Az u.n. „hazai” ellenzék és félreinformált külföldi politikusok után most a „nyugati értelmiség”-nek aposztrofált körök néhány prominense is vette a bátorságot, és „aggodalmát” fejezte ki Magyarország „jobbra tolódása” miatt, ami véleményük szerint bárkit feljogosít a demokratikusan megválasztott magyar kormány elleni radikális lázításra, vagyis a kormány puccsal történő eltávolítására.
Ezt a véleményüket állítólag érdek nélkül, csakis ember- és demokráciabaráti megfontolásból, a szólásszabadság jegyében tették közzé a világsajtóban. A levél Magyarországon is nyilvánosságra került, természetesen a rabságban sínylődő magyar sajtón keresztül, éppen nagypéntek reggelén.
Nemzetközi jogászok megmagyarázták, hogy nincs min fennakadni, a megnyilvánulás – állítólag – nem éri el azt a szintet, hogy jogi normába ütközne, erkölcsi megfontolásokról nem esett szó. Bár kétségeim vannak afelől, hogy ugyanez lenne a külföldi jogi szakértők véleménye, ha magyar értelmiségiek buzdítanának lázadásra valamely másik EU tagország legitim kormánya ellen, most beszéljünk arról, ami a jelenség mögött meghúzódik.
Az okokat ismerjük. Szinte már közhely, hogy a felszín alatt munkáló valódi probléma a „magyar út” létezése, vagyis hogy Magyarország három évvel ezelőtt maga döntött a gazdasági válság kezelésének módszereiről. Ez azt is jelenti, hogy hazánk a figyelmeztetések ellenére elhatárolódott az IMF és az Európai Unió regnáló vezetése által diktált, korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő válságkezelési megoldásoktól, azaz a politikai és gazdasági árukapcsolástól, a hitelhez kötött gazdasági és politikai diktátumok feltétlen elfogadásának európai gyakorlatától.
Valljuk be, nem túl kényelmes álláspontra helyezkedtünk. Sokakban felmerülhet a kérdés: miért kellett épp nekünk, Európa egyik „rongyosának”, az eladósodott, gazdaságilag lerabolt Magyarországnak felvállalnia a faltörő kos szerepét, miért kellett önként az első sorba állni, a saját bőrünkön „élesben” kipróbálni a világban uralkodó érdekek megnyirbálásának és az önálló út keresésének összes következményét?
Talán azért, mert nem volt más lehetőség, ha nem akartunk tovább sodródni az árral a régi mederben, a biztos rossz irányában.
Tudomásul kell venni, hogy a probléma, amellyel a világ és Európa ma szembesül, már nem ugyanaz, mint volt három évvel ezelőtt, az Orbán-kormány hatalomra kerülésének idején. A gazdasági világválság akkor is ismert és nyilvánvaló ténye mellett azóta bebizonyosodott egy legalább ilyen fontos másik tény is: az, hogy az IMF és az EU intézményrendszere által alkalmazott – és ezért hagyományosnak mondott – válságkezelési módok is csődöt mondtak.
Ennek pedig súlyos és messze ható következményei vannak. A válságkezelési technikák alkalmatlansága egyenértékű az azokat kidolgozó és alkalmazó uniós szakértői gárda, intézményrendszer és vezetők kompetenciájának megkérdőjeleződésével. A mai „játszma” Magyarország és a nemzetközi környezet között abban különbözik a másfél évvel ezelőttitől, hogy már nyilvánvaló: az eldöntendő kérdés az egész EU és a tagországok jövője, mégpedig nemcsak a következő választási ciklusra, hanem hosszú távra. A tét az: hogyan tovább Európában? Mely politikai erő és csoportosulás fogja megtalálni a sürgető új megoldásokat, melyekben kénytelen-kelletlen szerepet kell szánni majd az egyes tagországok véleményének, és egész Európa civil társadalmának. 2014-ben el kell dőlnie, hogy milyen irányt vesz az EU gazdaság- és társadalompolitikája.
Ennek fényében kell értelmeznünk a Magyarországra vonatkozó hazai és nemzetközi történéseket. Azt tapasztaljuk, hogy miközben teljes erővel fúj az ellenszél – gazdaságpolitikánk ostorozása, a demokrácia megkérdőjelezése stb. – jelen tudásunk szerint a magyar út összehasonlíthatatlanul jobb eredményességet igazol, mint a Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban vagy Cipruson elfogadtatott szokványos megoldások.
Nem feltételezem természetesen, hogy az IMF és az EU összehangolt pénzügyi politikája nem a bajba jutott országok megmentését célozza. Csupán megállapítom, hogy mára már tapasztalati tény: a túléléshez szükséges hitel ára minden esetben az adott ország szuverenitásának korábban elképzelhetetlen mértékű visszanyesése – vagyis ezen országok pórázon tartása.
