók és a magyarok házassági kapcsolatát. S mivel ilyen kitételek nincsenek, így két lehetőség áll fenn: Annika Strandhall és postagalambjai vagy szörnyen felkészületlenek és ostobák, vagy szörnyen rosszindulatúak és hazugok. A választás lehetősége az övék, de hogy riasztó a gondolkodásuk, az egyértelmű. Egyébként is teljes ostobaság a „valódi” magyar gyerekekre utalás, hiszen ha csak ránézett volna a miniszter asszony Európa géntérképére, azonnal láthatta volna, hogy a „valódi” magyar genetikai ősei a kelták, baszkok, olaszok, frízek, szaxonok, szlávok, kurgánok, aryanok(árják), zsidók, arabok, görögök, románok, anatolok, mezopotámiaiak, délszlávok, kaukázusiak, közel-keletiek, nyugat-afrikaiak, és így tovább. Legalábbis a Magyarországon ma élők ún. genetikai haplocsoportjai alapján ezekben a csoportokban az Y-kromoszómának ugyanaz a mutációja fordul elő, azaz a csoportok férfi tagjainak valamikor egy közös ősük volt. Hát ilyenek a valódi magyarok, és ennyit a „valódi magyar” vádról, valamint a 30-as évek politikájáról. És egyébként is. Genetikailag a magyar sokkal összetettebb nép, mint pl. a svéd. Akkor most a miniszter asszony észjárása szerint gyanúsítgatnunk kellene a svéd népesedési politika megalkotóit? Ráadásul az sem ártana, ha a svéd szociálisügyi miniszter kicsit tájékozódna a saját hazája ügyeiről is. Mert ha már pont a magyar családvédelmi program szúrja a svéd miniszterasszony szemét, akkor nézzünk egy kicsit a svéd családvédelmi program mélyére. „Svédország a világon az elsők közt alkalmazott olyan tudatos intézkedéseket, amelyek az újszülöttek számának növelését célozta. Ennek eredményeként alakult ki az a ma is alkalmazott családpolitikája, amely lényegesen különbözik a hagyományos elveket valló országok, Németország, Spanyolország és Olaszország hasonló célokat szolgáló intézkedéseitől. Hoem [1990] szerint a svéd családpolitika leginkább a többi skandináv ország családpolitikájához hasonlít, bár néhány elemében – például a gyermekek születése közt eltelt idő megrövidítést célzó gyorsítási díjban (speed premium) mint speciális svéd intézkedésben – jelentősebb különbséget tartalmaz. Minden valószínűség szerint ez a családpolitika is hozzájárult ahhoz, hogy Svédországban a teljes termékenységi arányszám sohasem esett 1,6 alá, és így egyszer se érte el a mélységesen mély (lowest low) Kohler és szerzőtársai [2002] által definiált 1,3-es szintet.” …„A svéd családpolitika bőkezű, mind a közvetlen pénzbeli juttatásokat, mind a természetbeni ellátásokat tekintve…, összehangolt a munkaerőpiaci intézkedésekkel és az oktatáspolitikával. Biztosítja az édesanyák munkavégzési és/vagy tanulási lehetőségét, a részmunkaidő egyetemleges és elfogadott, biztosítja a jó minőségű és olcsó, egész napos ellátást már bölcsődés kortól, és iskolás korban is.” Az idézetek a Közgazdasági szemle, LXIII. évf., 2016. decemberi számából, Berde Éva–Kovács Eszter: A svéd és a magyar termékenységi arányszám összehasonlítása című munkájából származnak. Egyes elemeiben talán még most is tanulhatunk a svéd családtámogatási rendszertől, de erősen közelítünk hozzá. Akkor most mi is a helyzet a 30-as évek politikájával, és a női önállósággal Svédországban? Lehet, hogy még egy svéd politikusnak is jobb lenne előbb tájékozódni, mielőtt lejáratja magát a fél világ előtt? És csak úgy csendben hozzáteszem, hogy Magyarországon nagyszerű szakmai, sport, vagy éppen politikai karriert elérő diplomás nők élnek, akik 3, 4 vagy több gyermeket is világra hoztak, és tisztességgel felnevelték őket. És ettől nem korlátozódott a női önállóságuk. Olyan nagyszerű magyar asszonyok neve tán még Svédországig is eljuthatott, mint Lévai Anikó (5 gyermek), Herczeg Anita (4 gyermek), Ferencz Orsolya (4 gyermek), Egerszegi Krisztina (3 gyermek). S rajtuk kívül sok, hasonlóan nagyszerű, ismeretlen magyar anya él és dolgozik, akik gyermekeik mellett diplomát szereztek, karriert értek el, és semmilyen önállóságért nem adnák cserébe a családjukat. Feminizus ide, feminizmus oda, Annika Strandhall véleménye ide, Annika Strandhall véleménye oda.

