Megkezdi április 20-ára az országos pedagógussztrájk előkészítését a pedagógusok sztrájkbizottsága – jelentette be Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke ma Budapesten. Megismételte a sztrájkbizottság követeléseit. Ezek közé tartozik az állami intézményfenntartó központ átszervezése, feladatainak meghatározása oly módon, hogy az biztosítsa a köznevelési intézmények szakmai, gazdasági és munkáltatói önállóságát. Az iskolában pedagógus munkakörben alkalmazottak kötelező óraszámát szerintük heti 22 órában kell meghatározni, valamint követelik, hogy a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítők részesüljenek havi rendszeres, keresetükön felüli többletjuttatásban, függetlenül attól, hogy milyen intézménytípusban dolgoznak. Kérdésre válaszolva elmondta: a tankönyvpiacot a kormány továbbra sem kívánja „feloldani”, s bár bizonyos elmozdulás van a tanulók terhelése területén, javaslatukat nem fogadta el a kormány arról, hogy mivel a feltételek nem adottak, a mindennapos testnevelés csökkenjen heti három órára. Azt sem fogadta el a kormány, hogy a hit- és erkölcstan fakultatív formában legyen tanulható a jövőben – tette hozzá.
Korábban a PDSZ is bejelentette, április 15-ére hirdet sztrájkot, azon a napon, amikor Pukli Istvánék a „Tanítanék” polgári engedetlenségi mozgalom jegyében soron következő, kétórás figyelmeztető sztrájkjukat tartják.
Ez a demonstrációhullám már régen érett. A pedagógus-sztrájkbizottság február 1-jén tette közzé 25 pontos követeléscsomagját, amit február 13-án országos demonstrációval nyomatékosítottak. Ezt követte a február 29-ei sikertelen iskolai bojkott, majd a Pukli Istvánék szervezte március 15-ei tüntetés, és az ott megfogalmazott ultimátum, végül a március 30-ai polgári engedetlenségi akció, amit fantasztikus sikernek nevezett Törley Katalin, a Tanítanék mozgalom egyik vezetője, azt állítva: „Soha ilyen egységes tömeget nem mozgatott meg Magyarországon hasonló állampolgári kezdeményezés”. Nos, az ellenzéki lapok szerint országszerte legalább 300 iskola minimum 7000 résztvevővel csatlakozott a kormány oktatáspolitikája elleni tiltakozás keretében szervezett „kockás lázadáshoz”. Bár a szervezők sikeresnek ítélték az akciót, valójában az összes általános- és középiskola kettő–négy százaléka csatlakozott a „Tanítanék” egyórás akciójához, s még az aktív iskolák pedagógusainak is elsöprő kisebbsége. Joggal fanyalgott a radikális baloldali napilap publicistája: „Tapsolhatunk és káromkodhatunk, ajnározhatunk és gyalázkodhatunk, csak egyet ne tegyünk: ne kezdjük el fanyalogva számolgatni, hogy hány iskola, meg hány tanár, szülő, gyerek. Mert teljesen mindegy.” Vajon akkor is teljesen mindegy lett volna, ha tízszer ennyien demonstrálnak, ami persze még mindig csak a töredéke lett volna a Civil Összefogás Fórum és szövetségesei által a korábbi években szervezett Békemenetek több százezer résztvevőjének?
Félreértés ne essék: a magyar közoktatás-köznevelés számos szakmai problémával, szervezeti és infrastrukturális nehézséggel, pénz- és tanerő-szűkével küszködik. Az azonban ellenzéki publicisztikai lódításnak is túl erős, hogy „tökéletesen működésképtelen a mai oktatási rendszer, és alkalmatlan arra, hogy megvalósítsa legfőbb feladatát, a gyerekek felkészítését az élethosszig való tanulásra és a lehető leghatékonyabb önérvényesítésre” – mint a Népszabadságban olvastuk. A jelenlegi kormány 2010-ben egy valóban szétesett, a felhalmozott adósságtól fuldokló, romló oktatási eredményeket produkáló oktatási rendszert örökölt a nyolc évig regnáló baloldali kormányoktól, és bár rengeteg pénzt öntött a rendszerbe, és példátlan pedagógus-béremelést kezdett el megvalósítani, komoly hibák is csúsztak az új rendszer felépítésébe. Az is igaz, hogy a pedagógusok a baloldali kormányok alatt olyan keveset kerestek, hogy a jogos bérigényüket máig sem sikerült teljesen kielégíteni, ráadásul a kötelező óraszámok felemelését is sokan nehezményezik.
