A kommunizmus áldozatainak emléknapja elé
„Legbátrabban a kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla viselkedett: elszánt harcot hirdetett a kommunisták ellen, megfenyegette őket, hogy a magyar nép megismétli 1919-et, ugyanúgy fog elbánni velük, mint Horthyék Kun Béláékkal; Rákosi a fenyegetést komolyan vette, belekeverték az összeesküvésbe. (…) Kovács Bélát a nemzetgyűlés nem adta ki, mentelmi jogát nem függesztették fel; az volt a magyar parlament egyik legszebb órája, így a Vörös Hadseregre hárult a dicstelen feladat, hogy eltávolítsa a közéletből. Február 25-én este hiába vártam rá, hogy elinduljunk sétálni, helyette a sarkon orosz katonákba botlottam. Háza előtt fedett teherautó állt, körülötte enkávédisták, akik az utcát lezárták, az udvar és a lépcsőház is tele volt velük. Kovács Bélát első emeleti lakásából kiráncigálták, a lépcsőkön lelökdösték és a várakozó teherautóba tuszkolták: pontosan úgy, ahogy a németek csinálták… Meghökkenten figyeltem a jelenetet, hát ez is lehetséges; a Gestapo működése jutott eszembe, megelevenedtek a régi képek, s mintha újból visszatért volna az illegalitás.” Így emlékezett az 1947. februári magyarországi tragikus eseményekre Kovács Imre: Magyarország megszállása (New York, 1979) című utolsó, életében megjelent könyvében. A Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója és vezetője nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese, jelentős formálója is volt az 1930-40-es évek történéseinek, és azon hazafias, demokratikus politikusok közé tartozott, akik bátran, megalkuvás nélkül és egyaránt küzdöttek a két gonosz, a náci és a szovjet megszállók és hazai csatlósaik ellen.
Holnap lesz Magyarországon a kommunizmus áldozatainak emléknapja, miután a magyar parlament úgy döntött 2000 júniusában, hogy Kovács Béla nemzetgyűlési képviselő önkényes szovjet letartóztatása és elhurcolása napján minden év február 25-én országszerte emlékezzünk meg a magyarországi és a nemzetközi kommunizmus bűneiről és áldozatairól. A 69 évvel ezelőtti nap azért volt fordulópont, mert a megszálló szovjet hatóságok először avatkoztak be egészen nyíltan és durván a magyarországi belpolitikába, aminek egyenes következménye volt az általuk kézi vezérléssel irányított magyarországi kommunisták piszkos puccsa 1947 május végén, június elején, amikor Rákosiék kikényszerítették a Svájcban szabadságon tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnök lemondását és Varga Béla nemzetgyűlési elnök Nyugatra menekülését. Truman amerikai elnök öt évvel később Nagy Ferenchez intézett levelében azt írta: „… az Egyesült Államok kormánya és népe nem felejtette el a megrázó eseményeket, amelyek 1947-ben Magyarországon lejátszódtak, és amelyek végső fejleményeként az év június elsején egy elenyésző, kommunista kisebbség ragadta magához – bitorló módon – a kormányhatalmat. Mint ismeretes Ön előtt, ezt a jogtalan hatalomátvételt csupán a szovjet megszálló hatóságoknak a magyar belügyekbe való erőszakos beavatkozása tette lehetővé”. „Mint ismeretes” – igazán szép stílusfordulat annak a nagyhatalomnak a vezetőjétől, amely egyedül léphetett volna fel Magyarország szovjet gyarmatosításának megakadályozásáért vagy legalább – a finn modellhez hasonló – korlátozásáért. Pedig Truman elnök nem kis részben Kovács Béla kisgazdapárti főtitkárnak, a magyar nemzetgyűlés mentelmi joggal rendelkező képviselőjének felháborító szovjet elrablása hatására elmondott híres, 1947. március 12-i kongresszusi beszédében hirdette meg a szovjet imperializmust feltartóztató amerikai doktrínát. Ennek jegyében az Egyesült Államok hathatós anyagi és katonai támogatást nyújtott Görög- és Törökországnak, Magyarországnak azonban be kellett érnie szép, de üres szavakkal. Noha, „mint ismeretes”, az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon abszolút többséget szerzett, a népi és a polgári demokratikus erőket tömörítő Független Kisgazdapárt másfél évig élet-halál harcot vívott a szovjet megszálló hatalomra támaszkodó moszkovita kommunisták erőszakos hatalomátvételi törekvéseivel szemben.