Szerző: Bencze Izabella

 

A trágárság nem közéleti kategória

Az uszító ellenzéki hangnem szomorú következménye a Nagy Blanka-jelenség.

Szerintem nincs olyan kamasz a világon, aki ne próbálná meg követni/elkövetni mindazt az ocsmányságot, amelyet a társadalomban, annak mikro- és makrokörnyezetében, a digitális világ szennyében lát, tapasztal. A pubertáskor komoly fejlődési krízissel jár, hiszen a fiatal problémamegoldó képessége még éretlen, mégis vitatkozik, ellenáll, keresi önmagát. Ebben a nagy celebrajongó világban pedig csak egy utat talál a sikerhez: kitűnni a többi közül. Bármivel.

Híres/hírhedt akar lenni, minél gyorsabban és könnyebben, végül is a liberális világ imádja az értéktelenséget. Mindegy, miként, de másnak kell lennie, mert ő természetesen nem tartozhat az átlagos senkik közé. Graffitivel tesz tönkre mindent, részegen őrjöng, narkózik, káromkodik, mint a kocsis, sztrájkol, tüntet vagy éppen üzenget, mert ő már mindent tud.

Sőt van, aki még azt is elhiszi, hogy pár ocsmány, hangosan kimondott mondatától fél egy ország kormánya. Elhiszi, mert a celebcsináló ellenzéki média azonnal felkapja, „hatalmas beszédnek” titulálja trágár mondatait, és néhány abnormális felnőtt még büszke is a mocskolódó gyerekre. Az pedig csak hab a tortán, hogy az ellenzéki országgyűlési képviselőnők egységesen felsorakoznak a minősíthetetlen stílus mellett.

Nemes egyszerűséggel „erősnek” minősítik a trágár szavakat, és megnyugtatják a lányt, hogy ők is szoktak ilyeneket használni időnként. „Nincs ezzel baj”, írják. De bizony, nagy baj van ezzel. Azzal nincs gond, hogy a nevezett hölgyek nyílt levélben állnak ki a mosdatlan szájú lány állítólagos bátorsága mellett. Lelkük rajta. De hogy felnőtt emberek, akik egy ország sorsát akarják irányítani, nyíltan kiálljanak egy tini ocsmány stílusa mellett, elkeserítő.

Nem Nagy Blanka mondanivalójáról beszélek, mert az színvonal alatti. („Egy undorító, alattomos, ocsmány és fertőző járvány járja az országot. Ez nem a pestis, nem az ebola, nem a kergemarha-kór, pedig kicsit hasonlít rá. Ezt a járványt úgy becézzük, hogy Fidesz.” „Üzenem annak a bajszos f…sznak és az összes fideszes képviselőnek – legyen kecskeméti, félegyházi, szegedi vagy bárhonnan –, hogy álljon hátrébb eggyel, és ba…a arcon magát.”)

Vagyis a Nagy Blanka-jelenségről van szó, amely nem új keletű, de úgy minőségében, mint mennyiségében újszerű. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. Mert az utóbbi években elképesztően szabadszájúvá vált a fiatalok nagy része. És ebből a szempontból igazán fontos, hogy a szólás­szabadság nem azonos a szabadszájúsággal. Volt alkalmam trágár fiataloktól megkérdezni, hogy szüleik mit szólnak a stílusukhoz.

A válasz szinte mindig azonos volt: ők is így beszélnek. A tanár meg jobb, ha egy szót sem szól, mert a gyermeki jogok alapján feljelentik zaklatásért, vagy a szülők megverik a tanárt, mert az önmegvalósító csemetéjük lelki fejlődését megzavarta azzal, hogy rászólt.

Hát ezt érte el hosszú távon az a rendszer, amely az értelmiség kiirtását látta elsőrendű feladatának, és ezt a stílust fejlesztené tovább az az útszéli hangnem, amely bátorítja és sztárolja a Blanka-féle megnyilvánulást. Persze lehet tüntetni, lehet lázadni, negatív véleményt mondani, még ha az nem is kiforrott vagy éppen abszolút butaság. De ember módjára.

Mindenesetre az azért nagyon érdekelne, hogy a Blanka-stílus névadója a legvulgárisabb szavak parádés ismeretén kívül vajon tisztában van-e például azzal, hogy annak a bajszos embernek, akinek mocskos szájjal üzent, mi a pozíciója, milyen hatásköre van és az állam felépítésének hierarchiájában hol foglal helyet? Tudja-e, hogy az a „bajszos” a Föld nevű bolygó megmentésének egyik élharcosa, pont azért, hogy a Blankák ükunokái is élvezhessék Földünk mai klímáját?

Meg úgy egyáltalán, tudják-e a Blankák, hogy mi az az állam, mik a feladatai, mi az államháztartás, hogy működik az a társadalom, amelyben büntetlenül, ocsmány módon lehet hőbörögni, mocskolódni, trágárkodni, tele szájjal hiányolva a szólásszabadságot? Tudják-e, hogy ezt a szabadságot (no nem a szabadosságot!) pont az olyan embereknek köszönhetik, mint az a bajszos, akinek üzent a női trágárság ikonjává váló tini?

