Ambivalens érzésektől kísérve olvassák Orbán Viktor hívei a Politico brüsszeli hírportálnak a magyar miniszterelnökről szóló elismerő értékelését. Egyfelől elégtételt jelent mindazok számára, akik jogosan háborodtak föl a magukat balliberálisnak nevező politikusok és sajtójuk minden olyan alantas támadásán, amely Orbánt kisszerű, jelentéktelen figurának próbálta bemutatni. Ehhez képest ez az idei „első díj”, annak elismerése, hogy most ő az első az európai közéletet leginkább alakító és felrázó politikusok között, mindenképpen az európai politikai helyzet reális szemlélete felé történt jelentős elmozdulásnak tekinthető. Persze, nem hagyható ki az okok közül a migrációs válság eredményes kezelése, amelynek, az ezt képviselő, megvalósító orbáni politikának, az EU országaiban egyre több híve, támogatója lett, akikkel az EU politikai vezetőinek, elitjének is számolnia kell. Az olyanféle sanda fanyalgások, félremagyarázások, amilyenekkel gyakran találkozhattunk, miszerint Orbánnak különös tehetsége van arra, hogy a migráns-áradat nyomán Európa népeiben keletkező félelmeket meglovagolja és a maga hasznára fordítsa, eléggé önleleplezők. Az ilyen nézetek hangoztatóinak, terjesztőinek még véletlenül sem jut eszébe (vagy nagyon is eszükbe jut, csak nem hajlandók elismerni, még a párizsi merénylet után sem), hogy Európa népeinek igenis van mitől félnie. Sőt, talán soha ekkora veszélyben nem volt, mint most, amikor belső szerveibe épül be az ellenség (külső segédlettel persze), mint a végzetesen megtámadott szervezetbe a kórokozó. Meg persze alighanem saját magukból indulnak ki azok, akik politikai haszonszerzést emlegetnek, mert el sem tudják képzelni, hogy egy karizmatikus vezető elsősorban azt érzi feladatának, hogy a maga népének és a kontinens népeinek a veszélyérzetére reagálva próbáljon tenni valamit ez ellen a történelmünkben mindeddig ismeretlen vészhelyzet ellen.
Másfelől viszont aggodalmat kelthet az a gondolat, hogy az „Orbánt vagy szeretik, vagy gyűlölik, a közönynek nincs helye” típusú megközelítés mennyit őriz meg a hajdani „Orbán maga a patás ördög” féle primitív, de átmenetileg mégis hatékony propagandából. Hogy vajon a nyugati sajtó még ma is mértékadó többsége nem fog-e mégis és továbbra is a gyűlölködőkkel azonosulni. Az a „seregszemle”, amely felsorolja, hogy hol mindenhol lelhetők fel az orbáni retorika fordulatai (a szélsőjobbos francia Nemzeti Frontnál, a spanyol Podemosnál, az új lengyelországi konzervatív vezetésnél, a balközép olasz kormányfőnél, a brit toryknál, sőt, az amerikai Donald Trumpnál is), de még inkább a putyini és az erdogáni rendszer „mértéktartó” változatának emlegetése alkalmasnak látszik arra, hogy az így keltett gondolati zűrzavarból megint valami „ördögpata” bújjon elő. Az olyan negatív minősítésekről, mint hogy „gazdasági populista”, nem is beszélve. Meg arról a ködösítésről sem, hogy „azelőtt falat bontott, most falat épít”. Amely ködösítés persze most már kontra produktív, hiszen egyre inkább köztudott, hogy a falat Európa egysége érdekében bontotta, amint ahogyan a mostanit Európa idegen megszállóktól való védelmében építi.
