A II. világháború győztes hadvezére Sztálinnak és a Fehér Háznak egyaránt útjában állt.

Hallottak már a Sapir–Whorf-hipotézisről, azaz a nyelvi relativizmusról? Ez egy elmélet, amely szerint az anyanyelvünk nem csupán arra szolgál, hogy a gondolatainkat kimondjuk, hanem arra is hatással van, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. Bár ezt az elméletet a tudomány még nem tartja bizonyítottnak, lássuk be, nagy igazságtartalma van. Így aztán el lehet gondolkodni azon, hogy mi a jobb: ha az eredendő, természetes igazságot néven nevezzük, vagy ha finomkodunk, nyelvészkedünk.

A politikai korrektség (PC–„píszi” ) mögé rejtőző hazugságcunamit a 70-es években az amerikai politikai baloldal javasolta. Olyan nyelvhasználatot írtak elő, amely semlegesíti a különböző származással, nemzeti jelleggel, fajjal, vallással, nemi identitással vagy fogyatékosságokkal kapcsolatos megnevezéseket. Úgy gondolták, ezáltal csökken a nyelvi kifejezések által generált sztereotípiákon alapuló megkülönböztetés. Milyen álságos színjáték. Azt akarták, hogy ne nevezzük nevükön a természet alkotta tényeket, mert így megszűnnek a tények okozta problémák. Az elfajult neoliberalizmus nyelvi kényszergépezete beindult, és egyre erősebb. Mára már nem csupán az az elvárás, hogy maszatoljuk el az igazságot, hanem az is, hogy hallgassuk el.

Tény, hogy a píszi a 70-es évek terméke. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy az igazság nyers kimondása és a következményekre való figyelemfelhívás soha nem volt kedves azok számára, akik céljaik elérése érdekében minden aljasságra készek voltak. Sokan még azokkal szemben is gátlás nélkül jártak el, akiknek a hátán a hatalom közelébe kerültek. S ha már megvolt a hatalom, terhessé vált az, akinek a szívében valódi érzelem és értelem lobogott.

Elég, ha VII. Károly hallgatásos árulására gondolunk Jeanne d’Arc máglyahalála kapcsán. De van egy időben sokkal közelebbi példa. Valószínű, hogy a II. világháború történetéből sokan ismerik Dwight D. Eisenhower „Ike” vagy „Monty”, azaz Bernard Montgomery nevét. Ike az USA Európában harcoló csapatai­nak főparancsnoka, 1944-től ötcsillagos tábornoka és 34. elnöke. Monty pedig sokszorosan sikertelen brit tábornagy, a világháború után vezérkari főnök, illetve az európai szövetséges erők parancsnokának helyettese volt.

De vajon hányan ismerik George Smith Patton tábornok történetét? Tartok tőle, nem sokan. „A nácik talán az ördögtől sem féltek, de volt egy férfi, akivel soha nem bírtak, és akinek neve hallatán a hideg futkározott a hátukon. Patton tábornok nehéz ember hírében állt, módszereit, katonáival szemben tanúsított magatartását sokan bírálták, de mindezek a bírálatok eltörpültek stratégiai képességei, elszántsága és hazafisága mellett, amelyek sorra segítették hozzá legendás győzelmeihez. Patton volt az, aki kiverte Afrikából a legyőzhetetlennek hitt Rommell hadseregét. A normandiai partra­szállás után pedig megállíthatatlanul tört előre Európában” – derül ki a róla készült, A Tábornok című filmből, amelynek Francis Ford Coppola írta a forgatókönyvét. És mindez igaz.

Mint ahogy az is tény, hogy Patton tábornok nem szerette a píszit. Szókimondása, igaz­ság­érzete, no és szovjetellenessége legendásan ismert volt. Katonai képességei, harcostársaival elért hihetetlen sikerei lehetővé tették volna, hogy úgy Prágát, mint Berlint a szövetséges seregek, pontosabban ő szabadítsa fel, és ne az oroszok. De „megállj” parancsot kapott. Ike másképpen tárgyalt, másképpen gondolkodott. Patton főnökei kiegyeztek a szovjetekkel, és tisztán politikai okok miatt átengedték Prága és Berlin felszabadítását Sztálinnak. Ike-ből elnök lett, Pattonból nem sokkal a győzelmei után halott… Patton már 1945 februárjától hangoztatta, hogy az amerikai­ak rossz szövetségesre tettek szert. Híres mondása az volt, hogy „az oroszokat még azelőtt vissza kellene rugdosni Ázsiába, mielőtt a háború után ráteszik a mocskos kezüket fél Európára”. Washington azonban minden intő jel, minden sztálini árulás ellenére úgy vélte, hogy a háború után meg lehet egyezni az oroszokkal. Így aztán odadobták Sztálinnak Kelet-Közép-Európát.