A római bölcstől, Cicerótól tanultuk, hogy a történelem az élet tanítómestere, Santayana pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy aki nem ismeri a múltat, az arra ítéltetett, hogy megismételje, újra átélje azt. Márpedig ha mi, mai magyarok nem akarjuk megismételni, újra átélni azt, ami hét évtizeddel ezelőtt történt országunkkal, nemzetünkkel, akkor emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az akkori eseményekre és főszereplőikre – a jókra és a gonoszokra, az áldozatokra és a bűnösökre egyaránt. Mert ha nem ismerjük a történelmet, ha hagyjuk, hogy kiforgassanak a múltunkból, hogy meghamisítsák történelmünket, akkor előfordulhat, hogy a kommunisták mai szellemi utódai pimaszul az ellen tiltakozzanak, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapján szobrot állítsanak a sztálinista mintájú kommunista koncepciós perek prototípusa, a Magyar Közösség elleni persorozat első áldozatának, az 1947. október 23-án (napra pontosan kilenc évvel a forradalom kitörése előtt!) kivégzett Donáth Györgynek. Sajnálatos, hogy a baloldali pártok tudatlan és ostoba hőbörgéséhez a Mazsihisz is asszisztál, azt állítva, hogy a „szélsőséges eszméket támogató” Donáth György hozzájárult a holokauszthoz, emiatt „dicstelen politikai szerepvállalása felett akkor sem szabad szemet hunyni, ha a világégést követően egy koncepciós perben halálra ítélve a kommunizmus áldozatává vált”.
Nos, a posztkommunista baloldal és a Mazsihisz vezetői vagy tudatlanságból tévednek, vagy nagyon is tudatosan csúsztatnak Donáth Györgyről, aki sem szélsőséges eszméket nem támogatott, sem a holokauszthoz nem járult hozzá! Elegendő, ha valaki elolvassa Donáth Györgynek az utolsó szó jogán elmondott beszédét (Budapest 1998), amelynek megjelenését egyébként a nem kifejezetten szélsőséges és antiszemita eszméket támogató Soros Alapítvány támogatta, továbbá Csicsery-Rónay István és Cserenyey Géza Koncepciós per 1947 című kötetét (Budapest 2006), valamint Huszár Tibor akadémikusnak a Magyar Közösség peréről megjelent dokumentumkönyvét (Budapest 2008). Bibó István, a huszadik század egyik legjelentősebb és legtisztább jellemű magyar politikai gondolkodója, akit a mérsékelt baloldalon ma is megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és tudományos tekintélynek tartanak, Arany Bálintnak 1978-ban írt válaszlevelében kifejtette, hogy ugyan ő egyáltalán nem értett egyet a Magyar Közösség – és személy szerint Donáth György – célkitűzéseivel és állásfoglalásaival, ez azonban nem jelenti azt, hogy „akár azt a módot, ahogyan ennek az ügynek sovány tényanyagát fasiszta összeesküvéssé dagasztották, akár azt a bánásmódot, amelyben a vádlottak a vizsgálat és a per során részesültek, akár azokat az ítéleteket, amelyeket ellenük hoztak és felettük végrehajtottak, a legkisebb mértékben is helyeselném”. „Tudom azt, hogy a Magyar Közösség túlnyomó részben rendkívül tisztakezű és tiszterkölcsű emberek együttese volt…” – tette hozzá Bibó.
Még nála is messzebb ment a baloldali liberális szociológus, politológus Kende Péter, aki 1947-ben a kommunista Szabad Nép 19 éves kezdő újságírójaként tudósított a Donáth-perről, ötven évvel később a Magyar Hírlapban példamutató pontossággal, méltányossággal és tiszteletreméltó empátiával írt az egyes baloldali történészek által ma is szélsőjobboldalinak beállított Donáthról: „Az ország dolgairól alkotott nézetei a Teleki Pál és a Kállay Miklós szorgalmazta politikához álltak közel. Ő is a magyar faj szupremáciáját hirdette és nemzeti folytonosságot akart keresztény alapokon, mindamellett – az ún. Magyar Közösséghez való kapcsolódása révén – >népiesebb<, szociális problémákra érzékenyebb és parasztközpontibb hangsúlyokkal. (…) A >horthysta< Donáth György az én sajátos, még nem egészen elrontott, de már erősen indoktrinált forradalmárpercepciómban pontosan azt a rettenthetetlen és ugyanakkor szellemileg magasan szárnyaló hőst jelenítette meg, akit én kommunista olvasmányaimból – mondjuk – Dimitrov néven ismertem s csodáltam meg. (…) Az ő szájából még azok az eszmék is elfogadhatóan hangzottak, amelyeket máskülönben elutasítottam. A legnagyobb hatást azonban az tette rám, hogy a per nyomasztó légkörében, ahol mindenki más szolga vagy megtört áldozat volt, Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, lelki függetlenségét egy percig fel nem adva (…) tántoríthatatlanul kitartva azon eszmék és elvek mellett, amelyek miatt egy műper fővádlottja lett.” (Tisztelgés egy mártír előtt, Magyar Hírlap, 1997. április 15.)