Mennyivel áttekinthetőbb képet kapunk, nemcsak a rendszerváltás utáni lengyel és a magyar, de bizonyos értelemben az egész európai politikai életről Bogár László Nincs veszve Lengyelország című írásából! (Magyar Hírlap, 2015. november 11.) Azt persze néhányan már megemlítettük, hogy mennyire félrevezető a politikai palettán a bal-és jobboldalt, mint fő törésvonalat megjelölni, és hogy ebben is „a globális véleményhatalmi terrorgépezetként működő média” a ludas. De elmaradt mindeddig annak a négy alaphelyzetnek a pontos fölvázolása, amely lényegében megfelel a Descartes féle derékszögű koordináta rendszer négy negyedének, illetve ezekben elhelyezhető, és középiskolás matematikatudással is könnyűszerrel felfogható. Amennyiben mondjuk, az x tengely (a vízszintes) jelenti a nemzeti elkötelezettség, a függőleges y tengely pedig a szociális érzékenység skáláját, akkor megállapíthatjuk, hogy az első negyed, amelyben mindkét tényező a pozitív tartományba esik, a magyar közéletből, politikai palettáról az Orbán kormány megjelenéséig hiányzott. Mert „a rejtett SZDSZ” jelen volt a nemzeti elkötelezettségű MDF-ben (mint ahogy a liberális indulású Fideszben is), amelyből hiányzott a szociális érzékenység (negyedik negyed), miközben a nemzeti érzést továbbra is megtagadó utódpárt a szociális érzékenység hangsúlyozásával a második negyedben foglalt helyet. Ezért is nyerhetett olyan többséggel 1994-ben, az első szabadon választott, ámde csalódást hozó kormánypárttal szemben, amely folytatta a Németh kormány által megkezdett spontán privatizációt. (Más kérdés, hogy ez a folyamat éppen a Horn kormány alatt kapcsolt ezres sebességre, az MDF-nél is nagyobb csalódást hozva a megvezetett rá szavazóknak.) A harmadik negyed természetesen az SZDSZ-é, amelynél mind a nemzeti elkötelezettség, mind a szociális érzékenység a negatív tartományba esett (vagyis hiányzott), az origótól balra, illetve lefelé. Ezt valóban csak az ál-radikális antikommunizmussal tudták ideig-óráig feledtetni, amíg csak össze nem borultak az utódpárttal egy koalícióba, hogy összenőjön, ami összetartozott, azaz, hogy a színfalak mögött valójában szét sem vált…
Ha az utódpárt a maga gyors és végzetesnek tűnő hanyatlásának okaival szembe kíván nézni, aligha hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy minden szociális érzékenységre, mint „baloldali értékre” való hivatkozása a Horn kormány óta lényegében hiteltelen. (Mégsem olyan rövid a választók politikai emlékezete, mint ahogyan ezt egyes statisztikák állítják.) Miért szavazzon rá, az utódpártra a mezei választópolgár, amikor a szociális érzékenységet is (minden ellenkező kétségbeesett ágálás, propaganda ellenére) végre a nemzeti elkötelezettségű kormányzópártban láthatja? Azon is érdemes persze elgondolkodnunk, hogy milyen mesteri kézzel keverte a kártyát a nemzetközi SZDSZ, amely a nemzeti elkötelezettségű, a kommunista internacionalizmus után fellélegzést hozó MDF-re lényegében rákényszerítette a szociális érzéketlenséget, vagy mondjuk így, kissé eufémizmussal szólva, a súlyos hiányosságokat felmutató szociális érzékenységet!
Többen rámutattak már nálunk, nemzeti sajtófórumokban: attól, hogy az SZDSZ kiesett a magyar parlamentből, az általa képviselt szellemiség, a rá jellemző politikai szándékok, motívumok egyáltalán nem szűntek meg. Azzal sem mondunk újat, ha felidézzük, hogy ezek mindmáig külső eredetűek, mint ahogy Európában is lényegében azok. Nincs miért csodálkoznunk azon sem, hogy milyen támadások érik Bogár Lászlót, különösen, ha végigtekintjük, hogy kik írták alá azt a levelet, amelynek ő az egyik célpontja. Legfeljebb megkérdezzük, miért csak most kerül erre sor, amikor ezt a szemléletes modellt már jóval korábban elénk tárhatta volna a szerző. Semmi kétségünk a felől, hogy nem most született meg benne.
De hát erre sem túl nehéz választ találnunk. Például azt, hogy nem akart a Csurka István sorsára jutni, akinek politikai gondolkodói érdemeit még ma is, jóval viszonylag korai halála után, csak óvatosan, szordínóval lehet emlegetni.
Bogár László megőrizte magát nekünk. Mit mondhatunk erre? Köszönjük neki ezt is.
K.I.B.
