Kül- és belpolitika összhangja Orbán Viktor történelemformáló szerepében

A kormánypárti sajtófórumok hírt adtak arról (az ellenzékiek is megtehették volna, de náluk a tény- és híranyagközlés is erősen szelektív), hogy egy szlovák hírportál szerint Orbán Viktor több annál, mint egyszerűen csak egy kis ország miniszterelnöke. Hazai hívei számára ez persze nem új, ők is szívesen tekintik a magyar kormányfőt történelemformáló személyiségnek. Némelyek azon is eltűnődnek, hogy mire alapozható ez a vélekedés. Mráz Ágoston Sámuel Alternatíva Európa számára című írása (Magyar Idők, 2017. július 29.) a tusványosi beszéd apropóján kitűnően össze is foglalja Orbán Viktor történelmi jelentőségét, a térség politikáját meghatározó szerepét. (Folytatása következzék! –óhajtja és reménykedik a szavazóbázis, amely a Nézőpont Intézet legújabb, ugyanebben a számban olvasható felmérése szerint ismét közel áll ahhoz, hogy neki és pártszövetségének kétharmados parlamenti többséget biztosíthasson.)

A Nézőpont csoport vezetőjének alapos elemzéséhez csupán egy kiegészítés kívánkozik. A kül- és belpolitika rendkívül szerencsés összehangolása, amelyhez persze a merőben új és aggaszó történelmi helyzet, a migrációs válság is megadta a hátszelet.(Ami viszont nem kisebbíti a helyzetet hamar felismerő és a helyzetre gyorsan reagálni képes államférfi érdemeit! Pongrátz Gerely mondotta egyszer, fején találva a szöget: politikus van nálunk annyi, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni, államférfiból van kevés!)

Az Orbán kormány hazai tömegbázisát ugyanis a társadalomnak az a nagyobbik hányada biztosítja, amely a kommunista diktatúra elnyomottja, áldozata, és a magukat most balliberálisnak nevező posztkommunista hatalom átmentők kormányainak, kormányzásának vesztese volt. Talán még sokkal inkább (’56 miatt is), mint a posztkommunista régió többi országában. Amikor tehát a nemzeti érdek Orbán Viktor külpolitikájában, mint vezérfonal megjelenik, az egyúttal belpolitikáját is meghatározza, hiszen annak a társadalmi többségnek a következetes képviseletére vállalkozik, amelyet itt Közép-Kelet Európában különösen érzékenyen érintenek a nemzeti érdeknek (a közelmúltban még nélkülözött) nemzeti függetlenség csorbítása által bekövetkező sérelmei. Vegyük hozzá mindehhez a magyar történelmi múltnak a nemzeti hagyományainkat meghatározó traumáit is.

Az Európa iszlamizációjának célját (ha nem is deklaráltan, de migrációs politikájában lényegében tetten érhetően) maga elé tűző Soros terv felébreszti mindazok veszélyérzetét, és felszítja mindazok ellenállási kedvét (akármennyire próbálja ezt a balliberális-neoliberális ideológia a magyar „kuruckodásra” leszűkíteni), akiknek az európai kultúra, civilizáció, egyáltalán: a megmaradás, vagyis a valódi és nem mondvacsinált alapértékek még jelentenek valamit. (A már említett okok miatt ezek itt, ebben a régióban döntő többségben vannak a nyugatiakhoz képest, akik, Faludy György szavaival „a kommunista/ szennycsatornát nem szagolták soha”.) Emiatt olyan szövetségre van szükségünk, amelynek a visegrádi négyek képezhetik a magját, és amely (átmenetileg) még a trianoni sebek orvoslásához képest is primátust élvezhet, bár a miniszterelnök tusványosi kijelentése, hogy ha bárhol a világban egy magyarnak a lábára lépnek, akkor működésbe kell, hogy lépjen a nemzeti szolidaritás, mutatja, hogy lényegében ebből sem adtunk fel semmit. (Nem nagyon beszélünk ugyan róla, de Kossuth Duna konföderációs terve nyugodtan tekinthető e szövetség történelmi előképének.)