De nehogy azt higgyük, hogy ebben van bármi új. Jó egy évszázada, 1910-ben tetőzött a tanárok első országos forrongása, mivel felingerelte őket az a hír, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja fölemelni, hanem a szolgálati idejüket és a heti kötelező óraszámukat. A tanárok tiltakozó nyilatkozatokat, feliratokat, követeléseket fogalmaztak, és az év végére országos tanárkongresszust hívtak össze. Egy székelyudvarhelyi küldött, bizonyos Szabó Dezső – akkor 31 éves főreáliskolai tanár, később az ország egyik legnagyobb hatású próféta-írója – fogalmazta meg iskolájának éles hangú, a Pesti Naplóban megjelent kiáltványát, ilyeténképpen: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajkára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégületlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz. Nem szabad idáig hajszolni a tanárságot. Ezért kell egy minden tanárt magában foglaló, energikus, ígéretekkel ki nem fizethető, követelő szolidaritásba lépnünk.” Szabó Dezső a novemberi tanárkongresszuson azt javasolta, ha a kormány nem teljesíti követeléseiket, akkor a középiskolai tanárság „a kulturális passzivitás terére lép”, azaz sztrájkolni fog. Vagyis törvénysértésre, már-már lázadásra buzdított.
Az akkori ügy attól lett országhírű, hogy Szabó Dezső kiáltványára maga Tisza István miniszterelnök reagált havilapjában, a Magyar Figyelőben: „Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A mai >fiatalokat< a létért való küzdelem sivár ösztöne hevíti. A Talpra magyart nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. (Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi! Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr.)” Ezután a baloldali liberális Nyugat felajánlotta Szabónak, hogy válaszoljon a grófnak, s az izgága, összeférhetetlen, egyik iskolából a másikba áthelyezett fiatal tanár gúnyos, vitriolos hangnemben oktatta ki a „Kegyelmes Urat”. Hasonlóan nagyképű pimaszsággal és gorombasággal, mint Pukli István a mai miniszterelnököt, nála persze intelligensebben.
Ha az „éhes has” örök problémájától most eltekintünk (ami természetesen nem csupán a pedagógusok „kiváltsága”), azért érdemes rávilágítani a pedagógus követeléscsomag egy sunyi módon elrejtett pontjára. A sztrájkbizottság 25 pontjából a 2., míg a Civil Közoktatási Platform 12 pontjából a 3. tartalmazza, hogy a tartalmi szabályozás felülvizsgálatával radikálisan csökkenteni kell a tananyagot, s ezen belül „Az állami fenntartású iskolákban az önálló kötelező tanóraként szervezett erkölcs- és hittanórákat meg kell szüntetni, és igény esetén a délutáni idősávban kell választható keretek között biztosítani”. Tehát a civil báránybőrbe bújt baloldali ellenzék megint támadást intéz a kötelező erkölcs- és hittanoktatás ellen, ahogy az elmúlt években soha nem tudott belenyugodni abba, hogy 2013 szeptemberétől – A nemzeti köznevelésről szóló törvény 3. paragrafusa szerint – az állami általános- és középiskolákban a diákok órarendjében ugyanúgy szerepel a hit- és erkölcstan, mint a nyelvtan, a számtan, az irodalom vagy a történelem.
