Történelmi lecke európai vezetőknek

Egyre több európai polgár nem érti, hogy az Európai Unió vezető bürokratái miért nem értik azt a válságos helyzetet, amit az idén drámai mértékben felerősödött újkori népvándorlás idézett elő kontinensünkön. Miért nem értik, hogy az illegális bevándorlás hullámai egész Európát robbanással fenyegetik? Miért nem értik, hogy miért nem humánus, hanem önveszélyes, önsorsrontó minden egyes, Ázsiából és Afrikából – a jobb élet reményében – útra kelő migránst beengedni Európába? Miért nem értik, hogy ha nem vetünk véget a milliós emberáradatnak, akkor vége Európának? Miért nem értik, hogy csak úgy lehet kielégíteni az európai polgároknak a biztonság, a szabadság és a jólét iránti jogos igényét, ha meg tudjuk védeni az unió határait? „Egész addig, amíg nem tesszük világossá a bevándorlók számára, hogy az európai határokat mindenki megvédi, tehát nemcsak Spanyolország és nemcsak Magyarország, hanem mindenki megvédi, és képesek vagyunk ellenőrzött keretek között tartani a bevándorlást (…), addig tízmilliók fognak jönni. Addig jönnek, amíg ezt meg nem tesszük. És én úgy látom, hogy Európában haboznak a politikusok, hogy ezt kimondják” – fogalmazott szombat délután, a kötcsei polgári piknik helyszínén Orbán Viktor miniszterelnök, aki szerint „a határok megvédése nélkül semmilyen európai intézkedésnek nincs értelme”.

Az Európát s benne hazánkat fenyegető legnagyobb veszély jelenleg – immár hónapok óta tudjuk – nyilvánvalóan a tömeges, illegális, kaotikus, egyre több halálos áldozattal és biztonsági kockázattal járó migráció. Az Európai Bizottság által július végén ismertetett közvélemény-kutatás szerint az európaiakat az illegális bevándorlás aggasztja leginkább. Az Európai Bizottság elnökét, Jean-Claude Junckert mégsem az Európát elárasztó idegen kultúrájú és habitusú, kiszámíthatatlanul viselkedő tömegek aggasztják, hanem a „harag, elutasítás és félelemvezérelt megnyilvánulások” a bevándorlókkal szemben az uniós társadalmak egyes részeiben. Azt hangoztatja, nyilván Magyarországra utalva, hogy „azt sem gondolhatjuk, hogy minden félelemtől és szenvedéstől elbarikádozhatjuk magunkat kerítések mögé bújva”. Az Európai Parlament elnöke, Martin Schulz pedig csütörtökön, Orbán Viktorral folytatott megbeszélése után azt állította: „Nem a közösségi intézmények, nem az EP vagy az Európai Bizottság (EB) kudarcáról van szó, hanem a nemzeti kormányok kudarcáról, mint például a magyar kormány, amelyek nem tudnak, és részben nem akarnak részt venni az európai szolidaritásban”.

Ezzel szemben éppen arról van szó, amit Csizmadia László, a CÖF alapító-szóvivője, a CÖKA elnöke hangsúlyoz a Magyar Hírlap pénteki számában megjelent írásában („A haza minden előtt!”): „Az EU jelenleg regnáló legfőbb vezetői, Martin Schulz és Jean-Claude Juncker szereptévesztése mára már olyan súlyos károkat okoz, amelyek akár az unió széteséséhez is vezethetnek.” Rámutat arra, hogy: „Az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban pártideológiai viták folynak a tényleges problémák kezelése helyett, nem ritka a szuverén tagországok belügyeibe történő nyílt beavatkozás.” Szerinte a mostani népvándorlás valójában arról szól, hogy a korábbi afrikai és ázsiai gyarmatosításnak köszönhetően példátlan fejlődést és gazdagodást elkönyvelő nyugati nagyhatalmaknak a volt gyarmati országok népei most nyújtják be a számlát: „Az emberek elindultak, hogy behajtsák a Nyugat velük szembeni vélt vagy valós tartozását”. Ebből az következik, hogy bár az illegális gazdasági migráció az unió minden tagországának ésszerű, közös fellépését igényli, a migráció kezelésében „azoknak az országoknak kell kulcsszerepet vállalniuk, amelyek a hajdani gyarmatosításnak haszonélvezői voltak”. Aki egy kicsit is ismeri a történelmet, tudja, hogy mely európai országokra gondolhat a CÖF-CÖKA elnöke, hiszen Afrika és Ázsia legnagyobb gyarmatosítója Nagy-Britannia és Franciaország, továbbá Belgium, Hollandia, Portugália és Spanyolország volt, míg Magyarország soha nem tartozott a gyarmatosítók közé. Ezért „egyáltalán nem szégyellnivaló, ha a franciák aktív közreműködésével Trianonban harmadára zsugorított országunkat minden eszközzel meg akarjuk védeni. Ugyanakkor teljesen természetes számunkra, hogy eleget teszünk uniós kötelezettségeinknek.”

A történelem a fenti mellett más tanulságokkal is szolgál a ma gondolkodó emberének. Azok a német, francia, luxemburgi és egyéb nemzetiségű nyugat-európai politikusok, akik európai szolidaritásról és összefogásról, „együttes bátorságról” szónokolnak, elítélve és kioktatva a magyar kormányt, hogy miért akarja minden törvényes eszközzel megvédeni Magyarország és az Európai Unió határait az illegális migránsok végeláthatatlan áradatától, nyilván nem emlékeznek arra, hogy elődeik ötszáz évvel ezelőtt ugyanúgy magukra hagyták, elárulták Magyarországot, mint most ők teszik. Mi azonban emlékezünk és emlékeztetünk. Mert bár igaz, hogy a történelem soha nem ismétli meg önmagát, s Hérakleitosz óta tudjuk, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, de azt meg Cicerótól tanultuk, hogy a történelem az élet tanítómestere; Santayana pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy aki nem ismeri a múltat, az arra ítéltetett, hogy megismételje, újra átélje azt.