De eltértem a lényegtől. A stílustól, ami egyébként maga az ember. Bencédy József, a magyar nyelv ismert védelmezője írta le a következő sorokat a Pedagógiai Folyóiratok 2010/2. számában egy fiatal lány utcai trágár beszédét és „karjelzését” hallva, látva: „Ez a modor és szóhasználat még csak tegnap sem volt ennyire elvadult és gyakori. Mi áll e jelenség mögött, minthogy a szó csak szolga? Az 1989–90-ben bekövetkezett rendszerváltozással megindult folyamatban számos, korábban elnyomott, háttérbe szorított, mellőzött társadalmi réteg került előtérbe; a társadalmi, műszaki, technikai fejlődést kísérő jelenségek megemésztetlenül, végiggondolatlanul terjedtek, jelszószerűvé váltak széles rétegekben; megnőtt az ifjúság szerepe, befolyása, a köznyelv általános állapotára gyakorolt hatása; a társadalom addigi hagyományos szerkezete felbomlott. E kavargó, fortyogó világban széles körű és veszélyes szerephez jutottak olyan jelszók, mint: valósítsd meg önmagadat; hirtelen gyakorlattá vált a fogyasztás korlátlan növelése, az élet örömeinek hajszolása, az ital, a drogok, a szex révén, s mindez kitermelte a maga életszemléletét, filozófiáját, szókincsét, nyelvhasználatát.”

Állításával teljesen egyetértve már nem is csodálkoztam, csak megdöbbentem a 2012-es irodalomérettségi 6. tételének javasolt kidolgozása első mondatán: „A trágárságot azért is alkalmazhatja az irodalom, mert így az ifjúság jobban bele tudja élni magát a történetbe, és a hétköznapi, kevésbé tanult ember számára is könnyebben emészthető és érthető lesz.” Megismétlem: ha trágár az irodalmi anyag alkotója, az ifjúság jobban beleéli magát a történetbe.

Hátborzongató és elkeserítő állítás. Vagy igazság? Az, hogy nagy írók, költők néha trágár kifejezésekhez nyúlnak műveikben, nekem nem tetszik, de élvezze, akinek igénye van rá. William Shakespeare-nél, Madách Imrénél, Alexandre Dumas-nál, Gárdonyi Gézánál, Arany Jánosnál azért ez nem igazán jellemző. Petőfi Sándornak meg megbocsátjuk a Mit nem beszél a német… című verse csúnya szavát.

Ja, hogy Shakespeare is tud káromkodni a IV. Henrikben? „A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te szárított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal! Ó, csak volna bennem elég szusz, hogy elmondjam, mihez hasonlítasz, te szabórőf, te kardhüvely, te nyílvesszőtok, te nyomorult gyíkleső…” Mit nem adnék, ha a mi Blan­­káink így káromkodnának! És de jó lenne, ha a fiatalok nem a trágárság miatt élnék bele magukat a történetbe, hanem a történet érdekessége, értéke, emberhez méltó nyelvezete, az általa keltett érzelmek megértése, átélése miatt.

Bizony, nagy a felelőssége a mindenkori értelmiségnek. Jó lenne, ha az újságírók, a beszélgetőműsorok résztvevői, művészek, közszereplők, politikusok példát mutatnának abban, hogy trágárság nélkül is lehet kritikát, véleményt, érzelmet kifejezni, közvetíteni.

De addig, amíg a megfelelő értékítéletre képtelen fiatalok azt látják, hogy parlamenti képviselők színjátékot hazudva ripacskodnak, sírnak, korláton másznak, földön fetrengenek a szólásszabadság jegyében, és nyíltan támogatják a trágárságot, miben reménykedünk? Amikor azt hallják a tinik, hogy a liberális Bősz Anett szerint a gyerek ne anyának szólítsa az édesanyját, hanem keresztnevén, hogy is akarjuk elérni az idősebbek, például a szülők tiszteletének biztosítását? Ha azt tapasztalják, hogy a minősíthetetlen, nyomdafestéket nem tűrő véleményeket lájkolják leginkább az emberek az értékromboló közösségi oldalakon, mit várunk a jövőtől?

