Édes. A szó önmagában is kellemes érzést ébreszt az emberben, mert ami édes, az csak kellemes lehet. Édes élet, édes feleségem/férjem, édes hazám, édes anyanyelvünk….
Édesanyánk.
Ő adott nekünk életet, ő viselte gondunkat, ő fogta féltőn kezünket, míg tétován megtettük első lépéseinket. Ő ült az ágyunk mellett aggódva, kezét homlokunkra téve, ha betegség, láz gyötört, ő ölelt át szeretettel, amikor mi már szégyellni kezdtük ölelését. Biztosan fájt neki a kamaszos húzódozás, de ezt soha nem mutatta nekünk.
– Kislányom/kisfiam, vigyázz magadra! – bocsájtott utunkra nap mint nap, és míg felnőtté nem értünk, ez nagyon idegesített minket.
– Vegyél pulóvert, vegyél sálat, nehogy megfázz!
Ugye emlékszünk még a szerintünk felesleges aggályoskodására? Bosszantó. Igen, az volt, mert még nem fogtuk fel, mi is az az anyai szeretet.
Örök féltés, szünet nélküli aggodalom.
Édesanya! Igazán akkor fogjuk fel, mit is jelent nekünk, amikor már magunk is gyermekeink miatt aggódunk. Akkor értjük meg, milyen iszonyatos súllyal nehezedik az édesanyák vállára a féltés, a szeretet.
– Jól vagy, kislányom/kisfiam? – kérdezi ma is naponta, pedig a „kislány” már maga is édesanya, a „kisfiú” haja pedig jócskán deresedik. De az édesanyák szemében maradunk mindörökre „kicsik”, mindörökké gyerekek.
Tartozunk nekik. Sokkal, nagyon sokkal. De tartozásunkat soha nem tudjuk leróni, legfeljebb megpróbálhatjuk. Meg kell próbálnunk, holott számukra nem létezik „tartozik” és „követel” rovat, mert amit tőlük kapunk, nem vár viszonzást.
Csak szeretetet.
Legyen áldott minden édesanya!
A borítókép forrása a Ripost