LAPPANGÓ ORSZÁG PALASZÜRKE ÉGBOLT ALATT – AZ ’56-OS ALIG ÉLT HAZA PARANCSOLATOS EMLÉKEZETE
Akkor még nyolcéves kisfiú voltam. De azok a napok úgy beleégtek a lelkembe, hogy talán még földi útravalóként is magammal viszem emlékeimet, az évről-évre szaporodó ’56-os tanulságokat a mennyek kapujáig. Lírai visszatekintésem során az Olvasók lelki szemei elé hozom az elsőként a Felvidék.ma online felületen közölt írásomat (Hatvan évvel ezelőtti pillanatfelvételek egy gyermekszem lélekkamerájával – 2016.10.28), amire a portál-alapító szerkesztőnő, néhai Pogány Erzsébet kedves köszönő levélben reagált. A lappangó ország kifejezést Csanádi Imre Templom és erős vár c. nagyszerű emlékverséből vettem, ahol az országmegtartó magyar kálvinizmusról ezt írta: „..megtartódat benne becsüld, magyarság,/ország lappangott itt, mikor nem vala ország”. Ilyen lappangó ország nyomasztó és palaszürke emlékeként élt és éltetett a szabadság feladhatatlan vágyával Isten engem is akkor Győrben, amire táguló gyermekszemekkel és kihegyezett lélekkel figyeltem. Ma, 67 év után is azt érzem, úgy látom, hogy pár napra megtörtént a csoda, mint a vérben születő gyermek világra jötte, amikor egyszerre és mindenütt, Hegyeshalomtól Záhonyig történelmi csoda történt: a haza újra és végre pillanatok alatt több lett, mint a puszta ország. Egyet akaró nemzetté szült minket a felfokozott szabadságvágy izgalma, öröme, tettrekészsége. Illúzió volt vagy csoda? A szabadság hazaszülő nagy és szép kínlódása volt az minden bizonnyal. Bár a magzat csak néhány napot élt, de élt. S jöhettek bár zordon, félelmes, megtorlástól halálszagú évek, majd történelemhamisító évtizedek, amikor Csiha Kálmán szavaival a szabadságról csak kicsit, s félve énekeltünk, de az emlékek egyre magasabbra emelték azokat a napokat. Fölébe, egyre magasabbra a palaszürke, országnyomorító horizontnak.
Írta Dr. Békefy Lajos
SZÜRKESÉG MINDEN MÉRTÉKBEN ÉS VÁLTOZATBAN
Gyermekszívem élő kamerája minden évben újra pergeti a bennem archivált filmet. Győr, ’56 október 23-november eleje, majd ’89, októbere, a 308-309-es parcellák fejfáinak megáldása, november 4., Hősök tere, ahol a pódiumon Hegedűs Loránt püspök mellett állva, felolvastam szabadságimámat.
Most emlékezem. OIyan mély csöndben, ahogyan azt Márai Sándor versével tudtul adta a világnak a karácsonyi angyallal: „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett” (Mennyből az angyal). Két csend között a szabadság énekére, az országot hazává rangosító forradalmi napokra gondolok most. Lelkemben hordva a forradalom Tíz Parancsolatának nem csak magánhasználatra kiérlelt Igéit. Amelyek kiformálása még zárul le bennem…
De akkor a palaszürke égbolt alatt indult el minden.
Szürke égbolt, szürke, nedves aszfalt, szürke rabruha a győri börtönből kiözönlőkön. Szürke, fáradt arcok, a Vagongyár melósai. Elnyomásba, hazugságba beleszürkült arcok, lelkek országaként éltünk. Szürke, fáradt, szótlan lelkek között. A palaszürke győri égbolt alatt, a különös honfoglalás mámoros izgalmából emlékezetemben szürke képlenyomat a Sztálin szobor ledöntése, a Baross híd mellett. Meg a szovjet tank, ami beszorult a Káptalan domb alatti Sarkantyú köz bejáratánál. A tankparancsnok, akivel apám szerbül váltott szót, közölte velünk: itt a Szuezi csatorna egyik mellékágában vagyunk. Aztán a nyirkos, dermesztően mélycsendű délelőtt, amikor a városháza ugyancsak szürkére festett épülete előtt szovjet páncélozott alakulatok vonulnak Nyugat felé. November 4. után a hazát országgá visszaszorító haderővel. De az elmúlt néhány nap szabadságmámorából a félelem sem tudta elűzni a különös honfoglalás érzését, emlékezetét és tudatát. Amikor a palaszürke égbolt alatt egyetlen színes emléktárgy magasodott fel, a Rákosi címertől megfosztott, lyukas piros-fehér-zöld nemzeti lobogó. A valami történt jelzéseként a kicsordult vér piros foltjai. És a megadást jelző fehér zászló riadt lobogása: a megtorló idegen hatalomtól kíméletet kérő, a nemzetközi konvenciókban békés bánásmódot, a győztesek emberséges tárgyaló készségét feltételező fehér zászló. S ahogyan a zászló vélelmezett védelme alatt a magyar tárgyaló delegáció gyanútlanul besétál a végzetes csapdába. A becsületes Maléter Pál forradalmár katonaparancsnok és kísérete a győztes szovjet tábornokhoz igyekezett. Tárgyalni – de miről? A megadásról? Az akkorra már vesztesnek tekintett forradalom és haza megmentéséről? Sem vele, sem másokkal szemben nem volt kímélet. Ahogyan őt kivégezték, úgy sokakat. Nem írok most az országnyi tisztogatásról, a rögtönítélő bíróságokról, a néphatalom nevében gyorsított tárgyalásokkal halált hozva, félelmet, megtorlást, némaságot döngölve a lelkekbe.