De nem ragozom. Minden normálisan gondolkodó ember érti, miről beszélek. Az örök érvényű értékek lassú eltűnéséről. Az olyan értékek eltűnéséről, amelyek emberré tették az embert.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-tragarsag-nem-kozeleti-kategoria-3864224/

 

Macron matematikusa

Franciaországban egyértelműen fokozódik a nemzeti helyzet, a „nacionalista lepra” nem adja fel. Az agresszívebbek pedig elirigyelték a jakobinusok Bastille-rombolását. Vélhetően azért, mert rajonganak az elnökükért. Macron pedig már nem tud elég púdert feltenni, hogy eltakarja sápadtságát. Talán kicsit reszketni is méltóztatik. Pedig hát ő az egyetlen ember, aki egész Európa első embere tudna lenni. Nem, még nem borult el teljesen az elmém, csupán idéztem Cédric Villani gondolatát. Aki nem tudná, az úr az, akit a matematika Lady Gagájaként aposztrofálnak, aki 2010-ben megkapta a legnevesebbnek számító matematikai díjat, s aki boldogan igent mondott Macronnak amikor az felkérte elnöki tanácsadónak. A HVG kérdezgette őt a múltról, jelenről, jövőről. No és hazánkról. Meg Orbán Viktorról. Ki másról? És a válasz nem késett. Olyan lett, hogy nem lehet nem szó szerint idézni: „Orbán Viktor a populizmust és az illiberális államot képviseli, de még ha ezt az irányt is preferálja Európa, jövőre Magyarországnak akkor sincs meg a gazdasági ereje bármilyen nagyobb csoport vezetéséhez. Még a V4 vezetéséhez sem feltétlenül. Macron ezzel szemben olyan országot képvisel, amely a kontinens egyik legfontosabb gazdasági motorja. Ő minden szempontból tudna Európa első embere lenni. A populisták közül viszont mind a lengyeleknek, mind az olaszoknak nagyságrendekkel meghatározóbb gazdasági súlya van az EU-ban. Orbán legjobb esetben is csak az ideológiai vezetője tud lenni ennek az oldalnak. Lehet verni hangosan az asztalt, de a számok nem hazudnak.” Hú, de sok mindent megtudtunk arról, hogy is működik a liberális világ. Először is kizárólag számokban gondolkodnak. Mert a lét határozza meg a tudatot. Lehet, hogy Villani a matematikai tudományok mellett foxi-maxira is járt, és Marxot tanult? Tehát Mr. Lady Gaga – nyilván egyetértésben Macronnal- esküszik arra, hogy a jövő kizárólag egy ország gazdasági erejében rejlik. Persze van valami igaza, főként akkor, amikor Európa jelenlegi irányítója – csakúgy, mint pár száz évvel ezelőtt Fugger személyében – egy pénzember, akit Sorosnak hívnak.  Aki egyre sűrűbben tűnik fel az Unió vezetői között, hogy ossza az észt. No meg minden bizonnyal a pénzt. Ez valóban a lét fontosságát erősíti. De Villanitól ugyanakkor messze áll az ideológia becsülete és súlya. Kár. Csak egy kicsit kellett volna többet foglalkoznia a humán világgal, és rájönne, hogy milyen sokszor győzött már az eszme, az ideológia a gazdasági erő felett. Igaz, voltak hátborzongató példák is az eszme győzelmére, de azokat mindig a lét fontossága, a hatalom, a hódítás gondolata motiválta.  Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a gazdaságilag erősnek egyáltalán nem mondható Gandhi, Teréz anya, Marthin Luther King, Assisi Szent Ferenc, Mindszenthy, vagy éppen Jézus Krisztus eszméjének világra szóló győzelméről. Ezek a győzelmek amíg világ a világ, örökérvényűek. A marxi, a lét elsődlegességéről szóló teória pedig végleg megbukott. Egyébként úgy néz ki, a bukáshoz Macron is közel áll, pedig állítólag nagyon erős gazdaság van mögötte. De ha csak a pénz ideológiája motiválja, az bizony kicsi támasz. Tény, hogy Franciaországot Európa második legjelentősebb ipari országának mondják. Ebben persze óriási szerepet játszik az egykori gyarmatokról beáramló nyersanyagmennyiség. De most nem a hódításokról, vagyonszerzések, meggazdagodások módjairól van szó. Az eredeti tőkefelhalmozásokról -akár országról, akár személyről van szó – ne beszéljünk. Mert az olyan snassz. Meg egyébként is, már Gyurcsány is megmondta, hogy az első millióról nem szabad kérdést feltenni.  Inkább csak a számokat nézzük, ha már a főszereplőnk matematikus. Akkor jöjjön egy szám. Annak a gazdaságilag bivaly erős országnak a szervezetei, állampolgárai 1990-99 között Magyarországon a harmadik legnagyobb privatizatőrök voltak. Csak ebben az időszakban 43 magyar társaságot szereztek meg több mint -akkori értéken számított -103 ezer milliárdért. A privatizáció módszereiről épp elég városi legenda kering, de hagyjuk ezt is. Régen volt. A tény az, hogy 2000 -re a magyar privatizált gazdaság majdnem 10%-a már francia kézbe került. Aztán Franciaország jelenléte 2001 és 2011 között megháromszorozódott hazánkban.  Ez azt is jelenti, hogy Magyarország gazdasági erejét Franciaország is befolyásolja, mint az egyik legnagyobb külföldi befektető. Villani tehát ha minket minősít, hazáját is minősíti. Gazdasági szempontból mindenképpen. De nézzünk olyan számokat, amelyek viszonylag függetlenek egymástól. Az államadósságokról különböző adatok terjednek, de nagyságrendben mindenképpen azt bizonyítják, hogy a két ország GDP-hez viszonyított államadósságában feltétlenül Magyarország áll jobban. Az egyik adathalmaz szerint 2017 végére Franciaország államadóssága nőtt, és 97 %-on állt meg. Ilyen magas még soha nem volt, pedig volt olyan év, amikor csak 20,7 százalékos volt a mértéke. Magyarország hasonló módon számított államadóssága viszont csökkent, egy éve 73,6 százalék volt. Igaz, nem ez a legfontosabb mérőszám a gazdaság erejének megítélése szempontjából, de azért a számok nem hazudnak, ugye Villani úr? No, és hogy gyenge gazdaság lettünk, abban vajon a kezdetekben semmi szerepe nem volt Franciaországnak? Persze nem arra gondolok, hogy Magyarország megcsonkítását kimondó békediktátumot a Nagy-Trianon Kastély Versailles parkjában írták alá. Inkább arra, hogy a franciák még az esetleges, igazságtalan határkijelölések miatti módosításokat, a határkiigazításra vonatkozó kísérleteket is megfojtották, mert ragaszkodtak a „békeszerződés szerint megállapított” fő határvonalakhoz. Ezzel bizony végzetesen meggyengítettek egy esetleges új egyezséget. Így történhetett, hogy mindent beleszámolva Magyarország az 1914 előtti nemzeti vagyonának 62 %-át elveszítette. Ennek ellenére nem általában a franciákkal van bajom. Csupán a hetvenes években született olyan ifjakkal, akik úgy tűnik semmit nem tudnak az előző évtizedek történelméről, ha úgy tetszik, az életről. Azokkal van bajom, akik beleszülettek a jóba tőlünk nyugatra, és most nagy arccal, extrém külsővel osztják az észt, és meglehetősen nagy hatalomról álmodoznak. Persze igencsak jó pénzért. S eközben gondolkodás nélkül ítélkeznek. Egyébként egy dologban Villaninak igaza van. Lehet verni az asztalt. A hivatkozott riportban ő laza ütéseket tesz. Mindaddig, amíg bele nem törik a körme. Vagy a bicskája. Mert hiába nagy matematikus valaki, és nagy ember nagy tanácsadója. A számok nem mindig győznek az ideológia felett. Az oly fontos számokat néhány sárga-mellényes tüntetés akár meg is tudja változtatni. A valódi demokráciáról, a nemzeti érdekek védelméről, a globalizmus elleni harcról, a gazdasági érdekek megkérdőjelezhetetlen fensőbbségének tagadásáról szóló ideológiát azonban nem.  Bizony, a kis országoknak is van helye a földön. És lehet akár vezető ereje is. Nem véletlenül fogadta el Macron elnök a mi miniszterelnökünket legfőbb ellenfelének. Ez teljesen új képlet. Most folyik a bizonyítása. Míg a jelenlegi francia vezetés csak egy pénzügyileg dotált, mások által irányított európai látszathatalomért küzd, a mi miniszterelnökünk ideológiai vezérként a létünkért, nemzetünk fennmaradásáért. Igen, ez populizmus. Mert ezt akarja az ország lakosságának többsége. A haza, a nemzet, a kereszténység, a család eszméjét akarjuk megtartani. Vajon melyik érték áll közelebb a nagy nullához? Mivel matematikusról van szó, természetesen abszolút értékre gondolok. Biztos, hogy nem a mienk. Egyszerűen azért, mert a demokrácia egyik alappillére az, ami népszerű, azaz amit a többség akar. Ez ilyen egyszerű. Mert lehet verni hangosan az asztalt, de a valódi értékek nem hazudnak.