Nem kérdés tehát, miért „veszélyes” egy kis közép-európai ország valamely, látszólag marginális intézkedése Európára, sőt a világra nézve, hiszen a példa gyorsan terjed. Ezért a Magyarország által alkalmazott gazdasági ötleteket és módszereket a fennálló rend őreinek lehetőleg csírájukban kell elfojtaniuk. Ez a nemzetközi pénzügyi tőke számára elvileg „gyerekjáték” lenne, hiszen a kiszolgáltatott magyarországi gazdasági terepen játszva példát lehet statuálni.
Csakhogy a magyar gazdasági ellenállás már ma sem elszigetelt jelenség. Jó ideje elkezdődött a hosszúra nyúló ütközet, melyben ezúttal nem országok között és határok vagy politikai ideológiák mentén, hanem a globalizáció haszonélvezői és annak vesztesei között húzódik a láthatatlan frontvonal. Az európai népek közösségének és vezetőiknek el kell dönteniük, hogy melyik oldalra állnak, és ennek megfelelően kell alakítaniuk a hosszú távú stratégiát. Egyelőre még kérdés, hogy Európa abban az irányban kíván-e tovább haladni, mint eddig, vagy változtatni akar. Felismeri-e, hogy friss gondolkodásra, új társadalmi és gazdasági vérkeringésre van szükség. Ha igen, már a következő EP választásokon ennek megfelelően kell lecserélni a változásokat ellenző vezetőket.
Meggyőződésem, hogy a gondolkodásában elaggott, erejét vesztett, beteg Európai Uniónak csak akkor van esélye a kontinensek versenyében, ha a közép- és kelet-európai országok biztosítják számára az infúziót. Nyugat-Európa vezetőinek végre meg kellene érteniük Magyarország és a többi kelet- közép-európai ország „másságát”. Ki kellene használni az eltérő társadalmi fejlődésből eredő előnyöket – ugyanakkor megadni az egyenrangú népeknek kijáró tiszteletet. Azok az országok, melyek ötven évig éltek gyarmatként, politikai diktatúrában, nem kérnek az ellentmondást nem tűrő kioktatásból. Számukra az 1989-ben kivívott függetlenség kincset ér a szó igazi, és – talán kimondhatjuk – nem is elsősorban gazdasági, hanem szellemi értelmében.
Sajnos nem az következett be, amire vártunk. Az EU csatlakozás nem gazdasági és politikai felszabadulásunkat hozta meg, hanem elsősorban a nyugatnak nyitott új piacot, és átmeneti időre biztosította az ottani jólét fenntartását a régi módszerekkel, melyek elégtelensége már akkor megmutatkozott.
Mára úgy tűnik, az utolsó tartalékokat fogyasztjuk , a hitelválság mindenki számára evidencia. A nyugati „kisember” is kezdi megsejteni, mit jelent súlyos gazdasági korlátok között élni.
A csalódás Közép- Kelet Európában sem kisebb. A csatlakozó országok annak idején úgy tekintettek az EU-ra, mint olyan lehetőségre, amely a gyarmati sorban elvesztegetett évtizedek után végre biztosíthatja felzárkózást az európai civilizáció átlagához. Most azt tapasztalják, hogy erről szó sincs, Európa másodrendű polgároknak tekinti őket, és hitelek fejében még gazdasági-politikai beleszólást is követel a tagországok belső ügyeibe.
Vagyis sorozatban vetődnek föl kérdések. Válaszok helyett pedig támadások jönnek, e
lterelendő a figyelmet a megoldatlan problémákról, és a felelősség kérdéséről. Ne csodálkozzunk, hogy a politikusok az ideológiai ingoványos terepére próbálják terelni a mérkőzést. Kiváló példa erre a most közzétett levél, amelynek német és osztrák aláírói sem átallják azt állítani, hogy Orbán Viktor újfasiszta rendszert épít. Erre a hazug állításra hivatkozással nyíltan sugallják, hogy jogszerű lehetőség egy EU tagország demokratikusan megválasztott kormányának radikális módszerekkel történő eltávolítása.
Mi mást jelentene ez, mint hogy a balliberális mez valójában szélsőbaloldali mundért takar?
