Kedves Fiatalember!
Azért szólítom így, mert egyáltalán nem érdekel, hogy Önnek van –e pártja, és az hány százalékon áll. Az sem érdekel, hogy Ön pártvezér, vagy miniszterelnök-jelölt-e, vagy sem. Egy dolog érdekel. Az, hogy Ön olyan stílusban beszél sok-sok ezer, Ön által ismeretlen emberről, amiért a XX. század vérzivataros éveiben még egy jó nagy pofon járt. Nem azért, mert akkor nem volt véleményszabadság, hanem azért, mert még az átkosban is tanították, hogy az idősebbeket tisztelni illik. Lehet, hogy az Ön értékítéletében a kormányzópárttal szimpatizáló nyugdíjasok megalázása és kifigurázása nemes dolog, radikális és nyílt vélemény-nyilvánítás. De higgye el, nem az. Sajnos, koromnál fogva megtehetem, hogy nyomatékosan felhívjam a figyelmét arra, hogy Ön a karrierje lehetőségét, jelenét közvetlenül pont a „viktoriánus nyugdíjasoknak” köszönheti. Ők azok ugyanis, akik biztosan nem voltak sem a kommunizmus, sem a neoliberalizmus támogatói, ezért mindenképpen egy új világot akartak, és azért küzdöttek. Gondolom, ennek a kijelentésnek az igazságát Önnek nem kell bizonyítanom. Bizony, pont a „szandis” papák és mamák voltak azok, akik végigküzdötték az életüket a szocializmus undorító mocskában, szegénységben, elnyomásban, kiszolgáltatottságban azért, hogy a fiaik, lányaik és unokáik jobb és szabadabb életet élhessenek. Köztük Ön is. És higgye el, nem azért nélkülöztek és kínlódtak egy életen át, hogy holmi, a fenekükön még a tojáshéjjal közlekedő, provokáló pillanatemberkék, tüntetők, szervezők, aláírásgyűjtők, sípolók még az utolsó éveiket is tönkre tegyék. Pont Ön ne értené, hogy “a hétköznapokon kedves bácsikákból és nénikékből” áradó indulatnak, vagy a „szájukból folyó szennyvíznek” mi lehet az oka? Éppen az, hogy a XX. század minden traumáját valóban ők élték át és túl. Bizony, az nem volt könnyű. Mert számukra a bénító és idegőrlő traumák sora nem csak történelem, hanem fogható, érezhető tragikus valóság. S ez nagy különbség. Ráadásul ezeket a traumákat nem volt lehetőségük kibeszélni, elpanaszolni, kiönteni. Titkolózniuk kellett, nehogy a szomszéd feljelentse őket. Hazudozni kellett még önmaguknak is, ha életben akartak maradni. Akkoriban nem volt lehetőségük divattal foglalkozni, és lehet, hogy ma örülnek annak, hogy van egy szandijuk, és húzható bevásárlókocsijuk. (Meg csomó betegségük és fizikai fájdalmuk is van, valamint sok-sok évük, ami miatt nem tudják már a dolgos két, remegő kezükben cipelni a bevásárlószatyrot. Adja Isten, hogy Ön hosszú életű legyen, és megélje azt a kort, amikor már remeg a kéz, és egy húzható bevásárlókosár ad majd örömet Önnek is.) S mivel a „viktoriánus nyugdíjasoknak” elegük volt a szennyből, hazudozásból, mocsokból, uszításból egy életen át, szeretnék, ha békén hagynák őket abban a közegben, amelyben megtalálták a nyugalmukat. Hogy miért pont ott? Mert tiszteletet és figyelmet kapnak. Ők így érzik. Joguk van hozzá. És senkinek semmi köze ahhoz, hogy hol és kivel érzik biztonságban magukat. Kérem, hagyja békén az Ön által viktoriánusoknak nevezett nyugdíjasokat! Hagyják őket végre felszabadultan ünnepelni a nemzeti ünnepeken! Hagyják végre, hogy annak tapsoljanak szabadon, akinek ők akarnak. Mert ha nem hagyják, ha provokálják őket, bizony, náluk is feltörhetnek az indulatok. Mert nekik tényleg elegük volt az erőszakos elhallgattatásból, a provokációból, az kötelező ideákból és eszmékből. Nekik már igazán felemésztette az élet az idegrendszerüket. Ott, Tusványoson sem történt volna semmilyen incidens, ha nincs provokáció. És a nemzeti ünnepeken sem kiabálnának akár trágárul, ha nem zavarnák őket a lehető legprimitívebb módon sípokkal, beüvöltésekkel, gusztustalan transzparensekkel. Persze, én is elítélem, ha fizikailag bántalmaznak bárkit is. De ettől még sok százezer, akár fideszes nyugdíjas szavazó a traumái, és remegő keze ellenére is nyugodt, kiegyensúlyozott honfitársunk. Még akkor is, ha időnként csúnyán néznek olyanokra, akiket nem szeretnek. Tudom, Ön azzal kezdi blogbejegyzését, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Csakhogy ez igencsak tisztességtelen megoldás. Mert Ön általánosságban támad, és a mocsok-golyók előli elugrást a megcélzott tömegben tartózkodó, remegő kezű nyugdíjasokra bízza. És a kollektív felelősséggel való próbálkozás igencsak sikamlós játék.
Egyébként pont Ön ítéli el, hogy egy provokátor hatására a jelen lévő nyugdíjasokon „eluralkodott a lincshangulat”? Talán emlékszik. 2009. április 14-én, azon a napon, amikor Bajnai átvette a kormányrudat, tüntetés volt a Parlament előtt. A rendezvény vége felé Ön gárdás kísérőivel együtt erőszakkal felnyomult a rendezvény színpadára, mondhatnám, lincshangulatban. Fricz Tamás állta útját, és próbálta Önt meggyőzni arról, hogy az erőszakos fellépésnek nincs értelme. Nincs értelme, mert körülvették a tömeget a drónná változtatott rendőrök, és a tüntetők között sok a nő, a nyugdíjas és a kisgyermek. Az Ön szemeiben akkor szikrázó gyűlöletre, indulatra sokan emlékeznek, akik akkor az arcába néztek. Ön mégis felszólalt. Nem sokkal később sajnos a rendőrség és a tüntetők egy része összecsapott, több sebesülés is történt. Nekem úgy tűnik, akkor Önben is tombolt a gyűlölet. Ugyan miért? Miért nem tudott uralkodni magán fiatal ember létére? Kit gyűlölt? Valószínű mindenkit, aki zavarta köreit, gondolatait, szándékait. Ön ne ismerné tehát az indulatok elszabadulásának mechanizmusát? Ön gyalázza azokat az embereket, akikben évtizedek óta, valós indokkal felhalmozódott az elkeseredés? Higgye el, az ő indulataikat már nem személyes ambíciók, vagy önös célok gerjesztik, hanem a nyugalom és a békés öregkor iránti vágy. Ezért javaslom, ne zavarják, és ne provokálják a „viktoriánus” nyugdíjasokat, sem Ön, sem mások! És ne is sértegessék őket! Szeretnék az életüket, illetve ami még maradt belőle, nyugalomban, gyűlöletkeltő provokációk, sípolások, hisztériák, erőszakos és indulatos karrier-kampányok nélkül leélni. Nem kérem, hogy kövesse meg a megsértetteket, mert a mocskolódó blogbejegyzések íróira nem jellemző a bocsánatkérés. De arra megkérem, hogy mielőtt ítéletet mond bárki felett, gondoljon előbb a saját hitelességének fontosságára, vagy hiteltelenségének következményeire.
Bencze Izabella