Szerző: Bencze Izabella

 

 

 

 

 

 

Azon a napon

Amióta világ a világ, minden nap történik olyan a földön, ami egyeseknek öröm, másoknak maga a pokol. Einstein óta tudjuk, hogy minden relatív, csak nézőpont kérdése. Az élet már csak ilyen. De az sehol nincs megírva, hogy az esemény felett örömködőknek együtt kell gyászolniuk a szomorkodókkal, vagy a tragédiát megélőknek örömtáncot kell járniuk a szerencsések oldalára állva.

Normális ésszel senki nem várta el 1429. június 16-án, amikor Reims kapui megnyíltak az Orleansi Szűz előtt, hogy az angolok örömtüzeket gyújtsanak. Mint ahogy nem tartottak örömünnepet Lengyelországban sem 1939. szeptember 1.-én, bár Hitler és pribékjei azon a napon elkábultak a hatalom boldogságától. 1789. július 14-én a francia arisztokrácia nem volt boldog, pedig a jakobinusok féktelen örömükben porig rombolták a Bastillet. Azon az 1956. november 5-én, amikor Kádár boldogan tért haza egy szovjet tank gyomrában a Szovjetunióból, a magyar nép szenvedett a forradalom fegyveres leverésétől rettegve. A történelem legnagyobb alakjának, Jézusnak a halála is megosztotta az akkor maroknyi városi közösséget. Jeruzsálem zsidó főpapjai és elbutított népe örömünnepet ült a keresztre feszítéskor, a keresztények viszont rövid életük legszörnyűbb tragédiájaként élték meg a kereszthalált.

