A bevándorlásról szóló lakossági fórumsorozatot indít a Civil Összefogás Fórum (CÖF) – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) – tájékoztatta a CÖF alapító-szóvivője, a CÖKA elnöke hétfőn az MTI-t. Csizmadia László közölte: a következő másfél hónapban országszerte több mint száz helyszínen rendeznek lakossági fórumokat a migráció, a bevándorlás, a terrorizmus és az Európai Unió által erőltetett kötelező befogadási kvóta kérdésköréről, többek között szakértők és politológusok részvételével. Hozzátette, arra is buzdítani kívánják az embereket: ha lehetségessé válik a betelepítési kvóta elleni népszavazás, akkor írják alá az annak kiírásához szükséges íveket és szavazzanak a kvóta ellen. Mint elmondta, 15 ezer szellemi honvédővel állnak kapcsolatban, az ő javaslataik alapján tartják majd meg a fórumokat. Egyfajta jelzőtüzeket kívánnak szimbolikusan gyújtani annak érdekében, hogy az európai intézmények a sorskérdésekben ne tudják megkerülni a polgárokat, a civileket.
Jó ötletnek, érdekes kezdeményezésnek tartom, kíváncsian várom a CÖF–CÖKA égisze alatt megkezdődő országjáró civil fórumsorozatot. Mai technicista, digitális, facebookos, egyre gyorsuló világunkban egyre ritkább a közvetlen, „face to face” párbeszéd különböző gyökerű, világnézetű, mentalitású egyének és civil közösségek között. Pedig ha nem ismerjük egymást, e hazában gyakran elszigetelten élő magyarok, akkor aligha tudunk közösen, együttes erővel fellépni közös sorskérdéseink, nemzeti érdekeink védelméért, érvényesítéséért, legyen az a migráció, a terrorizmus, a népesedés, a társadalmi jólét, sőt jóllét, a gazdasági gyarapodás, vagy éppen a szellemi, kulturális fejlődés, az erkölcsi nemesedés. Szóba kell állnunk és szót kell értenünk egymással, különben törekvéseink és erőink szétforgácsolódnak, rosszabb esetben kioltják egymást.
A sok részből, melyek nemcsak összekapcsolva nincsenek, de vonzóerő helyett még szinte visszalökő erőt rejtenek magukban, miképp lehessen alkotni gránitot – kérdezi Széchenyi a Hitelben (1830), s meg is adja rá a választ: „Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert, s ne nézze, mi módon vet számot Istenével s mely úton igyekezik mennyek országát elérni; ne üldözze honbeliét csak azért, mert gróf vagy báró s viszont; s ne vessen meg senkit, mivel tisztviselő, kereskedő, polgár, vagy paraszt s viszont. A gránit-erejű egész alkotása egyenlően függ mindegyiktől, csakhogy valóságosan használás s ne fénylés élessze lelkét s az tiszta legyen minden irigységtől. Ebből áll az egész mesterség s ebben ki-ki mester lehet…” Ezt a Széchenyi-imperatívuszt vitte s fejlesztette tovább jó száz évvel később Szabó Dezső, a karizmatikus próféta-író, amikor szembeállította egymással a szerves, okos, életet jelentő, egészséges magyar önzést és a szervetlen, meddő, öngyilkos, beteg magyar önzést. Ez utóbbi csak önmagára, legfeljebb közvetlen hozzátartozóira vagy érdekcinkosaira terjed ki, s elutasítja a szolidaritást és a felelősségvállalást a nemzeti közösség többi tagjával. Ezért tette fel szállóigévé vált híres, egyáltalán nem költői kérdését: „Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává, minden akarata éber beidegzőjévé megmaradásunk, anyagi és szellemi megújhodásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?”
