Üzenem a menekültek „jószívű” és „szánakozó” támogatóinak…

Üzenem a menekültek „jószívű” és „szánakozó” támogatóinak: nem is olyan régen turistaként megjártam Irakot is, Afganisztánt is. Mindkét ország beutazási (turista) vízumára három hétig vártam. Erősen őrzik saját határaikat. Aztán, ha a magyar is csak egy kicsit erősebben őrzi, mint azt az Európai Unió „megengedi”, azonnal idegengyűlölő.
Afganisztánban is, Irakban is a mocskos, poros, lerobbant reptéren három órán át várakoztam, amíg valaki helyet foglalt az emigrációs hivatal „székében”.
Útlevélvizsgálat, szemszín vizsgálat, ujjlenyomat. Aztán újabb várakozás, amíg valaki azt
mondta: mehetsz.
Katonák, rendőrök vigyázzák a repteret, az utcát, a szállodát, majd tankokkal kísérik a turistát szállító buszt.
Irakban a négycsillagos szállóban nem volt víz, néha volt villany, néha nem.
Afganisztánban egy sötét folyosó végén volt egy szoba, használt, koszos ágyneművel, de volt víz és volt por, sok por. Az utcán, a múzeumban, sőt, a mecsetben is por volt.
Cipőt lehúzni, mielőtt a mecsetbe bemegy az ember, abszolút normális, mint a kendő viselése, váll letakarása és a többi. Amikor kijöttem a mecsetből, és a cipőmet kézhez kaptam, zoknimat kezdtem leporolni. Rám szólt a cipőket felügyelő akárki, hogy „don’t do that, this is a holy dust” (ne tegye ezt, ez szent por). Nem útleírást akarok írni, csak párhuzamot vonni azzal, ahogy a „szegény” irakiak, afgánok fogadják a turistát, aki el van látva pénzzel, amit náluk költ el.
Ha ugyanezek az emberek Szerbiából Magyarországra érkeznek, és útlevelet, netán ujjlenyomatot mer kérni tőlük a magyar hatóság, elszaladnak, mert elszaladhatnak. Ők egy lépést tenni sem engedik az okmányokkal, pénzzel ellátott turistát.
Sumér földön a zikkuratokhoz is csak katonai kísérettel lehet menni (óvják a turistát, vagy a zikkuratot a turistától? Nem lehet tudni, de megkérdezni is alig, legfeljebb nem kap az ember választ), de egész babilóniai és mezopotámiai utamon végigkísért a tankok tetején a fegyveres katonaság.
Magyar földön senki nem kíséri sem az afgánt, sem az irakit és senkit a bevándorlók közül. Csupán megkéri a magyar hivatalos személy, hogy igazolják magukat. Nagy baj!
Embertelenül bánnak velük, de vizet, élelmet kapnak – és ha nem kapnak, követelnek. Szemetet hagynak maguk után, vagy élnek a szemetükkel együtt. Ez NORMÁLIS, mert otthon is ezt teszik.

Egy LMP-s politikus a Kossuth rádióban azon méltatlankodott, hogy a vécé nem elég és nem megfelelő valamelyik táborban. Vajon tudja ez az úr, hogy milyen vécét használnak a fenti országokban? Kérem szépen, menjen és nézze meg, mert egy gödröt ásnak, és előtte egy faágon lebeg egy rongyos, koszos lepedő, netán egy férfiing. És ennek használatáért egy amerikai dollárt kell fizetni.
Vajon Irakból és Afganisztánból (netán Sri Lankáról) Magyarországig néhány ezer kilométeren át mit ettek-ittak? Ki adott nekik és mennyiért enni-inni?
Ruhájuk nem elkopott, ennyi gyaloglás után is jó cipőjük van, és senkit nem láttam csont-bőrre lefogyva.
Hogy mit tett és mit tehet a magyar kormány, azt nem dolgom megítélni, mert én nem teszek semmit, csak naponta nézem és hallgatom az interneten azt a sok tömény ostobaságot, amit az ellenzék összehord.
Azt, hogy Vona Gábor meglehetősen szegényes szókincsével, helytelen magyarsággal bírálja a kormány „tehetetlenségét”, a drótkerítés kvázi kudarcát. Szerinte:
„politikai nyomást kell elhelyezzen a kormány” (nem is tudtam, hogy a nyomást el lehet helyezni); aztán: „ellátni olyan eszközökkel, ami nem életet kiolt”. És mit ajánlana, Vona úr? Nonstop vízágyúzzanak, vagy nonstop könnygázozzanak? Mert a tömegek jönnek, és jönnek… Nonstop.
Nem értem! És egyre inkább már semmit és senkit nem értek az ellenzéki oldalról.
Egyetlen épkézláb, racionális javaslattal senki nem jön elő, mindenki csak bírál. Ez a legkönnyebb. Értsék már meg, hogy NINCS olyan megoldás, ami mindenkit és minden oldalt kielégíthet. A magyar kormány kalapács és üllő közé került, eleget akar tenni az „emberségesség” megkövetelte kritériumoknak is és az uniós szabályoknak is. Aki azt hiszi, hogy ez könnyű, az OLDJA MEG.

Most csak ennyit akartam elmondani, mert nekem könnyű itt, a békés déli féltekén, de ne higgye senki, hogy nem fáj, mert semmi nem fájhat jobban, mint a tehetetlenség.
Elsősorban saját tehetetlenségem, de azoké is, akik (durva és ostoba szavak helyett) otthon nem tesznek semmit.
W. M.,
Ausztrália