Sokan a nyári szabadságukat töltik még, de még többen ünnepelnek ma, augusztus 20-án, Szent István napján, amely a legrégibb és legbensőségesebb ünnepünk. Ahogy Krúdy Gyula majd’ száz éve írta: „Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd… egy nap, amelytől mindenki várt valamit, még az is, akinek egyébként nem volt sok várnivalója. Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné.” Ezt az ünnepfelfogást hangsúlyozta Antall József miniszterelnök is, aki 1993. augusztus 20-án a budai Várban, Szent István szobránál elmondott utolsó nagy beszédében azon óhaját fejezte ki, hogy legyen Szent István napja olyan, mint egy „egyetemes magyar nemzeti búcsú, ahol minden magyar összejön a világ minden tájáról”. A sztálini mintájú „népköztársasági alkotmány” bő négy évtizedét követően 1991 óta ismét Szent István napját ünnepeljük augusztus 20-án, amely egyszerre nemzeti, állami és – a magyar protestánsok által is tisztelt – katolikus egyházi ünnep.
Milyen régi is ez az ünnepünk, és mit jelent ma nekünk István király szellemi és politikai műve, öröksége? A Szent István-nap, illetve kultusz kezdete 1083-hoz, I. László királyhoz nyúlik vissza. A jó száz évvel később szintén szentté avatott nagy „lovagkirály” negyvenöt évvel István halála után kezdeményezte VII. Gergely pápánál az államalapító király szentté avatását, ezáltal is stabilizálni akarta az általa helyreállított istváni országot és államrendet. László a pápai felhatalmazás birtokában 1083. augusztus 15-re, István halálának 45. évfordulójára országos zsinatot hívott össze Székesfehérvárra, ahol az első királyunkat eltemették. De hogyan lett augusztus 15-e helyett 20-a Szent István napja? Úgy, hogy 1083. augusztus 15-én háromnapos böjtöt és imát hirdettek, amely idő alatt csodás gyógyulások történtek, s e bizonyító csodajelek alapozták meg István szentté avatását. A három nap elteltével megpróbálták felemelni az 1061. évi pogánylázadás idején a föld alá, kősírba temetett földi maradványok fölé helyezett nagy kőlapot, de az nem mozdult. Ekkor (állítólag egy apáca égi látomására hallgatva) László király parancsot adott, hogy engedjék szabadon a Visegrádon börtönben tartott unokatestvérét, a királyi hatalmától 1074-ben Géza és László hercegek által megfosztott Salamont. Ezt követően, a Mária mennybevitele utáni ötödik nap, augusztus huszadika reggelén tudták elmozdítani a kőpadlóból kiemelkedő márványtáblát, majd felnyitni az István csontjait őrző koporsót, és ekkor történt meg az oltárra emelése. István király szentté avatásának napját, augusztus 20-át az 1092. szabolcsi zsinaton a magyar egyház felvette s a király törvénnyel beiktatta a kötelező ünnepek sorába. László egyúttal Szent István napjára helyezte át az addig Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.) tartott törvénylátó széket. Az 1222. évi Aranybulla 1. cikke megerősítette, hogy évenként a szent király ünnepén a mindenkori király, akadályoztatása esetén pedig a nádor, Fehérváron tartozik ünnepelni, továbbá az ügyeket meghallgatni és ítélkezni.
