A Magyar Hírlap egyik jeles publicistája szerint a konteo (konspirációs teória: lánykori nevén összeesküvés elmélet) egy bizonyos életkoron felül már önvédelmi reflexnek számít. Alighanem elég sokan egyet értünk ezzel, különösen azok, akik megtapasztalták, hogy bizonyos politikai körök (mindig ugyanazok!) „konteogyártó” címkét ragasztanak arra, aki föl mer tételezni olyan összefüggéseket, szándékokat, motivációkat, amelyeket az ő általuk preferált politikai vagy média szereplők nem szívesen kötnek a közvélemény orrára. Holott nemcsak a titkolózás, a színlelés, alakoskodás, álcázás, de még a provokáció is szinte rutin eljárásnak számít, legalább is az előbb említett politikai körökben. Aligha véletlen, hogy mindig ők állnak elő ezzel a bunkósbotnak szánt és régebben valóban bunkósbotként működő megbélyegzéssel, címkézéssel, amely bunkósbot suhogtatása mára már egyre inkább súlytalanná, nevetségessé válik. Különösen, amióta a rendszerváltás óta legnépszerűbb magyar miniszterelnök (akármennyire sokkolja is ez a népszerűség a kontinens talán leggyűlölködőbb ellenzékét) fennszóval kimondta, hogy „nem összeesküvés elméletek vannak, hanem összeesküvések!”
Ugyanakkor természetes, hogy amire nem kap kielégítő magyarázatot a közvélemény (vagy semmilyet sem), arra maga próbál keresni. Ezeket szokták újabban „városi legendának” minősíteni a bunkósbot suhogtatók (minthogy az előbbi fegyver már elkopott). Pedig az ilyen magyarázatok zöme olyan közéleti tényezőkkel szemben fogalmaz meg gyanakvást, amelyekkel kapcsolatban nem éppen pozitív tapasztalatokat szerzett a politika iránt érdeklődős és még ma is a morális logika alapján gondolkodó emberek közössége.
Itt van például a New York Times Magyarországot célba vevő rágalma, amely azt terjeszti hazánkról, hogy egy börtönőr félholtra vert egy migráns nőt, amiért az visszautasította a közeledését. Miközben migráns nők nem is kerültek börtönbe, még a férfiak is csupán csak táborokba, a cikkíró pedig beismerte, hogy nem ellenőrizte állítása igazságát. Mégis reménytelennek látszik, hogy a nagy tekintélyű lap, helyesbítsen, bocsánatot kérjen, vagy ennek hiányában pörös úton lehessen érvényt szerezni az igazságnak. Képes dacolni mindenféle hivatalos, kormányszintű magyar tiltakozással, mert úgy látszik, megengedheti magának.
Nos, ha egy ilyen lap kezd el arról cikkezni, hogy „Angéla Merkelnek mennie kell” (mint annakidején az SZDSZ későbbi alapító atyja, Kis János volt szíves kimondani, hogy „Kádárnak mennie kell”), akkor bizony a rossz tapasztalatokat szerzett közvélemény gyanakvó és bizalmatlan, kellemetlen kérdéseket tesz föl, és nem éppen hízelgő válaszokat fogalmaz meg. Miért éppen most jött el a „megvilágosodás pillanata” a tekintélyes, közvélemény formáló sajtófórum (meg persze a mögötte álló neoliberális erők) életében? Úgy tesz, mintha a kölni szilveszter brutalitása hozta volna el ezt neki, holott mindez előre látható volt, akárcsak a párizsi gyilkos terror (nem a részletek, de maguk a tények), nemcsak a profi zsurnaliszták, hanem, a migráns áradatot legfelsőbb szinten szervezők, támogatók számára is? Még csak azt sem mondhatják, hogy nem voltak olyan (konzervatív) politikai körök (nemcsak Magyarországon), amelyek erre figyelmeztettek. Az, hogy ezeket kinevezték rasszistának, xenofóbnak, gyűlöletkeltőknek, hogy elhallgattassák őket, csak alátámasztja a gyanút, hogy igenis, ez volt, a destabilizációs és polgárháborús szándék volt a migráció-támogatás hátterében (nem ám a munkaerőhiány, a demográfiai probléma megoldása, mert azt másként is lehet, sőt másként kívánatos!), amelyet doktrinerségnek próbáltak álcázni, és most adják a bankot, hogy jóhiszeműen tévedtek. Miközben Angéla tartotta a frontot, eljátszotta, a közvélemény megnyugtatása érdekében, hogy meg akarja oldani a problémákat, el akarja hárítani azt a vészhelyzetet, amelyet ő idézett elő. Közben is jöhetnek, zúdulhatnak a „bevándorlók” ellenőrizetlenül befelé. Most, hogy a kancellár asszony helyzete tarthatatlanná vált (már hazájában is a ZDF felmérése szerint 57 százalék nem ért egyet a politikájával) előkerül „a mór megtette kötelességét, a mór mehet” effektus. Ki tudja, hogy az utódja számára nem valami hasonló lesz-e a transzatlanti forgatókönyv utasítása? Látszatintézkedéseket hozni, az érdemieket szabotálni, mindaddig, amíg ez ki nem derül róla. Mert hiszen egyszerre csak nem derülhet ki! És aki időt nyer, migránsokat, illetve destabilizációt nyer!