A SZABADSÁG FELVILLANÓ SZÍNEI
Ma is ezekre a színlobbanásokra emlékezem. Az ország több évtizedes szürkesége fölött a lelkekben továbbélő szabadságvágyról. Ahogyan Márai reménnyel írta drámai verse végén: „Angyal, vidd meg a hírt az égből,/Mindig új élet lesz a vérből”. S mert Isten úgy adta, hogy az egykori forradalmas napokat látó gyermekszemből később mindörökre Isten-látó szemek lettek, megkerülhetetlenül észrevéve és szóvá, üzenetté formálva: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Ezért minden szabadságvágyas pillanatot magamévá tettem, szószéken és az élet valóságában, akkor is, amikor az NDK-sok szabadulást remélve tolongtak Csillebércen és másutt. S a magyar szabadságvágy sok generációs szomjúságának a végén 1989 rendszerfordító napjaiig és napjaiban, amikor ismét összeölelkezett tudatunkban, lelkünkben és a valóságban haza és ország, nemzet és nép. Végérvényesen. Elvehetetlenül. Visszafordíthatatlanul. Akkor kezdtem el parancsolatos soraimat fogalmazni. Nem csak magamnak.
A FORRADALOM ÉLŐ, PARANCSOLATOS EMLÉKEZETE
Korábban az NDK menekültek közötti szolgálatomat publicisztikámban magyarul, németül ezzel a címmel írtam le: Azt a 14 napot nem lehet feledni. Ha ez igaz, akkor mennyivel igazabb és személyesebb, magyarsághorizontú és életre szóló ez: azt a 12 napot nem csak nem lehet, de nem is szabad soha elfelejteni. Amikor 67 év távolából kétségbevonhatatlanul igazzá lettek Márai szavai: Mindig új élet lesz a vérből. Ma is hallom, átérzem a szabadság hívását, ami végigvonult ’56 testamentumaként az egész életemen. Vallom a nagy svájci teológus telitalálatos igazát: a mi 1956-unk „Isten forradalma volt mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen”. Ezért generációs kötelességemnek tartom 1956 parancsolatainak summázását, nem csak magánhasználatra.
- Ne bántsd magyar a magyart! Se hatalmi parancsra, se fegyverrel, se szóval, igaztalanságokkal. Zrínyi Miklós történelmi veretű, századok tapasztalatával igazolt magyarság és honvédő sorait véssük a lelkünkbe és adjuk át elkötelező tanulságként utódainknak.
- A haza mindig több, mint az ország! A haza hazafiakat támaszt, az ország érdekcsoportokat. A haza sorsközösséget, összekapaszkodást formál, az ország feladható érdekközösséget. A haza legyőzhetetlen, még ha az országot idegenek szállják is meg vagy átmenetileg romba döntik szabadságát. A haza a szívünkben mindig szabad, s előbb-utóbb elhozza a külső szabadságot is.
- A haza és a szabadság egyszerre szellemi, lelki javunk és egyben anyagi civilizációt teremtő közösségi erő. Lehetnek Aradok, Recskek, Gulágok, de a szellemi, lelki teremtő erőt nem lehet bilincsbe verni, börtönbe fojtani, kipusztítani. Annál hatalmasabb erővel tör felszínre, minél inkább elfojtják. A szabadság a letipró csizmák és lánctalpak alatt is képes kivirágozni. Jobb vele békét kötni, kiegyezni, hiszen aki békét akar, az készüljön a békére!
- A szabadságot helyettünk senki sem fogja kivívni, megőrizni, közjóvá formálni. Ez a magunk dolga és kötelessége. Megtanulhattuk, hogy történelmünkben soha nem kaptunk ajándékba senkitől semmit. Mi fizettünk érte vérrel, fogsággal, börtönnel, megfélemlítéssel, szeretteink elvesztésével, tartós diszkriminációval, ország csonkítással. Védelmezzük, óvjuk és fejlesszük. Ne mi legyünk azok, akik ideológiai, pártos fogságba ejtjük, mert akkor lényege ellen ágálunk, s ez soha nem vezet jóra.
- Ha a sorstalanság kényszerei arra visznek, hogy elhagyd az országot, a hazát ezért soha ne kárhoztasd magadban! Legyen és maradjon benned, bárhol élsz is a világon, hogy „a haza minden előtt” (Kölcsey). Ne átkozd, ne te légy az, aki szégyent hozol reá.
- Saját népünkön belül senki ne piszkolja be a hazát! Ne szidalmazzuk, ne romboljuk a másikban a haza tiszteletét, szeretetét. Nem lehet részérdekek áldozatává, mert akkor mi leszünk hont hanyagolókká, „…Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete” (Petőfi)
- Ezért hát „Hazádnak rendületlenül Légy híve, ó magyar”! (Vörösmarty)
- Jövőre ilyenkor Isten kegyelméből a szabadság évgyűrűit, ’56 parancsolatos emlékezetét újabbal remélem gyarapítani… Isten engem úgy segéljen!