Donáth György valóban világosan és meggyőzően kifejtette, hogy a Magyar (Testvéri) Közösség nevű titkos szervezet egy baráti társaság volt, amelyet az 1920-as években alakítottak főként erdélyi származású értelmiségiek, akik életük céljának a magyarság mindenkori önzetlen szolgálatát tekintették. Ideológiájuk egyik pillére a vérszerződés szelleme, a másik a népi politika, a harmadik a demokrácia volt. Azt szerették volna elérni, mind 1944 előtt, mind 1945 után, hogy a magyar szellemi, gazdasági, társadalmi, politikai életben minél több öntudatos, jellemes, bátor és jó szándékú magyar ember vegyen részt. Ahogy Donáth idézte a népügyészi vádirat által kárhoztatott brosúráját, ő azt akarta és azt javasolta társainak, hogy „fogjon össze a magyar társadalom minden rétege a keresztény erkölcs és a magyar öntudat közös nevezőjén!” Ennek értelmében akarták befolyásolni a magyar politikai életet, mert a végrehajtó hatalom megszilárdítását, nagyobb jogbiztonságot, nagyobb közbiztonságot, a gazdasági élet szakszerűbb irányítását, és keményebb külpolitikai irányt akartak a szomszédos országokban élő magyarok érdekében. Ugyanakkor ezen célok érdekében a hatalmat nem akarták átvenni, hanem átvetetni egy tiszta népi demokratikus kormány által.
Donáth beszédéből és egyéb dokumentumokból is egyértelmű, hogy a Magyar Közösség egyetlen bűne az volt, hogy titkos volt. De semmi olyat nem követtek el – hiszen csupán titkosan találkoztak, beszélgettek, tervezgettek –, ami a hatályos jog szerint bűncselekménynek számított. A vádlottból vádlóvá vált Donáth ugyanakkor bátran kimondta a tárgyaláson, hogy ő tud olyan szervezetről, „amely elkövette mindazt, amivel az ügyész úr bennünket vádol, tudnék mondani olyan szervezetet, amely penetrált (áthatolt) minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett, amely /nagy?/ mértékben és arányán túl befolyásolja az egész magyar politikai életet”. Természetesen a kommunista pártra célzott, teljes joggal…
Ma már tudjuk, hogy a „fasiszta összeesküvés” és a „fegyveres felkelés” vádja teljes egészében hamis volt, a vád „bizonyítékait” kizárólag a vádlottakból brutális fizikai és lelki kínzással, az étel, az alvás és a fűtés megvonásával, valamint kábítószeres vallatással kicsikart beismerő vallomások képezték – semmi más! A közzétett dokumentumokból az is egyértelmű ma már, hogy nem a Magyar Közösség volt Rákosiék és a szovjet megszállók igazi célpontja – Donáth György és társai csupán eszközei voltak annak, hogy a kommunisták kompromittálják és össztűz alá vegyék, majd likvidálják a legnagyobb demokratikus párt vezetőit: előbb a főtitkár Kovács Bélát, majd a miniszterelnök Nagy Ferencet és a nemzetgyűlési elnök Varga Bélát. Kovács Béla 69 évvel ezelőtti elhurcolása világossá tette, hogy véget ért a korlátozott demokrácia rövid korszaka Magyarországon.
Tehát igazán ráférne a Donáth György szoborállítása ellen tiltakozókra, hogy mielőtt megszólalnak, ismerjék és értsék meg az alapvető történelmi tényeket és összefüggéseket. Ha pedig erre nem képesek vagy nem hajlandók, akkor legalább hallgassanak, és ne mérgezzék tudatlan és gyűlölködő „közleményeikkel” az amúgy is sok betegséggel és fogyatékossággal küzdő hazai közgondolkodást!
