Az 1949-es jogszabállyal jogfolytonos, 1989-ben „ideiglenesen” átalakított alkotmány azért szorul gyökeres reformra, mert az egyidejűleg megalkotott kétharmados törvényekkel körülbástyázva megadja a jogi keretet – sőt a visszaélési lehetőségek széles tárházát – az államirányítás fentiekben körvonalazott torzulására.
Az alkotmányozási folyamat féloldalas volt. Egyrészt azért, mert a társadalmat – és így a közvetlen demokrácia érvényesülésének szempontját – az alkotmányozási processzusból teljes egészében kihagyta. Másrészt azért, mert a diktatúra időszakában történt összes jogtiprást, jogtalan vagyonszerzést és politikai tevékenységet a jogfolytonosság fenntartásával – amit az Alkotmánybíróság többszörösen megerősített – legalizálta; ezzel lehetővé tette azt, ami nagyon hamar be is következett: a régi egypártrendszer bűnösei, haszonélvezői és KISZ-ben képzett szabadrablói – kellő gazdasági előkészületek után – emelt fővel, megerősödve vehették vissza a hatalmat, hiszen a szocializmus alatt elkövetett „jogszerű” (vagy csak elévült) cselekményeket nem vitathatja senki, a különféle manőverekkel megszerzett vagyonok jogilag érinthetetlenek.
Mindennek eredményeként a politikai elit húsz év óta saját maga működteti a saját maga által kitalált, saját tevékenységének ellenőrzésére hivatott jogintézményeket. Ez a helyzet nyilvánvalóan egészségtelen, amint azt az akkori alkotmányozók is éreztek. Ez volt az alkotmány „ideiglenességének” – akkor helytálló – indoka. Egy dologgal azonban nem számolt az akkori ellenzék. Azzal, hogy az „ideiglenes” alkotmány elfogadása által – rövid taktikai visszahúzódás után – a hatalomba visszatérő posztkádári politikusok tudatosan és hosszú távon megakadályozzák az alkotmányozási folyamat befejezését, egyben a valódi rendszerváltást. Nekik volt elsődleges érdekük, törekvésük a jóhiszemű politikusok által 1989-ben még ideiglenesnek szánt hatalmi berendezkedés fenntartása. A feladatot a mai napig sikeresen teljesítették.
Remélhetőleg közeleg e patthelyzet vége. Ma már a jogászi szakma és a politikusok többsége is érzi, hogy a népfelség elve képtelen érvényesülni. Tény, hogy politikai berendezkedésünk a gyakorlat próbakövén is megbukott, hiszen 2009. április 14-én – amikor a szocialista-szabaddemokrata többség egy manipulált konstruktív bizalmatlansági indítványt erőltetett rá az országra – vitathatatlanul kiderült, hogy a baloldali többség fittyet hány a tartalmi demokráciára. Mindemellett jogdogmatikailag is már évek óta aggályos, ha a jogalkotás hiányosságait az Alkotmánybíróság értelmező tevékenysége kénytelen pótolni. A Magyar Köztársaság Alkotmánya nem változhat az alkotmánybírák – bármilyen tiszteletreméltó – szakmai felfogása, az AB aktuális irányvonala függvényében! A jó szándékú és szakmailag megalapozott hozzáállás nem menti fel a bírákat az alól az alkotmányos felelősség alól, hogy ők a jogértelmezés kereteit nem léphetik át, azaz nem végezhetnek alkotmányozó tevékenységet a törvényalkotók helyett.
A több sebből vérző ideiglenes alkotmányt tehát gyökeresen meg kell reformálni – ez pedig nem jelent mást, mint egy új alaptörvény megalkotását. Mindezen indokok alapján a civilek szakmailag jól előkészített, a társadalom bevonásával kidolgozott és a nép által szentesített új alkotmányt követelnek, legkésőbb a 2014-es választási ciklusra.
Az új, a történeti alkotmányt is tiszteletben tartó alaptörvény megszületésének előfeltétele az, hogy a 2010-es választásokon a nemzeti erők megszerezzék a szavazatok kétharmados többségét.
Civilek: új alaptörvényt! (2.)
Az új alaptörvény megalkotásának szükségességéről értekezett lapunk tegnapi számában a Civil Összefogás Fórum két alapítója. Az alábbiakban egy új Társadalmi szerződés sarkpontjait tárják az olvasók elé.
Az elmúlt húsz évben a magyar civilizáció gyökeres változáson ment át, az ötven évvel ezelőttihez pedig a mai világ még csak nem is hasonlít. Éppen ezért a civilizáció alakítóinak, a civileknek új stratégiát kell keresniük, ami radikális változást jelent. Nyíltan szembe kell szállnunk azzal a hatásmechanizmussal, amelynek rejtett vagy nyílt célja a szabad, autonóm és cselekvőképes ember lebénítása.
Építkezésre van szükség, amely egyre több, eddig passzív ember aktivitásának felkeltéséhez vezet. Onnan már csak egy lépés megalkotni azokat a civil közösségeket, amelyek a leghathatósabbak a válságos helyzetek kezelésében.
Miért vesztette el annyi ember a hitét abban, hogy képes alakítani a saját élete kereteit? Azért, mert a hatalom – folytatva a Kádár-korszak rossz hagyományát – semmibe veszi az állampolgárok véleményét és szándékait. A társadalom irányítóinak felelőssége számon kérhetetlen. Változtatni kell a helyzeten: a hatalomnak megszólíthatóvá és számon kérhetővé kell válnia, a kormányzás középpontjába pedig a közjó szempontját kell állítani.
Hogyan? A „negyedik erő”, a szervezett civil társadalom intézményesített fellépésével és a politikai struktúrába építésével. A szervezett civil társadalom első fellépése, amely intézményesített keretet öltött, a Civil Összefogás Fórum (CÖF), az első jelentős tett pedig az általa koordinált Társadalmi szerződés kidolgozása volt.