A nemzeti polgári kormányzat Magyarország több évtizedes adósságát törlesztette, ráadásul Európában hazánk volt 2013-ig az egyetlen ország, ahol a fiatalok tizennyolc éves korukig egyáltalán nem tanultak erkölcsi és hitbeli kérdésekről kötelező, szervezett közoktatási keretek között. Ez a reform valójában nem újítás volt, hanem visszatérés az évezredes európai hagyományhoz. Ugyanis minden európai társadalomban, nagyobb és kisebb közösségben, családban a legtermészetesebb, legelemibb feladat és gyakorlat volt, hogy a felnőttek átadták a fiatal, felnövekvő generációnak az adott közösség erkölcsi értékeit, normáit, szokásait, magatartásmintáit, viselkedési szabályait, amelyek a közösség összetartozását, rendjét és fennmaradását biztosították. Ezt nevezték, nevezzük nevelésnek. Márai Sándor írta Kantról, hogy nem hisz a dresszúrában, de hisz a nevelésben, amely megőrzi az akarat szabadságát, s önkéntes fegyelemre szoktatja, „a társas együttélés jelmezeibe öltözteti a két lábon tántorgó, emlős fenevadat”. A nagy königsbergi filozófus előtt háromszáz évvel a keresztyén humanizmus egyik legragyogóbb szelleme, Erasmus hasonlóképpen azt írta, hogy a nevelésnek a különböző tudományok elsajátítása mellett a másik fő feladata a jámborságnak és erkölcsösségnek beoltása a gyermeki lélekbe. Mert „nincs vadabb, rosszabb állat azon embernél, akit a féktelen becsvágy, az állatias szenvedélyek, a harag, gyűlölködés és tobzódás kormányoznak”.
Ha a mai lázongó és lázító pedagógusok tiltakozás és sztrájk helyett többet olvasnának, azt is tudnák, amit dicső eleink magától értetődőnek tartottak. Tudnák, hogy az erkölcs az a cement, mely a társadalom tagjait mint egy ház tégláit összetartja; „minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs”, mely ha elvész – Berzsenyi híres versét idézve – „Róma ledűl, s rabigába görbed”. Ezért intette unokaöccsét Kölcsey arra, hogy sohase tegyünk mást, „mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve, vagy szenvedelem ereje másfelé ragad”, mert „egyedül az erény emel bennünket az állatokon felül”.
Jellemző, hogy négy évvel ezelőtt a Pedagógusok Szakszervezete az Alkotmánybíróságtól a köznevelési törvény megsemmisítését kérte. Többek között azért, mert szerinte a szülők jogát korlátozzák azáltal, hogy választási kötelezettség elé állítják a szülőt és a tanulót, dönteniük kell ugyanis abban a kérdésben, a gyermek a kötelező órák keretében erkölcstan órán, vagy az egyház által szervezett hit- és erkölcstan órán vesz részt. Miután akkori próbálkozásuk kudarcot vallott, most a tanulókat állítólag túl megterhelő tananyag csökkentése keretében száműznék az iskolákból az erkölcs- és hittanoktatást. Az állítólagos túlterheltségről csak annyit, hogy míg Magyarországon egy tanuló egy évben átlagosan 5553 órát tölt az iskolában, az OECD-átlag 7571 óra. Abban is igaza van Balog Zoltán miniszternek, hogy a minőségi oktatásra és az erkölcsi nevelésre egyaránt szükség van, ha nem csupán egyéni, hanem közösségi sikereket is el kívánunk érni.
Jó lenne, ha a politikai pecsenyét sütögető, a baloldali ellenzéki pártok szekerét toló pedagógus szakszervezetek túlmozgásos vezetői a „vörös nóták” fújása helyett magukba szállnának, és azzal foglalkoznának, ami a valódi dolguk: nem tiltakozó demonstrációk és sztrájkok szervezésével, hanem oktatással-neveléssel, a valóban létező szakmai problémákat pedig – ahogy a kormány – komoly tárgyalással és felelős kompromisszumkészséggel igyekeznének megoldani. A közös cél szerintem is: Tanítanék!