Tudjuk, hogy az aláírók közül jó páran 1968 táján még a marxista ideológia híveinek nevezték magukat, és nem álltak messze attól, hogy lenini módszerekkel lángba borítsák Európát. Azóta mintha megfeledkeztek volna régi mestereik legfőbb tanításáról, nevezetesen hogy a tőke természeténél fogva koncentrálódásra törekszik, míg végül egy szűk társadalmi réteg kezében összpontosulva világhatalomra tör. Ezek a „forradalmárok” mára kapitalistábbak lettek a kapitalistáknál, de továbbra is töretlen az elkötelezettségük: ők a totális hatalomra törő pénzügyi világuralmi rendszer júdáspénzen megvett szálláscsinálói. Egyenruhájukon – az irányadó trendnek megfelelően – most éppen „értelmiségi” feliratot viselnek. Kelet- Közép-Európa népei azonban jól ismerik az uniformist és nehéz őket megtéveszteni.
A hároméves nemzeti kormányzásra visszatekintve ma már joggal nevezhetjük a 2010-es magyarországi országgyűlési választásokat történelmi jelentőségűnek. Miért?
Elsősorban azért, mert az európai közösségben szokatlan módon, kétharmados parlamenti erővel ruházták fel a választók a jobbközép pártokat. Ez a választási felhatalmazás az új kormány számára egyenértékű volt a 20 éve el nem végzett rendszerváltás befejezésének lehetőségével – és egyben kötelezettségével.
A kormány komolyan vette a felhatalmazást, elfogadta a neki felajánott „Társadalmi Szerződést”, amelyben a civil társadalom már a választásokat megelőzően megfogalmazta elvárásait – köztük elsőként új alkotmányozást.
Azzal, hogy a várva-várt rendszerváltás megkezdődött a társadalom különféle szegmenseiben, a kormány elérte, hogy Európában szokatlan módon – és a hazai ellenzék döbbenetére – egy hajóba került, és a választások után is egy hajóban maradt a kormány és a választópolgárok döntő többsége. Ez a hajó 180 fokos fordulatot végrehajtva a mai napig tartja magát a célzott irányhoz. Másként fogalmazva: bebizonyosodni látszik, hogy a nemzet és a kormány összefogása olyan know-how, amely meglepő eredményességet produkál.
Ezek után nem meglepő a „másik oldalon” a korábbi gazdaság- és társadalompolitika visszaállításában érdekelt magyar ellenzék, és az Európai Unió szociálliberális érdekektől vezérelt politikusainak egymásra találása. A támadás valójában nem Magyarország ellen irányul, hanem egy vesztes ideológia és egy rosszul szervezett európai intézményrendszer védekezési mechanizmusa, amely a régi rend megtartásáért bármit, így a jövőt is kész feláldozni.
Jobb, ha tudomásul vesszük: Európán belüli helyzetünk akarva-akaratlan hasonló 1848-ban és 1956-ban betöltött szerepünkhöz. Van azonban egy nagy különbség: míg akkor elszigetelten, egyedül kellett küzdenünk, ma az Európai Unió tagállamaként, egyenrangú nemzetként állhatunk ki saját, már megszerzett jogaink, nemzeti szuverenitásunk és önálló nemzetstratégiánk védelmében.
Nem szorul magyarázatra, hogy szövetségesekre van szükségünk. Más, hasonló konfliktusokkal küzdő európai nemzetek szimpátiáját kell megnyernünk, ez pedig csakis a „magyar példa” megismertetésével lehetséges. Ezért soha nem volt nagyobb szükség a magyar értelmiség cselekvő támogatására a kommunikációban, az igaztalan vádaskodásokra való szakszerű, elfogulatlan és pontos reagálás területén.
Az 50 osztrák és német értelmiségi levele után ezért hirdette meg a Civil Összefogás Fórum – Szabó Zoltán író szavával élve – a „Szellemi honvédelem” mozgalmát, melyhez napok alatt több ezren csatlakoztak.
A mozgalom – mint neve is mutatja – nem támad senki ellen. Feladata az azonnali, higgadt,,tényszerű,reagálás, ha Magyarország és a magyar nép méltóságát sértő, lejárató, megalázó, hamis vádaskodással és csúsztatásokkal kell szembesülnünk.
A magyar értelmiség, amely látja és a maga tapasztalatából tudja, merre tart Magyarország, és ezért az útért milyen áldozatot vállal az egész magyar nép, nem nézheti tétlenül, hogy a magyar és európai embereket egyaránt félrevezessék. Csak az az élőlény életképes a természetben is, amely védekezik a támadások ellen. A mi keservesen megtett lépéseinknek is csak akkor lehet folytatása, ha megvédjük a magunk által kijelölt utat. És ez nemcsak jog, de kötelesség is, mégpedig pártszimpátiára való tekintet nélkül. Előbb vagyunk magyarok, és csak azután bal- vagy jobboldaliak, mert közös érdekünk közös kincseinket megóvni: a demokráciát, a nemzetek Európáját, közösségi és egyéni identitásunkat, a független véleményalkotást és a valóban szabad véleménynyilvánítást.