Az egyházi reformok során 1771-ben XIV. Benedek pápa megszüntette Szent István egyházi ünnepét. Mária Terézia magyar királynő ekkor elrendelte, hogy augusztus 20-a, amely 1092 óta Magyarországon Szent István egyházi ünnepnapja volt, egyben világi (nemzeti) ünnep is legyen. Ugyanebben az évben visszaszerezte Szent Istvánnak a török hódítás (1541) után Székesfehérvárról eltűnt jobbját, s Raguzából (a mai Dubrovnik) hazahozatta Budára. Ezzel megkezdődött a szent ereklye önálló kultusza, amelynek csúcsa a majdnem kétszáz éve minden évben megtartott – csak a kommunista diktatúra negyven éve alatt szünetelt – Szent Jobb-körmenet Szent István napján. Szent István napját az 1849 utáni önkényuralom időszakát kivéve minden évben megünnepelték, de hivatalos állami ünneppé és munkaszüneti nappá csak 1891-ben vált a magyar képviselőház döntése alapján. A Szent István-kultusz csúcspontja 1938-ban, az állam- és egyházszervező király halálának 900. évfordulóján volt, amikor az emlékév keretében országszerte egyházi és állami ünnepségeket tartottak, az országgyűlés két háza pedig székesfehérvári ünnepi ülésén törvénybe iktatta Szent István király dicső emlékét, és augusztus hó 20. napját nemzeti ünneppé nyilvánította. A nemzeti ünnepet 1945 után eltörölték, de egyházi ünnepként még néhány évig megmaradhatott, a Szent Jobb-körmenettel együtt. 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel évében az új kenyér régi ünnepét Péter-Pál napjáról Szent István napjára tették át. Egy évvel később pedig az új, sztálini mintájú „népköztársasági alkotmány” kihirdetésének napját tudatosan tették a megszálló szovjet birodalmat szolgáló magyarországi kommunisták augusztus 20-ra, Szent István ünnepének helyére – „új honfoglalásnak” minősítve az „alkotmány ünnepét”.
Ezt a kisiklást a mai fiatalok szerencsére már nemigen ismerik, de félő, hogy Szent Istvánt sem nagyon. Pedig államalapító királyunk egyedülálló műve, szellemi és politikai hagyatéka ma is érvényes és időszerű. A mai problémáink szemszögéből nézve „a történet István királyához kell menekülnünk, hogy útmutatásából hitet és bizalmat, erőt és ösztönzést, tanulságot meríthessünk” – írta Hóman Bálint híres 1938-as Szent István-könyvében. Antall József 1993. augusztus 20-i ünnepi beszédében így foglalta össze a Szent István-i örökség lényegét: az önállóság, a nemzeti függetlenség mindenek előtt való; ez csak akkor maradhat fenn, ha mély erkölcsi alapokban gyökeredzik; másik előfeltétele a szilárd államhatalom, amely egyben a jogállamiság garanciája, mert a káosz sehová nem vezet. Szent István öröksége azt jelenti, hogy „magyarság, kereszténység, európaiság elválaszthatatlan egymástól, s ebben gyökeredzik egész szellemiségünk”.
A honfoglaló Árpád fejedelem dédunokájának, Gézának, majd fiának, Istvánnak három életbevágó ellentmondást kellett feloldania: a kereszténység és a pogányság, a rend és a szabadság, a nyugati európaiság és a keleti magyarság között feszülő ellentétet. A keresztény Európa szélére a népvándorlás örvényei által sodródott ázsiai (fél)nomád népek – hunok, avarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok stb. – sorsa keleti és nyugati szomszédaik két irányból jövő támadásainak ütközőpontján a teljes bomlás, szétszóródás, felszívódás, beolvadás lett; szinte nyomtalanul merültek el a népek tengerében. Ez a sors várt a magyarságra is, ha nem tud alkalmazkodni a kor és a hely(zet) változó körülményeihez, új követelményeihez. A Kárpát-medencében hont foglaló és letelepülő, fél századon át fél Európát „bekalandozó” magyar törzsek a 10. század második felében két felemelkedő nagyhatalom, a német-római és a bizánci császárság terjeszkedési törekvéseinek célpontjába kerültek, és a túlerővel szemben a pusztulás, vagy legjobb esetben a hűbéres hódolat várt a magyarságra. Ebben a drámai helyzetben döntött úgy Géza fejedelem, hogy felveszi a kereszténységet, egységesíti és beilleszti országát az új, európai politikai és kulturális rendbe, és kiegyezik az évszázados ellenséggel, a németekkel. Ezért küldte el követeit 973-ban Quedlinburgba, a magyarokat Augsburg mellett legyőző I. (Nagy) Ottó császárnál tartott keresztény fejedelmi találkozóra, keresztény térítőket kérve tőle, s később ezért kérte feleségül István fiának Henrik bajor herceg, a későbbi német király és császár húgát, Gizellát. Géza halála után, 997-ben a fejedelmi trónt a már keresztény hitben nevelt István foglalta el, aki négy évtizedes uralkodása során katonai erővel letörte a fejedelmi, majd királyi uralmát el nem ismerő rokonai ellenállását, egyesítette és uralma alá hajtotta a Kárpát-medence egész területét és összes lakóit, hierarchikus rendbe szervezte a királyi vármegyékre és katolikus egyházmegyékre épülő önálló, egységes magyar államot. Folytatva apja békés külpolitikáját és a szomszéd országok, tartományok dinasztiáival kötött házassági politikáját, megőrizte Magyarország önállóságát és függetlenségét, az Isten kegyelméből (Dei gratia) uralkodó keresztény király(ság)okkal egyenrangú státusát, ami a német és a bizánci birodalom közötti képlékeny, átmeneti, veszélyekkel teli nagy térségben egyedül neki sikerült.