Sorolhatnánk a történelmi eseményeket, és mindig, mindenhol azt tapasztalnánk, hogy a történések megosztják a világot. Mert az érzés szabad. Talán még a határtalan szabad világot hazudó globalistáknál, neoliberálisoknál, kommunistáknál is, bár ebben azért nem vagyok annyira biztos. De az biztos, hogy abban a romlott világban az érzés kimondására csak az erősebb, vagy magát erősebbnek gondoló félnek van joga. A gyengébbnek tűnőnek, a kihasználhatónak, a kiszolgáltatottnak hallgass a neve. Az Unióban dühöng a véleményterror, a demokratikus szavazásokat rendre meghamisítják, a más véleményen lévő nemzeteket le akarják darálni. Az ellenvélemény tilos, vagy büntetendő.

Szóval vannak napok, amelyek megosztják a világot. Nézzük például december 1-jét. Mennyi minden történt ezen a napon! Nálunk 72 éve, 1946-ban megkezdődött az államosítás. A kommunistáknak öröm, az ország többi részének tragédia. 26 éve, 1992-ben Kolozsvárott Mátyás Király szobrára Gheorghe Funar polgármester visszatetette azt az idézetet, amely Mátyás király román származására utal. A román sovinisztáknak, akkor ez nagyszerű ünnep volt, nekünk, magyaroknak, gyalázat.

De jól van ez így, ha már úgy van, hogy csak kevés olyan esemény történik, amely egyaránt örömet jelent mindenkinek. Mert azért ilyen is van. Például amikor 93 éve, ezen a napon megkezdődött a Magyar Rádió rendszeres adása, vagy 112 éve, amikor megnyílt a Szépművészeti Múzeum. Közössé vált a magyar öröm, hogy 218 éve, 1800-ban ezen a napon megszületett Vörösmarty Mihály.  De hagyjuk a szépségkirálynős „világbéke” szlogent, akármennyire is jó lenne. Mert olyan nem lesz. Hogy miért? Mert emberek vagyunk, már több, mint 7 milliárdan, és talán 200 000 éve. Családokból állnak össze társadalmaink, és nemzetekhez tartozunk. Saját nyelvvel, kultúrával, hittel, érdekekkel, értékekkel, történelmünk iránti elfogultsággal, nagyjaink tiszteletével felruházva. És működik a sejtemlékezet. Mert Isten így teremtett minket, és ezt semmilyen globalista baromság nem rombolhatja le. Aki nem hiszi, látogassa meg a Gyulavári Almásy-Wenckheim kastély egyedülálló Himnusz kiállítását. Az összes uniós ország himnuszát meghallgathatjuk, de az igazi csoda az, hogy magyar fordításban is elolvashatjuk. Nem is értem, ennyi „nacionalista lepra” érzelem hogy fér el egy teremben, kezdve a hazafiságból vérontásra felszólító francia himnusszal? Macronnak, Merkelnek, Junckernek, Sorosnak és globalista agytröszti társaiknak kötelezővé tenném az összes himnusz szövegének megtanulását és mantra -szerű mormolását. Hátha attól megértenék, hogy ezt a tömérdek, gyönyörű haza-és nemzetszeretetet nem lehet kiirtani, és nem lehet semmilyen erőszakos migráns-betelepítéssel felszámolni. Mert a bevándorlóknak is van hazája, nemzete, családja, hite. És ők is ragaszkodnak hozzá. A globalista erkölcsi bűnözők tehát a világ mozgatórugóját akarják eltörni? Nem a nemzeti érzésekkel van baj, hanem a történelemhamisítással, és a sok agyament diktátorocskával, akinek világuralmi törekvései vannak.  A pénz pedig nagy úr, s mivel van nekik, így hívük is sok van. De Európa lakossága nagy részének a gyomra és ökle is összeszorul már, amikor azt a napi hírt hallja, hogy Timmermans, az Európai Bizottság jelenlegi alelnöke Soros Györggyel tárgyal. Mert Soros feltűnése az EU-ban pavlovi reflexként kiváltja a Fugger-reakciót.

