(Egy tv-vita tanulságai)
Csizmadia László és Tamás Gáspár Miklós RTL-klubban folytatott vitáját látva-hallva sokunknak az az érzése támadhat, hogy a CÖF elnökének vitapartnere ugyancsak megszolgálta a Czakó Gábor által alapított Sántakutya díjat. (Mellesleg Baló György sem volt éppen pártatlan műsorvezető, legfeljebb néha úgy tett, de leginkább még azt se, mást persze nem is lehetett várni tőle.) Nem állíthatjuk ugyan, hogy TGM-et szellemi képességei és filozófiai, politikai tájékozottsága alapján egy kalap alá lehetne venni a magát balliberálisnak nevező ellenzék némely gyökérbunkó, primitív, primer indulatoktól, gyűlölettől fűtött szereplőivel. De bármilyen elegánsan és fölényesen (egyesek szerint bizonyára szuggesztíven) tagad a józan közvélemény számára nyilvánvaló tényeket és fogalmaz meg képtelen állításokat, ettől csak még nyilvánvalóbb lesz a közmondás, hogy a hazug embert bizony, a sánta kutyánál is könnyebb utolérni. Lássunk néhány példát!
Kezdjük ott, hogy amikor Csizmadia László föltette a Cui prodest? alapkérdését, vagyis, hogy kinek az érdeke ennek az irdatlan migráns-tömegnek a bezúdulása, TGM rögtön közbevetette (a közbevetéseket egyébként is túl sűrűn engedte mag magának, amely nem éppen a legmagasabb szintű vitakultúráról árulkodik), hogy „az övék”, mármint a bevándorlóké. Ami többszörösen hazugság. Senkinek nem érdeke, ha nem üldözik, csak rosszul él, hogy tengerbefúlást kockáztasson, illegálisan, erőszakosan megszálljon egy földrészt, ahol a maga kultúrájának (vagy kulturálatlanságának) agresszív képviselete és követelőző magatartása révén konfliktusba, netán polgárháborúba (mert többek szerint erre is jó esély van) keveredjen a többségi lakossággal. (Amely konfliktusokról azért nincs megírva, hogy ki húzza a rövidebbet.) Mindezt azért, hogy kitegye magát annak, hogy ha megússza az összeütközéseket, akkor utána rövid úton visszatoloncolják. Ha nem is oda, ahonnan jött, de oda, amely nem vágyálmai netovábbja. Más kérdés, hogy ő ezt nem tudja, hogy be van csapva, mert azt hitették el vele (ahogy Földi László mondta a Mélymagyarban), hogy „nagyon jó lesz ott nektek!” Vagyis TGM lényegében kitart amellett, hogy az egész népvándorlást senki nem tervezte és szervezte (beleértve a bevándorlók szülőföldjén kirobbant háború felelőseit is), mindez csak úgy „véletlenül”, „spontán” történik, mindenféle nagyhatalmi és egyéb érdekek nélkül. Bizonyára meg van sértve, ha a közvélemény a titkosszolgálati szakértőknek meg a saját józan eszének, tapasztalatainak jobban hisz, mint neki.
Ugyancsak nem érdeke ezeknek a gazdasági bevándorlóknak (ha ugyan nem ott tart még TGM, hogy ilyen nincs, mert mindenki menekült), hogy alacsony bérért alkalmazzák, kizsákmányolják, rasszista módon visszaéljenek a kiszolgáltatott helyzetével, és arra használják őket, hogy a hazai munkanélkülieket ne kellejen magasabb bérért alkalmazni, a fölöslegessé vált munkaerőt elbocsájthassák, a sztrájkokat pedig letörhessék, a „versenyképesség” érdekében. Ha ugyan egyáltalán el lehet hinni, hogy ettől az abszurd helyzettől némelyek működőképes gazdaságot és profitot remélnek, meg a „demográfiai problémát” akarják megoldani, és nem Európa térdre kényszerítése van elhatározva, minden más pedig csak ködösítés, figyelemelterelés. Tény viszont, hogy ez az egyébként valóban abszurd elképzelés a „motivált munkaerőről” mértékadó gazdasági körök, cégvezetők részéről igenis elhangzott. És egyszerűen azt állítani, mint TGM, hogy Angela Merkel ilyesmit nem mondott, vagy azt inszinuálni, hogy ő „ hivatalosan” nem ennek a koncepciónak az alapján áll, és nem ezzel indokolja a „Willkommenskulturt”, minimum arcátlan, de átlátszó csúsztatás. Amit egyébként bízvást az öngólok közé sorolhatunk.
