Igen, az ország népe – a „radikalizmus” szó eredeti értelemében! – radikalizálódott. De e fogalmat senki nem sajátíthatja ki. Nincs joga ehhez a kormányzó hatalmi csoportnak, amely a szót a szélsőségesség szinonimájaként sulykolja, s így manipulál. De egyetlen politikai párt sem mondhatja ki, hogy ő akar egyedül gyökerekig ható, azaz radikális változtatást. Ma az cselekszik valóban radikálisan, aki nem pusztán más vagy új pártokra akarja cserélni a jelenlegieket, hanem ezt úgy teszi, hogy meg lehessen változtatni a kormányzás módját. Ehhez önmagában kevés az egymással hadakozó csapatok átrendezése, vagy akárhány új, de a régiekkel azonos érdekeltségi rendszerben működő csapat hadrendbe állítása. Ahhoz, hogy az a kormányzás, amely a népet a hatalomból kirekeszti, megváltozzon, az egész hatalmi berendezkedés alapvető célját kell átszervezni. A radikális változást – a békés forradalmat – most nem újfajta kommunikációval fellépő radikális pártok, hanem a lehető legszélesebb körű, meg nem alkuvó civil fellépés hozhatja el. Ugyanis a hatalmi berendezkedés új középpontja, a mindenkori kormányzás új célja nem a hatalom megtartása, nem is megszerzése, hanem a közjó szolgálata. A közjó őre és ezáltal az átalakulás garanciája viszont párt nem lehet, csak a civil társadalom, mert a civileknek nincsenek politikai hatalmi érdekeik. De alapvető érdekük a mindenki számára javuló életszínvonal, a nyugodt, biztonságos élet, az egészség, mindaz, ami a közjót szolgálja, és amelynek szolgálatáért a kormányok – de a mindenkori ellenzék is! – felelősséggel tartoznak. Szükség van tehát a párton kívüli civil radikalizmusra, amelynek lényege a közjóért való kiállás.
A kormányzás középpontjába a közjót kell állítani, az elmúlt húsz évben már-már csaknem teljessé vált pártokrácia megváltoztatásával és a valódi részvételi demokrácia megteremtésével. A civil kontroll a három hagyományos államhatalmi ág mellett az a negyedik erő, amely képes visszaállítani a hatalmi struktúra megbomlott egyensúlyát. A civilek ereje magában hordozza a mindenkori „kontrafellépés” lehetőségét is. Ezért a végrehajtó hatalom a társadalom egészét érintő kérdések eldöntése előtt bölcsen teszi, ha érdemben egyeztet a civilekkel, és ha kell, velük kompromisszumot köt. A választás időpontja az a pillanat, amikor a választópolgár százszázalékos hatalmat élvez, ekkor valóban dönthet a hatalom összetételéről. A szavazás után már szűkülnek a lehetőségek: a közvetett demokrácia érvényesül, amely nem olyan erős, mint a szavazatok fegyvere. Ezért a szavazás előtt kell kiderülnie, mit vállal a közjóért az a párt, amelyre a szavazópolgár voksol.
Történelmi fordulóponthoz érkeztünk: 2010-ben a civil érdek olyan kormányt követel, amely nincs kiszolgáltatva a pártharcoknak, cselekvőképes, ugyanakkor civil kontroll alatt áll. A civilek felelőssége húsz éve nem volt ekkora! A voksokat nem ígérgető pártokra, hanem világos és számon kérhető programra kell adni, amely vállalja a társadalom követeléseit. E követeléseket foglalja magában a Társadalmi Kerekasztal Társadalmiszerződés-ajánlata. A civil összefogás rendszerváltoztató lépésre készül: szerződést kíván kötni a leendő kormánnyal. Ha elérjük, hogy a hatalom partnerként kezeljen bennünket, jelentős részt tudunk vállalni a közfeladatok ellátásában és ellenőrzésében, ami rövid távon takarékosabb gazdálkodást, hosszabb távon kisebb államapparátust eredményez. A magyar választópolgár nem kíván háborúzni békében. Mindenki érezzen felelősséget az igazságos, szervezett civil kontroll alatt álló állami rendszerért. Ne hagyjuk, hogy megint egymás ellen vezessenek minket, és hogy a kormányzás számon kérhetőségét a pártok feláldozzák az olcsó népszerűség oltárán.