Patton határozott szovjetellenes véleményét nem rejtette véka alá. Ezért Sztálin – diplomáciai úton – többször jelezte Washingtonnak, hogy nem tetszik neki a szókimondó tábornok. Washington pedig Sztálint választotta, nem a saját győztes, nagyszerű katonáját. Patton tábornokot felmentették, és gyakorlatilag irodai munkára kényszerítették. Pedig megállíthatatlan, zseniális katona volt, aki nélkül a szövetségesek aligha nyerték volna meg a II. világháborút, és aki nélkül Ike valószínűleg nem lehetett volna elnök. Amennyiben a karakteres, egyenes jellemű, szókimondó és sikeres Patton elmondhatta volna tapasztalatait és javaslatait a Fehér Házban, megváltoztathatta volna a történelem menetét. Kizárt, hogy akár a politikailag naiv Franklin Delano Roosevelt, akár az új elnök, Harry S. Truman ne fogadta volna el a véleményét. De nem engedték oda. Az eredeti terv szerint Patton 1945. december 11-én tért volna vissza az Államokba. Ike azonban három héttel korábban utazott haza, és elmondta Trumannak, hogy minden rendben Európában. De sajnos ott van az a Patton, aki nem igazán osztja a hatalom álláspontját a szovjeteket illetően…

Patton 1945. december 9-én vadászni indult Mannheim mellett. Negyven kilométeres sebességnél hirtelen a Cadillacje elé kanyarodott egy teherautó. Kisebb koccanás volt, a járművek szinte csak karcolásnyira sérültek. Három embernek semmi baja nem lett, egyedül Patton bénult le mind a négy végtagjára, majd december 21-én egyébként makkegészségesen, 60 éves korában meghalt. Boncolás nem történt. A bale­seti jegyzőkönyvből 20 oldalnyi eltűnt. Robert K. Wilcox történész tíz évig kutatta a haláleset körülményeit. Hogy Patton nem a koccanásba halt bele, az biztos. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a CIA elődszerve­zete, az OSS, esetleg Sztálin emberei, vagy a két szövetséges titkosszolgálata együtt szervezte meg Patton halálát.

Mindenesetre játsszunk el a gondolattal: hogy alakult volna a világ történelme, ha Patton, a píszi nélküli ember lett volna Ike helyett az amerikai főparancsnok. De az is elég lett volna, ha hallgatnak rá, vagy egyszerűen meghallgatják és nem elhallgattatják. Kelet-Közép-Európa elkerülhette volna a 45 évig tartó szovjet megszállást. Gondoljuk végig, milyen történelemformáló ereje lehet a tiszta, píszimentes és hatalomvágytól nem fertőzött gondolkodásnak! Patton tábornok a luxemburgi amerikai katonai temetőben nyugszik ötezer katonája mellett. Örök hála neki a kimondott gondolataiért, gerinces jelleméért, történelmi előrelátásáért. Ő az, aki néven nevezte a szovjeteket, nem finomkodott, és történelmi igaz­sága lett. Nem písziskedett, mert nem hatalmat akart, hanem valódi győzelmet. Nem magának, hanem Európának.

Ne feledjük: a mai rendkívül feszült társadalmi-politikai helyzetben nekünk is van píszimentes, szókimondó Patton tábornokunk, csak másképp hívják. Néven nevezi a problémát, és győzelmet akar Európának. És vannak csupán a hatalomért tülekedő píszilovagok. Döntsék el, ki mellé állnak!

Magyar Idők: http://magyaridok.hu/velemeny/patton-piszimentes-tabornok-2523229/