A harmadik és leginkább tenyérbe mászó valótlanság azonban az az állítás (a vitapartnernek szánt replika), hogy Lengyelországban és Magyarországon azért nincsenek szélsőjobboldali pártok, mert maguk a kormánypártok töltik be ezt a szerepet. Ez Magyarországra nézvést azért is nevetséges, mert az a balliberális ellenzék hangoztatja, hogy a Fidesz egy húron pendül a Jobbikkal, és a Jobbik programját valósítja meg, amely ellenzék bábáskodott már a Jobbik megszületésénél is. Nyilván, hogy legyen kikkel a Fideszt összemosni, és kézenfekvő, hogy a magát nemzeti radikálisnak nevező (hazudó) politikai erő provokatív, a kormánypártot és a kormányt, egyúttal az országot kompromittáló megnyilvánulásai kinek jönnek jól, kinek az érdekeit szolgálják. (Ugyan vajon kinek, kiknek?) Tegyük hozzá azonban, hogy a szélsőjobb definíciója sajnos, nem logikai művelet, hanem a valóságértelmezést kisajátító neoliberális cselédsajtó monopóliuma. Úgy tűnik, afelé haladunk, hogy a szélsőjobb kritériumai között szerepeljen immár minden olyan állásfoglalás, amely önvédelemre szólít fel a reánk szabadított megszálló erőkkel szemben. Amelyek persze a megszállókat mozgató erők számára (micsoda gyalázatos összeesküvés elmélet! nincsenek is ilyenek!) szövetségesek, akikből, a szlovák kormányfő szavaival „védett fajt” fabrikálnak, miközben az önvédelemre buzdítókat vádolják szélsőjobboldalisággal és rasszizmussal.
És itt álljunk meg egy pillanatra. A józan közvélemény egészen más kritériumok alapján definiálja a szélsőségeket, akár a baloldalit, akár a jobboldalit, mint a botcsinálta, minden leplező kísérlet ellenére is önleleplező, lényegében körülhatárolható politikai érdekek szolgálatában álló „filozófus”. Ilyen kritérium az erőszakos fellépés, megnyilvánulás, az erőszakra buzdítás, a politikai érdekeknek erőszak segítségével történő érvényesítésére való hajlam. Egyáltalán: az erőszak olyan értékrendi szerepe, amely TGM múltjában, sajnos könnyen tetten érhető. Aki odafigyelt, az emlékszik rá, hogy ki volt az, aki az általa önkényesen szélsőjobbnak minősített sajtótermékeket árusító pavilonok felborogatására biztatott? (A pluralista társadalmi berendezkedés nagyobb dicsőségére.) Ki volt az, aki mintegy „balról előzve” hiányolta az erőszakos fellépést és a rendőrség erőszak monopóliumát is megkérdőjelezve fogalmazott meg gúnyos bírálatot a nem kellően tettre kész szociálliberálisokkal szemben? Valahogy így, hogy ”a szoclib zsúrfiú” azt mondja a rendőrnek: „legyen szíves, vehje le nekem ezen nácikat, ámbáh undohodom magától, maga bhutális szöhnyeteg”. Ahelyett, hogy maga lépne a tettek mezejére, az általa náciknak tartott elemekkel szemben. TGM erre a tettrekészségre való hajlamát személyesen bizonyította, amikor az első szabad választásokat megelőző kampány során a később mégiscsak győztes (az SZDSZ helyett győztes) párt egyik utcai rendezvényét olyan módon zavarta meg, hogy sleppje támogatásával kiragadta az éppen beszédet tartó közszereplő kezéből a mikrofont, hogy a maga eszméit népszerűsítse. Attól hogy ezt „Einstand!” felkiáltással tette, mutatván, hogy ő mennyire otthon van A Pál utcai fiúk világában, a gyűlés résztvevői még nem feltétlenül találták legitimnek ezt a kis erélyes beavatkozást.
Bizonyára vannak, akik javára írják, hogy annakidején, amikor két roma fiatalember tettlegességig fajuló viszályában is („Mortimer ügy”) rasszizmust látott és farkast kiáltott (milyen könnyen elhiszi még az ilyen ragyogó intellektus is azt, amit látni szeretne!) képes volt utána nyilvános bocsánatkérésre ragadtatni magát. Mások a hasonszőrűek közül ilyen helyzetben még ezt se teszik meg. Igaz, eléggé exponálta magát ahhoz, hogy úgy vélje, jobban jön ki a helyzetből, ha ezt megcselekszi. Talán úgy gondolta, hogy „egy következmények nélküli országban” (Fricz Tamás formulája) nem fog ettől változni semmi. Akárcsak Gyurcsány „önkritikájától”, az elhíresült hazugságbeszédtől, amelyet a magát balliberálisnak valló értelmiségi holdudvar megpróbált „igazságbeszédnek” maszkírozni. Csakhogy tévedtek. TGM is, Gyurcsány is, meg a holdudvar is. A fák nem nőnek az égig, és az ilyen elbizakodott megnyilvánulásokat sem lehet sokáig jelentős tekintélyvesztés nélkül megúszni. Mint ahogy egy következmények nélküli ország sem maradhatott mindörökre következmények nélküli. Bármennyire szerették volna is egyesek, hogy az maradjon.
K.I.B.
