Divattá vált döntő fontosságúnak ítélt társadalmi, politikai változásokat a tavaszi évszakhoz kötni. A Közel-Keleten zajló történéseket „arab tavasz”-nak nevezik, utalva a régióban zajló eseményekre, melyek bebizonyították, hogy lényegében nincs különbség a diktatúrák között, akár egy ember, akár valamely pártapparátus alakít ki a maga számára kizárólagos hatalmi pozíciót. Mindkét esetben időleges állapotról van szó, hiszen történelmi törvény, hogy az alávetettek ellenállása csak ideig-óráig fojtható palackba.
Vajon az 1989-es rendszerváltás miért rekedt meg – több, mint 20 évre – az ígéretek földjén? Miért maradt el a valódi magyar tavasz?
Sommásan fogalmazva: valószínűleg azért, mert a kommunista diktatúra rendkívül mély és szerteágazó hajszálgyökerekkel fonta be a magyar társadalmat, melynek eredményeként a korábbi klientúra máig megőrizte hatalmi és információs hálózatát. Ennek révén nemcsak átmentette, de megtöbbszörözte anyagi javait.
A korábbi hatalmi struktúra álarca a degradálódott kommunista eszmék helyett a szociálliberális maszk lett, amely sikeresen félrevezette a társadalom civil szereplőinek nagy részét. Tálcán kínálkozott a lehetőség, hiszen a nemzeti oldal annak idején hihetetlenül kesztyűs kézzel bánt az elnyomás haszonélvezőivel, a szovjet gyarmatosítás kiszolgálóival. A következmény ismert: az elmúlt több mint 20 év a magyar emberek számára gyakorlatilag kárba veszett. Nem történt meg a struktúrák gyökeres átalakítása, a régi elvtársakból és neveltjeikből lett „urak” zavartalanul élvezhették korábbi hatalmi pozíciókat, és – nem mellékesen – az ezek birtoklásából adódó gazdagodási lehetőségeket.
Ma már könnyen mondjuk (hiszen történelmi távlatból is látható), hogy az igazi „tavasz”-hoz sokkal radikálisabb intézkedésekre lett volna szükség. Elsősorban arra, hogy az MSZMP pártfunkcionáriusait kizárják a politikai életből, és ne engedtessék meg, hogy a kommunista párt vagyonát és politikai értelemben vett továbbélését egy vele azonos utódpárt legitimálja MSZP néven. Természetesen nem véletlenül alakult ez így, hiszen a régi rezsim átmentésében érdekeltek már évekkel korábban megkezdték a tudatos felkészülést az úgynevezett „rendszerváltásra”.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy – ha akaratlanul is – a civil társadalom passzivitása nagymértékben hozzájárult az 1989 előtti rendszer tartalmi átmentéséhez. Ki kell mondani: magunknak is köszönhetjük, hogy 2008-ra – az 1989-ben beköszöntött szabadság látszata ellenére – Magyarország mind erkölcsi, mind társadalmi és gazdasági értelemben csődbe jutott. Engedelmesen statisztáltunk ahhoz, hogy a szovjet típusú rendszer túlélői új birodalmat építsenek, mégpedig újra a mi hátunkon. 2002 és 2010 között, két cikluson át kormányozva már korábbi gátlásaikat is levetve, mérhetetlenül meggazdagodtak az ország vagyonának kiárusításából. Az őket támogató multinacionális cégek és bankok persze még náluk is jobban jártak, hiszen a nyereséghez viszonyítva csak baksis volt, amit a magyar „közvetítőknek” odavetettek. A júdáspénz mégis elég volt ahhoz, hogy a (zömében hajdani kommunista funkcionáriusok családjaiból és neveltjeikből álló, most már szocialistának vagy liberálisnak nevezett) politikusok mára – hazai viszonylatban – dúsgazdag oligarchákká váljanak, és láthatatlan segítőik révén, különféle offshore cégekben tegyék utolérhetetlenné vagyonukat.
A magyar civil társadalom nagy árat fizetett azért, hogy későn eszmélt. A Gyurcsány-Bajnai-Mesterházy nevével fémjelzett érdekszövetség gyakorlatilag lenullázta az országot. A visszafizetendő hiteleken túl kezeletlen társadalmi problémák özönét hagyta maga után. A hatalom elvesztésének veszélyét jól felmérve az utolsó másfél évben úgy vonult vissza a két cikluson át kormányzó rezsim, mint a II. világháború végén a náci hadsereg: mindent vittek, amit lehetett. A nemzeti vagyon egy részét a saját raktáraikba „mentették”, amit nem, megpróbálták idegen kézre juttatni. A felvett hiteleket értelmetlenül és pillanatok alatt elköltötték, a magyar államot és devizahiteles polgárait a hitelezők karmai közé lökték. Úgy számítottak, hogy a gazdasági problémák elburjánzása miatt az új kormánynak politikai kiútja sem lesz, így van rá remény, hogy rövid időn belül újra visszatérjenek a hatalomba.