Márpedig mi, mai magyarok nem akarjuk megismételni, újra átélni azt, ami csaknem öt évszázaddal ezelőtt történt országunkkal, nemzetünkkel, amikor I. Szulejmán oszmán-török szultán Közép-Európa elfoglalására indult, és az útjában levő Magyar Királyság egyedül állt szemben az újkor egyik leghatalmasabb és legagresszívabb hódítójával. Hiába írta 1526 áprilisában a húszéves II. Lajos magyar király esedező levelében a Medici-pápához: „A török császár minden erejét összeszedve jön ellenünk. Zuhanunk, zuhanunk, hacsak az Isten és szentséged mielőbb meg nem segít”. És hiába kért segítséget felesége, a magyar királyné, Habsburg Mária testvérbátyjától, V. Károly német-római császártól, Spanyolország, Dél-Itália, Szicília és Szardínia királyától, a gazdag Burgundia és Németalföld urától. VII. Kelemen pápa azért nem segített, mert 1526 májusában megkötötte a cognac-i ligát Franciaországgal, Velencével, Milánóval és Firenzével, hogy megtörje V. Károly Itália fölötti hegemóniáját. A „legkatolikusabb király” címet viselő I. Ferenc francia uralkodó pedig – miután az 1525. februári paviai csatában súlyos vereséget szenvedett V. Károly seregétől és a császár fogságába esett – titkos katonai szövetséget kötött a török szultánnal, és arra biztatta, hogy indítson támadó hadjáratot Magyarország ellen, így szorítva két (vagy három) tűz közé a Habsburgokat. V. Károly egyrészt azért nem segített húgának, a magyar királynénak, mert Magyarország határainak megvédésénél sokkal fontosabb volt számára az itáliai és a francia háború; másrészt a magyar trónon egy Jagelló-házi király ült, márpedig a Habsburgok és a Jagellók egymás riválisai voltak a Közép-Európa fölötti uralom megszerzéséért. Mindent elárul V. Károly gondolkodásáról és viselkedéséről az, hogy miután a mohácsi csatában elesett Jagelló II. Lajos király, és 1526 végén V. Károly öccsét, Ferdinánd osztrák főherceget – a magyar országgyűlés által királlyá választott és a Szent Koronával megkoronázott Szapolyai Jánossal szemben – ellenkirállyá választotta a magyar arisztokrácia egyik, kisebbik része, most már fontos lett számára, hogy sereget küldjön Magyarországra – de nem a török, hanem a legitim magyar király ellen! Miután a katolikus egyház „leghűbb fia”, a protestánsokkal szemben kérlelhetetlen V. Károly német–spanyol zsoldoscsapatai 1527 májusában elfoglalták és vandál módon kirabolták Rómát, a nyugati egyház fővárosát, a győztes császár tizenötezer főnyi sereget küldött Magyarországra, hogy trónra segítse öccsét. A német csapatok egy évvel Mohács után elfoglalták Buda várát, I. János magyar királynak menekülnie kellett ­– nem a török, hanem a keresztény seregek elől!

Tehát ötszáz éve az történt, hogy miközben egész Európa a török/iszlám fenyegetéstől rettegett, a kor leghatalmasabb keresztény uralkodói az egymás elleni viszályokkal és háborúkkal voltak elfoglalva. Egyikük – a francia király – még szövetkezett is a török szultánnal, hogy legyőzze fő ellenségét, másikuk – a német-római császár – pedig elnézte, hogy barbár zsoldoscsapatai elpusztítsák az Örök Várost, csak azért, mert a pápa szövetkezett ellenségével, a francia királlyal. Habsburg V. Károly kizárólag a saját maga és családja hatalmi érdekeit tartotta szem előtt, amikor 1526-ban nem küldött katonai segítséget sógorának, a magyar királynak, de egy évvel később, amikor testvérének kellett elfoglalni a trónt a törvényes magyar királytól, már hatalmas sereget küldött a magyar fővároshoz. A Szent István-i Magyarország tehát nem csupán a török katonai túlerő miatt vesztette el a mohácsi csatát és állami szuverenitását, majd szakadt három részre, hanem nagyrészt azért is, mert a nyugati keresztény Európa nagyhatalmai cserbenhagyták, sőt hátba támadták. Nem csoda, hogy azt panaszolta keserűen Bornemisza Péter lutheránus püspök, kiváló magyar író a 16. század közepén: „Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engöm környülvettek az pogán törökök. / Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”

Ne feledjük a spanyol–amerikai filozófus, Santayana bölcs figyelmeztetését, hogy aki nem ismeri a múltat, az arra van ítélve, hogy megismételje azt. Ha az Európai Unió jelenlegi vezetői nem képesek rá, legalább mi, magyarok ismerjük és értsük a történelmi leckét! Mert eljöhet az idő, elég hamar, amit Csizmadia László említ fent idézett írásában, hogy a magyar civil polgárok újabb Békemeneten fogják elküldeni a schengeni határ egyik fontos szakaszát őrző Magyarország üzenetét az Európai Unió hezitáló vezetőinek, hogy „az uniónak ideje átlendülni a holtponton, és meghozni a helyzet hatékony kezelésére alkalmas döntéseket”.