Bizonyára sokan ismerjük azt az embertípust, amely, bár a politizálás, illetve a politikai aktivitás távol áll tőle, a mindennapok apró, gyakran kikerülhetetlen napi kellemetlenségeiért is a politikusokat teszi felelőssé. (Akárcsak Mark Twainnél a Huckleberry Finn részeges apja, aki, ha éppen nem ivott eleget, folyton a kormányt szidta.) Az ilyenek nálunk könnyű prédái természetesen az ellenzéki agymosásnak, sajtómanipulációnak. Szerintük már a természeti csapásoknak, árvíznek, viharnak, hófúvásnak, ónos esőnek is Orbán Viktor és az ő kormánya az okozója.
Máskor persze kevésbé alaptalanok a mindenféle állampolgári morgolódások. A BKV-ről például tudjuk, hogy többször nem állt hivatása magaslatán, és a tömött tömegközlekedési eszközökön el-elhangzott egy-egy olyan kijelentés, hogy „bezzeg a politikusok saját luxuskocsikon suhannak, fogalmuk sincs arról a tömegnyomorról, amit mi naponta átélünk!” Más kérdés, hogy a közutak is sokszor már olyan zsúfoltak, csúcsforgalomban, hogy luxuskocsikon is elég nehéz rajtuk „suhanni”. Olykor a tömegközlekedés a gyorsabb, még ha nem éppen kényelmesebb is. De azért az sem mindegy, hogy egy kormányról és kormányzásról a hétköznapok realitásaiban élő embereknek milyen tapasztalatai alakulnak ki.
Akármennyire ütögeti is ezért az ellenzéki politikusokat a guta, a korrupt és „becsületes” úton („mi az, hogy, nagyon is!”) nagy vagyonhoz jutott, és bicskanyitogató előnyöket élvező politikus megtestesítője a magyar társadalom alighanem több, mint kétharmad része szemében nem Orbán Viktor vagy kormányának, kormánykoalíciójának valamelyik tagja. Hanem az Apró villa böszme lakója, akiről joggal jut eszébe minden, az elvtársi világot nehezen tűrő honfitársunknak az a folytonosság, amely a kommunista és a posztkommunista, az elvtársi és posztelvtársi országrablók (hová is lett az az állampártpártvagyon?) között mind a mai napig fennáll. Az sem mindegy természetesen, hogy egy kormány rezsicsökkentést vezet be, vagy pedig még a nagy hagyományú, „kaláka” néven végzett közös munkavégzést is megadóztatja (segítek házat építeni vagy szüretelni szülőnek, nagyszülőnek, apósnak, anyósnak) mint „feketemunkát.”
De akármilyen félresiklottnak vagy félresiklatottnak látja is valaki (többé-kevésbé jogosan) a rendszerváltásnak nevezett átalakulást, bízvást verheti a hátsóját a földhöz, hogy itt él ebben az országban, akár posztkommunista paradicsomnak, akár elmaradottnak, „lábszagú mucsiak” otthonának látja. És vesse vigyázó szemét az Európa Unió vezető országaira, főleg Franciaországra és Németországra. Akkor fogja tudni értékelni, hogy bármiféle szociális feszültség, vagyoni egyenlőtlenség, negatív társadalmi jelenség mellett ez a kormány megteremtette azt a létbiztonságot, amely ma már, a párizsi merénylet és a kölni brutalitás után Nyugaton csak álom. Vagy még az sem, hiszen ezt az álmot, amelyből a legdurvábban ébresztették fel a nyugati embert, nem lehet tovább álmodni.
De hát mi az, hogy „a nyugati embert”? Mert, bár alighanem rohamosan fogy azoknak a száma, akik hisznek az EU migrációpárti politikusainak és ajnározzák „szegény menekülteket”, miféle álomvilágban élnek azok, akik még mindig ezt teszik? Minek kell még történnie, hogy ők is fölébredjenek? Családtagnak, rokonnak, barátnak, jó ismerősnek kell ahhoz meghalnia vagy erőszakot szenvednie, hogy eszükbe jusson: mindez ővelük személyesen is megtörténhetett volna? Ha már nincs bennük elég képzelőerő és szolidaritás, amely rádöbbentené őket, hogy hol élnek. Ezt ugyanis a z EU vezető elitjétől, akik védett lakóparkjaikban és golyóálló autóikban ilyesminek nincsenek kitéve, aligha lehet elvárni.