Ezt az aknamezőt vette át a 2010-es országgyűlési választások után a FIDESZ-KDNP szövetség. Ők azonban – a korábbiakhoz képest – új helyzettel találták szemben magukat. A legutóbbi választásokon a magyar civil társadalom már nem adta látatlanban a kormányzati felhatalmazást: a választásokat megelőzően konkrét feladatokat állított a jövőbeni hatalom elé.
Első volt ezek közül a húsz éve érintetlen szocialista-liberális hálózat lebontása, amely a régóta akart rendszerváltoztatással volt egyenértékű, és új alkotmány követelésében öltött testet. Az új alaptörvény megalkotásához kapcsolódva meg kellett változtatni a totalitárius rendszerből megmaradt részstruktúrákat új jogszabályok megalkotása révén – beleértve a büntető és polgári törvénykönyv átalakítását is. Ezzel párhuzamosan indulhatott el a mélyen beágyazódott korábbi politikai és gazdasági gyakorlat átalakítása a nagy ellátó rendszerek gyökeres átszervezésével. A szocialista-liberális rendszer hagyatéka – a soha nem látott mértékű állami és lakossági eladósodás – miatt a teherviselésbe be kellett vonni a multinacionális cégeket és a külföldi bankok leányvállalatait is. Mindezt világválság idején, járt utak és külföldi példák hiányában, az ország megmaradt gazdasági erejére hagyatkozva.
Hogy az új, nemzetinek nevezhető irányvonal bizonyos hatalmi érdekeket mennyire érzékenyen érintett, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor kiderült, milyen elképesztő erővel indult meg a támadás a regnáló kormány ellen. A hatalmukat vesztett korábbi magyar politikai vezetők meglovagolták az IMF és az EU által most már közösen diktált hitelfeltételeket, mondván, hogy az ország újra kénytelen igénybe venni az IMF „segítségét”. Abban bíztak, hogy az ezzel járó gazdasági megszorítások elsöprik az Orbán kormányt, vagyis a „magyar út”-nak nincs esélye.
Tévedtek. Az ország nem vette föl az újabb hitelcsomagot, és az is kiderült, hogy a magyar választópolgárok nem pillanatnyi hangulat alapján adtak kétharmados többséget az új kormány kezébe, hanem azért, hogy az valóban véghezvigye a változásokat. Hogy megtalálja az ország adottságainak leginkább megfelelő „magyar utat”, és megalkossa az ehhez szükséges jogszabályi hátteret. Teljes döbbenetet okozott a megbuktatott rezsim tagjai és nemzetközi támogatóik számára, hogy az emberek nagy többsége nemcsak elviseli a gazdasági helyzettel és az útkereséssel értelemszerűen együtt járó nehézségeket, de 2012 januárjában példátlan méretű tömegdemonstráción (első békemenet) állt ki a kormány mellett.
„Mi a teendő?” – szólt valamikor a lenini kérdés. Nem más, mint a lenini válasz: „internacionalista segítségnyújtás” a „bajbajutott” országnak.
Hazugsággal, félrevezetéssel, ferdített információk terjesztésével, a tudatlanság, az ismerethiány kihasználásával, minden lehetséges vagy lehetetlen módszerrel, akár „lázadást szítva” – vagyis bármi áron – el kell távolítani a legitim magyar kormányt. Bevetették az Európai Unió intézményrendszerében többséget számláló baloldal – tudatlanságot erőszakossággal leplező – politikai bohócait és bürokratáit, csatasorba állították a baloldal által pénzelt nemzetközi médiát. Sorban jön elő a politikai manipuláció összes jól ismert eszköze. Rákosi szlogenje – „Arccal a vasút felé!” – ma így szól: „Az Orbán-kormányt meg kell buktatni!!!”
Nyilvánvaló, hogy tudatos balliberális összeesküvés kellett a Tavares-jelentés elfogadásához, melynek kapcsán nemzetközi fórumok előtt sikerült megkérdőjelezni a magyar jogállamiság és demokrácia alapjait, a magyar népet rasszistának, fasisztának és antiszemitának bélyegezni.
Ha egy kétharmados támogatottságú kormány legitim módon, kívülről nem buktatható meg, megpróbálják megbuktatni az őt megválasztó országgal együtt. Ismerjük föl, hogy egy ideje már erre – és nem kevesebbre! – megy ki a játék.
De vajon szentesítheti-e a cél az eszközt? Egy hatalmi csoportosulás kormánybuktató célja alapot adhat-e a választások eredményének semmibevételére – vagyis a demokrácia lerombolására – a 21. században, az Európai Unió tagországainak egyikében?
Természetesen nem véletlen az EP baloldala és a brüsszeli politikusok egy részének készséges magyar-ellenessége. Az elhúzódó válság miatt az uniós vezetők szakmai hitele megingott, a liberális gazdaságpolitika általuk követett rendszere csődöt mondani látszik. Így az európai funkcionáriusoknak is jól jön bármilyen botrány, amely eltereli róluk a figyelmet. A hosszú évek óta halmozódó, megoldatlan problémák miatt – egy jól működő intézményrendszerben – akár felelősségre vonásra is számíthatnának. Ezért találtak közös nevezőt az Unió és Magyarország balliberális körei, hiszen a társadalmi és gazdasági válságot itt is, ott is azonos módon érintett emberek felelőtlensége hozta létre. A felelősség vállalása helyett egyszerűbb és látványosabb Magyarországot a botránykrónikák főszereplőjévé, és ezzel nemcsak a magyar, de az európai pártpolitikai harcok teszt-területévé tenni.