Szent István első magyar nyelvű életrajzának szerzője, az ismeretlen karthauzi szerzetes a mohácsi vész idején így tömörítette első királyunk méltóságait, illetve érdemeit: „Istentül adatott nemes királság; dicséretes apostolság; doktorság”. A három méltóság kifejezi az államalapító-országegyesítő király, az egyházszervező apostol és a keresztény műveltséget megalapozó, népét új rendre tanító „doktor” hármas egységét. István király örökségének különösen időszerű része ma, az újkori népvándorlás riasztó erősödése, az európai civilizáció és életminőség növekvő veszélyeztetettsége idején az, hogy ezer éve, az akkori népvándorlási örvények szorításában és a két leghatalmasabb európai birodalom veszélyes harapófogójában – apja művét folytatva – megteremtette a magyarság területi, politikai és társadalmi egységét, megalapította és megszervezte a keresztény királyságot, a korszerű törvényes jogállamot, barátokat szerzett nyugaton és keleten egyaránt, erős kézzel visszaverte az országra törő ellenséget, és az elszigetelt magyarságot beillesztette az európai népek közösségébe – ezzel századokra kijelölte a magyar nemzetpolitika útját. Kevesen tudják, hogy az akkori szerzetesi reformmozgalom francia vezéralakja, Odilo cluny-i apát által „legkeresztényibb királynak” nevezett István egyúttal kiváló hadvezér volt, s minden háborúját megnyerte. Nemcsak országon belüli ellenfeleit győzte le sorra, hanem sikeresen megvédte országunkat a különféle népek támadásaitól – a lengyel Boleslaw fejedelemtől éppúgy, mint az Erdélybe törő besenyőktől, majd 1030-ban visszaverte II. Konrád német-római császár támadását is, s ekkor a magyar hadsereg a kalandozások kora óta legnagyobb győzelmét aratta, még Bécset is elfoglalta, ami aztán csak Mátyás királynak sikerült négy és fél századdal később.
Az országunkat is fenyegető újkori népvándorlási válság idején pedig nem árt eszünkbe vésni, hogy amikor István király a fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben a vendégek s jövevények befogadását és gyámolítását tanácsolta, valójában azt írta: „amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti”. A szövegből egyértelműen kiderül, hogy István a bölcs papokra és a nemes lovagokra utalt – az ő tudásuk-tanításuk, illetve fegyvereik teszik az egységes európai keresztény impérium gazdag, életerős, mintaadó országává a befogadó államot. Szent István felismerte, hogy csak az idegen szokásokat és intézményeket is magába fogadó és hasznosító királyság válhat egy új keresztény birodalmat képviselő régióvá, ezért hívta ide és marasztalta a papokat és katonákat; ez azonban nem jelenti, nem is jelentheti azt, hogy az országhatárunkat a jobb megélhetés reményében – nem pedig országunk gyarapítása, erősítése szándékával és képességével – illegálisan átlépő, a miénktől teljesen eltérő mentalitású és kultúrájú, segélyre szoruló embertömegeket befogadjuk. Ellenkezőleg: ahogy Szent István megvédte az ország szuverenitását, belső rendjét és biztonságát, ez a mai magyar kormánynak is elsőrendű kötelessége. Mert a biztonság fontosabb az igazságosságnál, a rend a rendetlenségnél, a nemzeti közösség az idegen egyénnél. A migránsok ügyében a könyörületes szívünkre is kell hallgatnunk, de dönteni a józan eszünkkel kell. Ezt is üzeni Szent István nekünk ezer esztendő távolából.