Ami most Németországban történik, a migráns ellenes tüntetések, amelyekre a szélsőjobb rátelepszik (de még a fotbalhuligánok is), annak szintén erősen provokáció íze, szaga van. Minthogy többször is láthattunk már ilyesmit, a politikai sakktáblán. Ugyan vajon kinek, kiknek az érdekében áll azt a látszatot kelteni, hogy mindenki, aki a migráns invázió ellen szót emel, az nemcsak xenofób, rasszista, de bűnöző, huligán és újnáci is? Még ha finomabban fogalmaznak is a „destabilizátorok”, és „a szélsőséges pártok előretöréséről” beszélnek, az már elég ürügyet szolgáltathat akár valamiféle erőszakos beavatkozásra „rendcsinálásra”is. Különösen annak tükrében, hogy a hazai erőszakszervezet a hazai lakossággal, a német állampolgárokkal szemben lép fel keményen, míg a migránsokkal feltűnően kesztyűs kézzel bánik, mivel, mint kiderült, erre kapott felsőbb utasítást. De elég feltűnő az is, hogy amikor a rendőrségnek az állampolgár biztonságát szabotáló magatartása láttán az állampolgár nyugaton mindenütt maga próbál önvédelmi fegyvereket beszerezni („viszik, mint a cukrot” a fegyverboltokból), akkor úgy tűnik, hogy éppen a fegyvertartási engedélyek hivatalos szigorítására kerül sor! Mintha minden arról szólna, hogy legyünk védtelenek az agresszióval szemben! Nemcsak a rendőrség nem védhet meg minket, de mi sem védhetjük meg magunkat!
Persze, oda kell figyelnünk mindenkor a „divide et impera!” (oszd meg, és uralkodj rajta!”) örökzöld, mindmáig leghatékonyabb destabilizációs módszerére is. A társadalom megosztása, a feszültség fenntartása, amelyből alkalom adtán komoly konfliktus vagy polgárháború is lehet, már az elvtársi berendezkedésnek is jól ismert sajátossága volt. Igyekezett mindenkit mindenkivel szembe állítani, a kétkezi munkást az értelmiségivel, a városit, főleg a fővárosit a vidékivel, a z öreget a fiatallal („generációs konfliktus”), a férfit a nővel. A rendszerváltás után ehhez járult még a neoliberalizmus (amelyről nemrégen végre kimondták egy napilapban, hogy a bolsevizmus reinkarnációja) kisebbségtámogató (persze, kivéve a trianoni utódállamokban élő magyar kisebbséget), „pozitív diszkriminációs” politikája. Miden etnikai, vallási, szexuális kisebbség fölkarolása, kultiválása, a többség ellen fordítása. Ami egyrészt nem éppen használt ezen kisebbségek erkölcsi állapotának, mint ahogy egy iskolai osztályban sem tesznek jót az olyan tanuló személyiségfejlődésének, akivel, kivételeznek, mert „kádergyerek”). Másrészt az igazságtalan kivételezés, amely gyakran még a törvény előtti egyenlőséget is érinti, felháborítja a többségi társadalom igazságérzetét, és így állandó társadalmi feszültséget tart fenn.
A migráns kisebbség következetes, eszementnek tűnő, de inkább csak ennek álcázott, ám valójában nagyon is ördögi ésszel kiszámított támogatása is ezen a vágányon halad. Csakhogy a migráns kisebbséget (most láthatjuk csak, mennyire igaz, hogy „az idegen szép”, meg a „másság” kultusza milyen helyes, emlékszünk még?) azok a bizonyos megnevezhetetlen szuperstruktúrák többségnek szánják itt Európában. De már e nélkül is képesek olyan befolyásra, sőt hatalomra szert tenni, amellyel maguk alá gyűrik, tönkreteszik a keresztény fehér többséget, amelynek gyűlöletét nemrég az University Boston egyik professzor asszonya (Vivien Schmidt ) fogalmazta meg ékesszólóan egy interjúban. Ez a cél. Ennek a keresztény (vagy akár már nem is keresztény) többségnek a kiiktatása, likvidálása.
Figyelemelterelés, tévút, vakvágány, vagy zsákutca az is, amikor arról beszélünk, hogy a hazájában mindenütt leszerepelt bal(liberális) oldal így akar, a beözönlő migránsokkal akar szavazati többséget szerezni magának .Az elközelgő idők félő, hogy nem a szavazati többségről és a szabad választásokról fognak szólni. Ez ugyanolyan porhintés, mint hogy multicégek vezetői a migráns „motivált munkaerő” segítségével akarnak versenyképességet és profitot szerezni. Az integrálhatatlan, párhuzamos társadalmak erre alkalmatlanok. A szuperstruktúra működtetői ezt pontosan tudják. Többről van tehát szó. Még ha jól jönne is nekik, nem érnek rá, a gyorsuló időben, hogy ezt megvárják. Nincs rá idejük.
Igaz, hogy nekünk sincs.
K.I.B.