A kölni események miatt tüntetőktől viszont el lehetne, hogy kevésbé legyenek naivak. „Frau, Merkel, wo sind Sie?” („Merkel asszony, hol van Ön?”) -mutatják fel a transzparensen. Nem jut eszükbe, hogy ott van, folyamatosan, ahová őt a transzatlanti fogatókönyvek állították? Amelyekbe simán belefér, hogy el kell játszani: a kancellár asszony (és a hasonszőrűek) meg akarja oldani azt a helyzetet, amelyet maga idézett elő. Mintha nem tudta volna, és most jönne rá, hogy mi történt, (Azt, hogy nem tudta, mit tett, nem játszhatja el, mert ha bevallaná a felelősségét, akkor valóban távoznia kellene a posztjáról.)
Mi lehet mindennek a következménye, hogy politikusok, sajtó és tömegtájékoztatás, rendőrség félreérthetetlenül szabotálják azt, amiért az adófizető állampolgárok fizetik, amivel megbízták őket? A létbiztonságot, az élhető élet megóvását, vagy -most már- újbóli megteremtését. Csakis az, hogy miután a társdalom túlnyomó többsége felismeri, kinek, kiknek a zsoldjában állnak a szabotőrök, kénytelen lesz megszervezni önmagát. Önvédelmi egységek alakulnak, amelyek megtörik a teszetosza (nyilván parancsra teszetosza) rendőrség erőszak monopóliumát. Esetleg még a rendőrség is megosztott lesz, az ő soraikból is csatlakoznak hozzájuk. Hiszen az ő hozzátartozóik sincsenek védett helyzetben. Ők is áldozatul eshetnek. Nincs az a zsold, ami megérné, hogy ezt ölbe tett kézzel, lábhoz tett fegyverrel tűrjék.
Elszabadulnak az indulatok, az erőszak, ártatlan bevándorlók is meghalhatnak, hiszen „ahol fát vágnak, OTT PATTOG A FORGÁCS”. Bosszú -és erőszakspirál, polgárháború azokkal is, akik még nem is állampolgárok, de akik azok (a második, harmadik generáció), azok sem kevésbé lesznek elszántak. Szélsőséges csoportok térnyerése (a jogos önvédelmet gyakorlókat is ezzel fogják vádolni), destabilizáció, ürügy a beavatkozásra, mert a katonai eszközök biztosabban működnek az alávetés érdekében, mint a gazdaságiak. Ukrajna szindróma a köbön, vagy ki tudja, hanyadik hatványon. Talán nem láttunk még a történelemben ilyen forgatókönyveket?
Adja az ég, hogy mindez csupán lázálom, fantazmagória legyen! De mire számíthatunk akkor, amikor félelemkeltéssel vádolják a „jobb félni mint megijedni” alapján álló felelős politikusokat, mintha a halált és az erőszakot csak álmodta volna az egész európai közvélemény? (Ha ez nem arcul köpés, akkor mi?) Ha pedig sokalljuk, már pedig sokalljuk, hogy még mindig vannak gyűlölködő hangok a magyar kormánnyal és miniszterelnökkel szemben a világsajtóban és némely politikusok részéről (lassan a lengyel kormány és kormányfő is kezd hozzánk e tekintetben fölzárkózni), akkor nem nehéz e mögött azt a dühöt és indulatot látni, amelyet azok „érdemeltek ki”, akik képesek voltak megakadályozni a destabilizációt egy olyan országban, amelynek ugyancsak ezt a sorsot szánták. Illetve szánják, mondhatjuk jelen időben is. Ezért kell résen lennünk, éberen figyelnünk az eseményekre! Mert nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy ezt a destabilizáló szándékot feladták volna azok, akik fejükbe vették.
K.I.B.