A kérdés ma is érvényes és időszerű, sőt életbevágóan fontos. Amikor az újkori népvándorlás szökőár-hullámai ostromolják öreg kontinensünk partjait, és a közös Európa-hajó ostoba, naiv vagy nagyon is cinikus „Willkommen”-kapitánya csak növeli a bajt, amikor a túlzsúfolt, rozoga naszádra számolatlanul veszi fel a nyomorult hajótörötteket és a mindenre elszánt álruhás kalózokat, s a túlsúly alatt már-már elmerül az egész tákolmány, akkor bizony elő kell hívni a néplélek és a nemzettudat mélyéről az ösztönös, egészséges magyar önzést. Az elmúlt egy év során az Európai Unió vezetői – a luxemburgi Junckertől a német Angela Merkelig és Martin Schulzig – bebizonyították, hogy alkalmatlanok a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem! Pedig a magyar miniszterelnök már régóta világosan és egyértelműen kifejtette, így a tavaly júniusi EU-csúcson is, hogy a mostani migráció egy olyan népvándorlási folyamat, amellyel hosszabb távon kell számolni. „Téved, aki úgy gondolja, hogy ez egy átmeneti közel-keleti válság következménye, mert az európai jóléti rendszer olyan vonzó, hogy a következő években milliók fognak útra kelni, ha úgy érzik, hogy van esélyük bejutni. Egyetlen megoldás van szerintünk. Meg kell védenie mindenkinek a saját határait.” Mivel sokáig, jó fél évig teljesen egyedül maradtunk a magyar – egyben európai – fizikai határvédelemben, ezért jelölte meg Orbán Viktor tavaly szeptemberi kötcsei beszédében, hogy ha vállaljuk magyar, európai, keresztény identitásunkat, abból négy dolog következik. 1. Magyarország és Európa határait mindenáron meg kell védeni. 2. Magyarország (és Európa) etnikai és kulturális összetételét is meg kell védeni, mesterséges és erőszakos megváltoztatásának nem szabad engedni. 3. Eközben sikeresnek kell lenni gazdaságilag. 4. Életösztönként, rutinként gyakorolni kell a mindennapi, egészséges patriotizmust.
Ez utóbbival kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy ha az idősebb és a fiatalabb nemzedékek között nem tudjuk áthidalni a kommunikációs, kulturális és egyéb távolságot, ha nem tudjuk vonzóvá tenni a magyar fiatalok számára a mindennapi patriotizmust, akkor a küzdelmet nem mi fogjuk megnyerni. Ezért az a nagy feladat, hogy a kommunikációs és interpretációs mezőben – korszerű, hatékony, ütőképes szellemi és nyelvi fegyverzettel felszerelkezve – meg kell küzdeni az értékeinkért, az identitásunkért, a jövőnkért, s ha jól harcolunk, akkor helyreállíthatjuk a nemzeti és a keresztény identitás tekintélyét és vonzerejét a liberális identitással szemben.
Ez természetesen nem csupán a kormányzat, nem is kizárólag a politikai intézmények, szervezetek feladata, hanem az egész civil társadalomé. Amely rendkívül sokszínű, heterogén, különféle értékeket és érdekeket képvisel, szerteágazó vágyakat, célokat követ, de akkor teljesíti Széchenyi és Szabó Dezső alaptételét, ha a sok részleges, partikuláris, széttartó nézőpont, szándék és törekvés mögött – és fölött – a civilek látják, értik és vállalják a közös nemzeti érdekeket és célokat, s ezek lényege nem más, mint a magyarság megmaradása, felemelkedése és gyarapodása. Ezért minden civil kezdeményezés helyes és támogatandó, amely ezekre a közös érdekekre és célokra mutat rá, tudatosít és mozgósít. Ezért tartom jó ötletnek a CÖF–CÖKA országjáró kezdeményezését is, hiszen a lakossági fórumok kedvező alkalmat nyújthatnak a megismerkedésre, a párbeszédre, a különböző vélemények megismerésére, a közös érdekek felismerésére és egyeztetésére, a kapcsolatépítésre.
Az országjáró, falukutató mozgalomnak nagy, nemes hagyománya van Magyarországon. Szabó Dezső már Trianon után három évvel arra szólította fel a fiatalokat: „Menjetek szét a magyar falvakba. Járjatok szét a magyar parasztok között. Éljétek mindennapját, beszéljétek beszédét, figyeljétek meg élete minden rezdülését. Szívjátok tele tüdőtöket a lelkével.” Ma már persze – négy évtized kollektivista szocializmus és csaknem három évtized ilyen-olyan kapitalizmus után – a hagyományos magyar parasztság a múlté, de a szülőföldjén élő vidéki lakosság, amely a magyar népesség többségét alkotja, ma is minden igaz országépítő terv alapja. Ha ma már nem is lehet megismételni, pláne utánozni az 1930-as évek falukutató, népi mozgalmának módszereit, Kovács Imrének ma is igaza van: a politika a valóság ismerete nélkül kuruzslás, ezért első teendőnk a valóság feltárása kell hogy legyen. Hogyan? – Menjünk a nép közé. Mit lehet tanulni a néptől? Ahogy 1947-es kampánybeszédeiben elmondta parasztközönségének, a honfoglalás előtti vándorlásaink során sokszor el akartak pusztítani minket sztyeppei barbár impériumok, de mi azóta rendelkezünk a túlélés képességével: „Ha másként nem megy, terítsük magunkra kultúránk, magyarságunk >bölénybőrét<, mint a préritűzben az indián a frissen ejtett állatét, s ha kérgessé is merevedik rajtunk, a tűz elmúltával kibújhatunk belőle: élve maradtunk, túléltük történelmünk legújabb megpróbáltatását is…”