„A pénz a háború mozgatórugója” vallotta Európa leggazdagabb családja, és valóban, a XV.-XVI. században a pápától kezdve szinte az összes európai uralkodó, főként a Habsburgok a markában volt. Egyszerűen kifejezve: Európában az történt, amit a Fuggerek akartak. Úgy tűnik, manapság csak a bankár neve változott. Soros és bérencei mostani örömében azonban százmilliók nem tudnak osztozni, s bár pillanatnyilag úgy tűnik, Sorosék az erősebbek, s mi, százmilliók a gyengébbek, nem adjuk fel. Jövő év májusa nekünk kedvez, ha nem hagyjuk magunkat megosztani. Mert vegyük észre, a globalizmus megszállottjai mindent elkövetnek ennek érdekében. Szerveznek, agitálnak, uszítanak, hazudoznak.  A pénz ma is a háború mozgatórugója. Főképp ezért ne vegyük el egy nemzettől sem az öröm vagy a bánat, a ragaszkodás, a féltés kifejezésének jogát, mert anélkül csak gyűlik a harag, és rosszkor, rossz helyen robban.

Ezért kérem a román hazafiakat, fogadják el a magyar nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Potápi Árpád János szavait, amely szerint “a magyar kormány nem mond le erről a földről”. Nem mond le a magyarságról, a magyar nemzetrészekről és a magyarság történelméről. De hozzátette azt is: ma már nem kell országhatárokat megváltoztatni a magyarság megvédéséhez! Kedves román, nemzetben gondolkodó, keresztény barátaink, mi ezzel a baj?

Fogadják el a tényeket: nem mi egyesítettük Erdélyt Romániával, hanem a románok, 98 éve. Azon a napon, 1918 december 1-én. Nem tudunk és nem is akarunk ennek a ténynek örülni. Nem mi adtuk oda a gyalázatos trianoni békediktátummal az ezer éve hozzánk tartozó földjeinket, és nemzetünk nagy részét, hanem a mai románok elődjei kapták meg azt bérként az antanthoz csatlakozásuk miatt. Lépjünk túl végre a történelemhamisításon, Mátyás király származásának elferdítésén, és fogadjuk el a szikár tényeket. A románok jó kártyát húztak akkor a pakliból, mi nem. De hagyjuk végre abba a gyűlölködést, és inkább küzdjünk együtt az ellen a veszély ellen, ami Romániát is, minket is, egész Európát veszélyezteti. A globalizmus ellen. Mert ha megérkezik, azon a napon vége minden nemzetszeretetnek, minden hazafiságnak, minden származással kapcsolatos történelmi vitának. Vörösmartyt idézve akkor csak tél lesz és csend és hó és halál. Ezért ne akarják, hogy december 1-én mi, magyarok is ünnepeljünk. Ünnepeljenek akik akarnak, de ne kényszerítsék beszédre magyar testvéreinket azon a napon. Vagy ha igen, fogadják el ellenérzéseiket. Mert az érzés szabad. Legyenek tekintettel azokra, akiknek az a nap tragédia.

Fogadják el Illyés Gyula szavait: „Trianon…nekünk, mivel ott törtek idegenbe minden harmadik magyart, s ott szabdalták szét anyanyelvünk területeit, afféle embervágóhidat ..idéz” S ez igaz december 1-jére is. Értsék meg tragédiánkat, annak feldolgozását, kimondását. És adjanak nyugodtan magyarjainknak autonómiát, mert az egész Romániát gazdagítaná. Gazdagítaná, amelyben segít a magyar kormány. Emiatt nem felháborodni kellene, hanem közösen örülni. Inkább ennek, mint a nemzetek, érzelmek és hit nélküli Soros-féle Egyesült Európai Uniónak. Legyenek hát szabadok az érzelmeink anélkül, hogy a másikat megaláznánk, megtipornánk, kényszerítenénk. Legyenek szabad nemzeti érzések, de semmi sovinizmus! Azon a napon sem!

Szerző: Bencze Izabella

Juncker szerencsétlenül fogalmazott

Tegyük tisztába Jean-Claude Junckert! Mármint azt az örömét, amelyet az elnök Románia és Erdély idén százéves, szerinte minden bizonnyal demokratikus egyesülése kapcsán érez. Mert van mit tisztába tenni. A történelemben is, de az unió papírforma szerinti első emberének isiászos gondolataiban is.

Szó se róla, 1918. december 1-jén valóban született a gyulafehérvári nemzetgyűlésen egy határozat, amely kimondta Románia és meghatározott területek egyesülését. A határozat első pontja szó szerint a következőket tartalmazza: „Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése, amelybe meghatalmazott képviselőik 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott összegyűltek, kimondja ezeknek a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés különösen kimondja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna folyók által határolt Bánságra.”

1918 novemberében véget ért az I. világháború. Az a háború, amelybe II. Vilmos német császár birodalmi törekvéseit palástolni igyekvő, „gyengéd”, szinte junckeri homlokcsókos ultimátuma miatt Ferenc József belekényszerítette a vele államszövetségben álló Magyar Királyságot, jóllehet, a háborút formálisan elindító Szerbia elleni hadüzenet ellen egyedül a magyar Tisza István miniszterelnök tiltakozott.

