(A kettős mércétől a bűnbakkeresésig)
Nem igaz az, hogy a méltánytalan, igazságtalan bánásmódot meg lehet szokni. Nem is szabad. Különösképpen nem szabad egy nemzetközösségnek. Minél inkább ebben a megszokásban, beletörődésben reménykednek a bántalmazói, annál kevésbé. Bármennyi példa adódott és adódik is arra, hogy amióta a hosszú évtizedek óta a legnépszerűbb, legnagyobb társadalmi támogatottságú Orbán kormány kormányozza az országot, azóta ő és hívei megtapasztalhatták a „verjük meg a nyuszit” effektust (ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs, akkor azért, most legutóbb: ha betartja a schengeni megállapodást, akkor azért, ha nem, akkor azért). És bármennyi kirívó esetével találkozunk is a kettős mércének, amikor hazánkat elmarasztalják olyanokért, amiket más országoknál természetesnek, sőt helyénvalónak tartanak, illetve meg sem említenek. Vagy a mostani magyar miniszterelnököt vádolják a demokrácia megsértésével, miközben a posztkommunista ellenzék fejének, az ex-miniszterelnöknek, a favorit Gyurcsány Ferencnek a véres rendőrterrort, az ártatlanok ütlegelését, a törvénytelenül letartóztatottak kínzását is elnézték.
Van azonban a kettős mércével mérésnek is olyan megnyilvánulása, amely átlép egy bizonyos vörös vonalat, és (még) tűrhetetlenebb a többinél. Ilyen volt most legutóbb a Magyar Narancs nevű (mint tudjuk, Soros György által finanszírozott) sajtóorgánum címlapja, amely méltán vonta maga után a kormánypárti civil társadalom felháborodását, és a szerkesztőség elé szervezett tüntetését, tiltakozását. Mert lehet a kerítésépítést helyeselni vagy nem helyeselni, de Hitler bajuszként orra alá dörgölni a kerítés modelljét annak a kormányfőnek, aki elrendelte, és ez által minden európai és Európán kívüli kerítésépítő közül egyedül őt egyértelműen lehitlerezni, lenácizni, ehhez már valóban eszeveszett gyűlölködés kell. Ez már talán még súlyosabb, mint amikor a kormányfőről készült gipsz-szobrot összetörték és a fejét rugdosták.
Van azonban ennek az egész ordító kettős mérce ügynek egy különösen érdekes aspektusa. Ha a szerb politikai vezetés reagált volna indulatosan és igazságtalanul a kerítésépítésre (bizonyos nyilatkozatok tükrében látható persze, hogy nem örült neki), az még valamennyire érthető volna, hiszen a kerítés, ha elég hatékony lesz, azt jelenti, hogy nekik kell bajlódni a minden eddigi képzeletet felülmúló migráns cunamival. (Mert amikor az EU Bizottság elnöke arról szónokol évértékelőjében, hogy a migráns-problémának át kell alakulnia jól menedzselt erőforrássá, és az „illetékesek” majd le is teszik az asztalra a megfelelő csomagtervet, azt alighanem az EU állampolgárok egyre nagyobb része fogadja szkeptikusan vagy keserű kacagással.) De amikor az EU neoliberális vezető köreiből (és persze a hazai ellenzékből) kijelentik, hogy Szerbia nem biztonságos ország (talán nem is éppen alaptalanul, a közelmúltban lezajlott etnikai tisztogatás, főleg a bosnyák irtás miatt), az egy európai országról elég súlyos ítélet. Még akkor is, ha nem EU tag. És mégis, a magyar politikai vezetést nácizzák-fasisztázzák, mintha mi követtünk volna el etnikai tisztogatást? Azért, amiért próbáljuk betartani, a fal segítségével is, a schengeni egyezményt?
Hogy van ez? Nálunk ez már elég sok mindenkinek, egyre többünknek szemet szúr.
A genfi egyezményt egyébként, ahogyan ezt az egyik televíziós vitaműsor kormánypárti résztvevője hangsúlyozta, Szerbia is aláírta. Állítólag az EU-ba való felvétel küszöbén áll. Érdemes lesz majd odafigyelni, hogy felvételkor vajon biztonságos országnak nyilvánítják-e? Anélkül, hogy bármi történt volna ez ügyben, mert az, hogy a szerb miniszterelnök bocsánatot kér a szrebrenicai vérengzésért, a hozzátartozóikat gyászoló bosnyák családokat aligha elégíti ki. Ebben az esetben viszont (ha „keblemre Szerbia!”, mondja az EU, már csak gazdasági érdekből is) a „biztonságos ország” kategória egyértelműen úgy modellálható, hogy „ha akarom, vemhes, ha nem akarom nem vemhes”. Az „erősebb kutya…” pillanatnyi, illetve mindenkori politikai érdekei szerint. Amelynek olykor nem az igazságtétel vagy az igazságosság a célja, nem ez vezeti, hanem a bűnbakkeresés. Akárcsak a náci Németország által megszállt Magyarország megítélése esetében, mintha csak innen, és nem Németországból indult volna ki minden rossz, rasszizmus, nácizmus, fasizmus. Vagy, hogy egy jellegzetesen kelet-európai, a posztkommunista régióra jellemző példát mondjunk, a besúgóhálózat olyanfajta kezelése, mintha csak a nem egyszer zsarolással beszervezettek érdemelnének felelősségre vonást, az erkölcsileg menthetetlen, a zsarolást minden erkölcsi skrupulus nélkül alkalmazó tartótisztek helyett is.
A bűnbakkeresés jellemzi napjainkban bizonyos nyugati vezető köröknek és a nyugati sajtó tekintélyes részének Magyarországhoz való viszonyát. Ki-ki azzal igyekszik és tud minél több jó pontot szerezni, ha minél nagyobbat rúg a bűnbakba. Ezt sem lehet megszokni és fásultan tudomásul venni: Tiltakozni kell, leleplezni, és nem hagyni, hogy beteljesüljön rajtunk nagy nemzeti költőnk (Ady) jellemzése: „Ki egyszer rúgott a magyarba,/ Szinte kedvet kap a rúgáshoz.” Mondjuk el inkább minél többször Zrínyi Miklós ma is időszerű szavaival: „ne bántsd a magyart!”
K. I. B.