Éberségünket az is fenntartja, hogy emlékszünk: a (bármilyen ideológiai maszlaggal leöntött) internacionalizmus/ kozmopolitizmus/globalizmus hívei bagatellizálták a trianoni ország csonkításból eredő gondjainkat és a migránsinvázió fenyegető veszélyét („migrációs probléma: ál-probléma, nem is létezik!”) egyaránt. Akik a kommunista („proletár”) internacionalizmus jegyében és nevében voltak hazaárulók, azok méltó utódai, szellemi (és nemcsak szellemi) örökösei ma egy egész kontinenst próbálnak kiszolgáltatni idegen nagyhatalmi érdekeknek. Ha valaki a népességfogyást, amelyről mára egyértelművé vált, hogy nem csupán magyar, hanem összeurópai probléma, szóvá tette, az könnyen megkaphatta a „nacionalista”, „szélsőjobboldali”, „antiszemita”,” fasiszta”, „náci” stb. megbélyegző és megfélemlítő címkéket. Mint ahogyan most is megkaphatja, ha az Orbán kormány mintájára ezeket a gondokat (a munkaerőhiányt is beleértve) nem a migrációval, hanem a családpolitikával próbálja enyhíteni. Éppen ezért Mráz Ágoston korrekt megállapítása, miszerint a probléma megoldásának fontosságát „a nyugat-európai elitek is felismerték, de a kulturális fordulatot igénylő családpolitika helyett a kulturális konfliktusokat eredményező migrációt választották”, sokunkban fölveti a gyanakvó kérdést: vajon a munkaerőhiány megszüntetésére való törekvés narratívája (különösen a fokozódó terrorizmus, a párhuzamos társadalmak számának növekedése, a muszlim tömegek integrálhatatlansága tükrében) nem csupán Európa iszlamizációja szándékának álcázására szolgál? Sőt, erre szolgált kezdettől fogva, és nem lehet kétségünk afelől, hogy amin az utca embere is átlát, azt a magyar miniszterelnök a legelsők között vette észre, még ha diplomáciai okokból nem említhette is.

Apropos: diplomácia. A magyar történelmi tudatban mostanra már eléggé kikristályosodott, hogy kompország rosszul jár, ha a nemzeti érdeket figyelmen kívül hagyva kiköt és lecövekel valahol.  Akármennyire a NATO nevű katonai szövetséghez tartozunk is, nem szabad engednünk a háborús retorika és az ellenséges politikai erők megfélemlítő támadásainak, amelyek az Oroszországgal és Törökországgal való kiegyezést, „politikai, gazdasági és katonai szerződést” (O. V.) úgy tekintik, mint a NATO elárulását, illetve az ezekben az országokban létrejött társadalmi berendezkedéssel való azonosulást. Ez a fenyegetés, beskatulyázás nekünk a Rákosi rendszerből ismerős: az „aki nem velünk, az ellenünk” egyik megnyilvánulási formája. (Nota bene: bármennyire konteónak bélyegzik is egyesek, nem új keletű az a politikai érdek, amely Oroszország és Európa (különösen Németország) egymásra utaltságának felismerésével, egymásra találásával ellentétes. Az viszont új keletű, de nem teljesen alaptalan feltételezés, hogy Németország jelenlegi politikai vezetésének Törökországgal szemben tanúsított magatartása egy provokációval felér, és azoknak áll érdekében, akik nem bánnák, ha Törökország rászabadítaná Európára az ott „állomásozó” három millió migránst.)

Orbán Viktor történelemformáló szerepének, európai tényezővé, sőt „európai reformerré” (Mráz) válásának természetesen sok összetevője van, amelyekről valóban átfogó képet kaphatunk az idézett cikkből. Jelen írásomban igyekeztem kül- és belpolitikája összhangját kiemelni, amely összhang azért is lehetséges, mert a magyar nemzeti érdek és a nemzetek Európájának érdekei közösek, egy irányba, a megmaradás irányába mutatnak. Még ha ezt nyugaton kevesebben tudják is, mint keleten, pláne Magyarországon.

K. I. B.

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!