De belekényszerültünk, mert a két ország had- és külpolitikája sajnos közös volt. Időközben a cseh függetlenségi törekvéseket minden eszközzel támogató Tomás Masaryk és Edvard Benes mellé felcsatlakoztak magyargyűlölő brit újságírók is: Wickham Steed és Robert Seton-Watson, akik közül ez utóbbi már 1915-ben egy bukaresti interjúban a következőket mondta: „Önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett.”

A brit külügyminisztérium 1916-os memoranduma egyértelműen bizonyítja, hogy Seton-Watson heves magyargyűlölete nem zavarta a szakértő befolyását a szövetségesek háború utáni európai terveit illetően. A tervek pedig már az 1915-ös londoni titkos egyezményben megszülettek: „A szövetségesek az osztrák–magyar területek nagy darabjait odaígérték kenőpénzként potenciális szövetségeseiknek.

1916-ban hadba lépéséért cserébe Romániának szánták egész Erdélyt, a Bánátot – mindkettő a történelmi Magyarország része volt – és Bukovinát.” (Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével). Csoda-e, ha ilyen előzetes antanttámogatás mellett 1918-ban Erdély, Bánság és Magyarország összes románjának nemzetgyűlése azzal „egyesíti” Romániát, amivel akarja?

Ne feledjük azonban, hogy a gyulafehérvári határozat kizárólag románok általi kimondását követően három hét múlva, 1918. december 22-én az erdélyi magyar kormányzó bizottság nemzetgyűlést hívott össze, amelyen keserűen beismerve a legyőzöttséget, egy ellenhatározatot fogadtak el: „Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”.

Erről Juncker már biztosan nem hallott. De arról azért tudnia illene, hogy a nagy „egyesítőkkel” kapcsolatban, egy év múlva, 1919 augusztusában Reginald Gorton tábornok, a brit katonai misszió tagja a következőket jelentette Magyarországról: „A románok megtámadnak ártalmatlan embereket, rekvirálnak élelmet, élő állatot, mezőgazdasági berendezéseket, vagonokat, és mindent Romániába küldenek, és az oktalan blokád és vasútvonalak megrongálása miatt Budapest már csaknem ki van éheztetve.”

A Magyar Nemzeti Múzeum teljes, románok általi kifosztását 1919. október 5-én pedig csak egy amerikai tábornok, Harry Hill Bandholtz gyors intézkedése, a múzeum katonai védelem alá helyezése mentette meg attól, hogy ott tárolt műkincseink is „egyesüljenek” Romániával. No meg lovaglópálcája is sokat segített, amivel kizavarta a román katonákat a múzeumból. Isten áldja a tábornok emlékét, no és szobrát is a Szabadság téren!
Aztán jött a trianoni békediktátum.

De tán még Jean-Claude Juncker sem tud annyit inni, hogy Magyarország amputálása Románia és Erdély „egyesülésének” tűnjék. S mivel ez a drága ember december 1-jén óhajtja az uniót ünnepeltetni a magyar tragédia felett, így nyilvánvaló, hogy az ünnep alapjául a gyulafehérvári román határozatra gondolt, amely azonban egyes jogi vélemények szerint soha nem lett a román jogrend része.

Csupán politikai fogódzóként használatos. De ha így kell értelmezni a határozat I. pontját, akkor miért nem lehet ugyanígy figyelembe venni a határozat III/1. pontját is? „Teljes szabadság az összes együtt lakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.”

Merthogy az igazán nem járja, hogy egy határozat egyik pontja nemzeti ünneppé válik, míg egy másik pontját semmisnek tekintik immár száz éve! Vagy pontosan ezért ünnepelne Juncker december 1-jén? Végre egy olyan állam, amely a magyar őshonos nemzetiséget tekintve pont úgy működik, mint a junckeri unió? Kettős mércével, csalással, hazugságok és vádaskodások eszköztárával élve, bódult fejjel és isiászosan?

Szánom Juncker néha tolókocsira szoruló „betegségét”, de biztosan állíthatom, nem lesz olyan magyar, aki vele ünnepelne december 1-jén Románia és Erdély „egyesülése” okán. Hacsak volt miniszterelnökünk, Medgyessy Péter vagy valamelyik pályatársa nem koccint ismét pezsgővel a román miniszterelnökkel ezen alkalomból, mint tette azt 2002. december 1-jén, a budapesti Kempinski Hotelben Adrian Nastaséval.

Az ünneplők között – mily meglepő – ott volt többek között Göncz Árpád volt államfő és Kovács László akkori külügyminiszter is. Nyolc évvel később ugyanebben a szállodában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke bocsánatkérésre szólította fel „a magyar nemzet rovására koccintgatókat”. Persze nem tették meg, csak eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Úgy gondolom, már teljesen felesleges Jean-Claude Junckert bocsánatkérésre felszólítani: lassan, de biztosan ő is halad a süllyesztő felé.

Szerző: Dr. Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/juncker-szerencsetlenul-fogalmazott-3607787/