A Társadalmi szerződés 12 pontja felöleli a civil nemzetstratégia fő irányait, és azért kell nyilvánosságra hozni még a választások előtt, hogy a politikai hatalomért induló nemzeti erők a civil elvárásokat is beépíthessék programjukba. Ezáltal létrejöhet egy konszenzus a politikai hatalom és a civil társadalom között. Ez egyrészt lehetővé teszi a húsz éve hiányzó együttműködést a kormány és a nép között (a hatalom megszólíthatóvá válik), másrészt garanciát ad arra, hogy a következő négy évben a kormány az általunk javasolt nemzetstratégia megvalósítását célul tűzi ki (a hatalom számon kérhetővé válik).
A Társadalmi szerződés pontjai – a civil kontrollal párosulva – garantálják, hogy a kormánypolitika a hosszú távú közös, nemzeti érdekeket szolgálja, s ezzel a közjó szempontja visszakerüljön az őt megillető helyre.
A Társadalmi szerződés a ci
vil társadalom első konkrét, közjogi értelemben is releváns lépése, amely egyértelműen jelzi a politikának: a civilekkel számolni kell, és támaszkodni kell rájuk. Így megkezdődhet a párbeszéd nemzet és kormány, nép és politikusok között. Ez partnerséget jelent a hatalommal! S nem kevesebb ez Magyarország történelmében, mint valódi paradigmaváltás. De ahhoz, hogy a velünk együttműködő hatalom a gyökeres fordulatot megvalósíthassa, alapvető változást kell elérni a parlament összetételében is. Olyan többség kell, amely cselekvőképes helyzetbe hozza a leendő kormányt, ha az még a választások előtt kötelezettséget vállal a civil nemzetstratégiai feladatok végrehajtására. Ha megteszi, megérdemli a bizalmunkat.
Az új kormánnyal a lehető legrövidebb időn belül egyezségre kell jutni a civil kontroll intézményesítéséről. Az együttműködés nem alá- és fölérendeltségre épül, hanem partnerségre, párbeszédes viszonyra. Szakítanunk kell azzal a működésmóddal, hogy az állam határoz meg mindent, és uralja a civil társadalmat. De nem szabad a másik végletbe sem esnünk: nem azt tűzzük ki célul, hogy a civil társadalom vegye birtokba az államot, hanem hogy egy párbeszédes, konstruktív demokrácia körvonalazódjon, amely egy új, 21. századi minőséget valósít meg a döntéshozatalban.
Nézzük, mely intézményes formák lehetségesek ennek megvalósításához!
Kézenfekvő módja a civil kontrollnak a kétkamarás parlament, ahol a társadalom intézményes normakontrollja biztosított. Tudjuk azonban, hogy a kétkamarás parlament létrehozása az alkotmányozási folyamat része. Ennek létrehozására – az új alkotmánnyal együtt – csak a következő ciklus végére lesz reális lehetőség. Az addig lehetséges megoldás: a kabineten belül létrehozni egy önálló szervezetet, amelynek feladata a civil vélemények becsatornázása az állami irányítás megfelelő folyamataiba. További fontos lépés a deliberatív, közös döntéshozatali folyamat intézményesítése szempontjából, hogy olyan, a kormányzat és a civil szféra közötti együttdöntési fórumok jöjjenek létre, amelyek – túllépve az Országos Érdekegyeztetési Tanács tehetetlenségén – intézményesített egyetértési és vétójogot biztosítanak a civileknek.
A következő négy év a civil társadalomra is nehéz feladatokat ró. Az új alkotmány megszületéséig fel kell térképeznünk a saját erőnket, ki kell alakítani az információáramlás és az együttműködés formáit. Az országot érintő legfontosabb ügyek mentén hatalmi befolyásoló tényezővé válhat a civil társadalom.
Fontos, hogy a válságból való kilábalás folyamatába mi, civilek aktívan bekapcsolódjunk. A felépülés lényeges eleme, hogy elhatároljuk a világválság és az annál jóval súlyosabb magyarországi válság tüneteit. A kettő közötti különbség elsősorban morális jellegű. Az erkölcsi válság abból ered, hogy az elmúlt évtizedek agymosása következtében már alig tudjuk elhatárolni az igazat a hamistól. Szinte teljesen eltűnt a szolidaritás érzése. Az ország vezetőit a korrupció gyanúja lengi körül. Az irányítók nem tekintik partnernek az embereket, csak elbutításukban érdekeltek. A média segítségével sikerült fotelhez kötözni és minden közösségi tevékenységtől elszoktatni a polgárokat.
Magyarországon új korszak jön. Le kell dolgozni az elmúlt nyolc évben kumulálódott összes hátrányunkat. Okos, mindenkit gazdagító célok kellenek, a közös tevékenység révén pedig morális megújulás.
A civil társadalom nem terelhető istállóba. A Civil Összefogás tehát nemcsak szakmai, gazdasági érdekvédelmi csoportok összetartozása, hanem egy társadalmi erőközpont, amely arra hivatott, hogy összegyűjtse és megjelenítse az embereknek és az önálló civil szervezeteknek egy adott ügyben – jelenleg elsősorban a Társadalmi szerződés szükségessége ügyében – elfoglalt álláspontját. Azért nevezi magát fórumnak a CÖF, mert a közös álláspontot támogató minden állampolgár és civilszervezet szócsöve kíván lenni. Tagdíj és szervezeti alá-fölé rendeltség nélkül, a résztvevők pártállásától függetlenül – s végre nem pártként.
Csizmadia László – Fricz Tamás a Civil Összefogás Fórum alapítói és szóvivői