Az Unió vezetői csúfos vereséget szenvedtek az európai társadalmi és gazdasági válság kezelésében. Ezzel szemben mára szaporodnak a magyar út eredményességét bizonyító tények. Ezek nemcsak példaként kezdenek szolgálni más tagországok számára, de rá is mutatnak az eddig kizárólagosnak kikiáltott megoldások hibáira.
Magyarország lakóinak többsége az elmúlt három év történései ellenére ma is az EU tagság híve. Ugyanakkor ragaszkodik nemzeti szuverenitásához és az Uniót egyenrangú nemzetek közösségeként értelmezi. Nem kér olyan hitelekből, amelyek az országot gazdasági értelemben gyarmattá teszik, nem hisz a nemzetek feletti kormányzásban és a „szuper demokráciában”. Ehelyett a szubszidiaritás elsőbbségét vallja – a döntéseket ott kell meghozni, ahol azok hatásai bekövetkeznek. A magyar viszonyokat nem Brüsszelben, hanem Magyarországon kell szabályozni.
A jelenlegi állapot arra mutat, hogy az Európai Unió intézményrendszere a fenti követelményeket nem teljesíti, így nyilvánvalóan alapvető változtatásokra van szükség.
Mindenekelőtt: egyenrangú szövetségre. Ebben a konstrukcióban Jaques Attali három elv fontosságát emeli ki. Ezek: a szeparáció, az autonómia és az elfogadás.
A szeparáció jegyében kerülnek megosztásra a jogi hatáskörök, de csak széles körű konszenzus alapján, az önkéntesség sérthetetlensége mellett.
Az autonómia garantálása azt jelenti, hogy pontosan meg kell határozni, mit jelent az egyenrangúság elvének tiszteletben tartása szövetségi és nemzeti szinten. Ezzel az uniós kormányzati szint és a nemzeti szint felelőssége nem mosódik össze és utolérhetővé válik. A szövetségi államok úgy érzik, hogy hozzátartoznak a közösséghez, magukénak tekintik szabályait, és a felülvizsgálati lehetőségek alapján bizonyosak lehetnek abban, hogy a „központ” képes a sokféleség nehézségeinek ellenére az egyetértés fenntartására.
E körben álláspontom szerint nem kerülhető meg a nemzeti parlamentek eddigiekhez képest erősödő szerepe, esetenkénti vétó-joga. Ugyanakkor az Európai Unióban kérdésessé válhat a parlament szerepe az Európa Bizottság és az Európa Tanács erősödő hatásköre mellett. Tapasztaljuk a döntés-előkészítés szakszerűségének rendkívüli fontosságát, így az ezt végző bizottságok szakértőinek kijelölésénél nem politikai, hanem szakmai szempontokat kell érvényesíteni. Az Európa Parlament létszáma túlzott.
Az új EP választások előtt világossá kell tenni az Unióban alkalmazandó fékek és ellensúlyok pontos rendszerét. E témakörből kiemelendő a jogalkotásra vonatkozó szabályrendszer. Az Európa Tanács, az Európa Bizottság és az Európa Parlament kompetenciájának az eddiginél jóval precízebb eljárásjogi leírására van szükség.
A Tavares-jelentés kapcsán, amelyet akár „állatorvosi ló”-nak is tekinthetünk, a tagállamok védelmében felvetődik a szupranacionális intézményiség elvének szigorú betartása, amelynek alapköve a szubszidiaritás elsődlegessége. Nem engedhető meg, hogy a nemzetek fölé egy szabadosan kialakított, „európai közös kormány” ködösítő elnevezéssel illetett, akár világuralomra törő, és a nemzetközi pénzügyi csoportok érdekérvényesítésére felhasználható mesterséges hatalmi képződmény kerüljön.
A magyar nemzet jó úton jár. A nemzeti együttműködés lehetővé tette a válságból történő kilábalást, miközben Európa számos országában az IMF „szorgos” munkájával ugyanez nem sikerült. A választópolgároknak a magyar út folytatására kell szavazni. 2014-ben a tét nem kevesebb, mint hogy a 2010-ben indult magyar tavasz átfordul-e nyárba. És azután: megszenvedett éveink termését mi takarítjuk-e be, vagy – mint már annyiszor – újra más aratja le az orrunk elől?
A döntés – mint eddig is – a mi kezünkben, a választópolgárok kezében lesz.
A fél évszázados kommunizmust 1989-ben csak részben ráztuk le magunkról. A restaurátorok itt maradtak. Nem lesz mentségünk, ha újra utat tévesztünk. A kétharmados nemzeti összetartozás, és a kisebbségben maradókkal való együttműködés a jövőnk.
