Rövid távú (nálunk is) a politikai emlékezet, de mégsem annyira, mint egyesek gondolnák. Ha nálunk egy magát nemzeti, antikommunista politikai erőként meghatározó kormány kormányoz, netán még tesz is valamit azért, hogy önmeghatározása ne üres szó legyen, szembe kell néznie azzal, hogy posztkommunista ellenzéke és szövetségesei (éppen ők!) időnként előhozakodnak az ügynök-témával, és az ezzel kapcsolatos mulasztásokkal. (Ehhez csatlakozik ma már a magát ugyancsak antikommunistának hirdető, valójában ál-radikális Jobbik is, amelynek megnyilvánulásaiból azonban kitetszik, hogy fő ellenségnek nem a posztkommunista utódpártot, hanem a ténylegesen antikommunista kormányzópártot tekinti, visszaigazolva azokat a „mendemondákat”, amelyek keletkezésének körülményeiről szólnak.) Tehetik, gondolják az ex-elvtársak, hiszen ki emléksziki már a Duna-gate ügyre, más néven: a Végvári botrányra? Valóban nem emlékszünk rá elegen, de ahhoz mégis elegen, hogy néhányan megfogalmazzuk: így könnyű. Kicsempészem, eltüntetem, megsemmisítem az engem, illetve a pártomat kompromittáló iratokat (bizonyítani ezt úgysem lehet), aztán nagy hangon követelem az ügynök-törvényt. Ahogyan az a párt tette, amely először majdnem megnyerte az első szabad választásokat, a maga ál-radikális, tettetett antikommunizmusával (átmenetileg még azt is el tudták feledtetni, hogy kemény magjuk jó része az Aczél elvtárs baráti köréből verbuválódott), aztán persze koalíciót kötöttek az állítólagos fő ellenséggel, az utódpárttal. Erre mondta Orbán Viktor annakidején, hogy összenő, ami összetartozik, de azóta az is kiderült, hogy szét sem váltak.
Ez az álságos magatartás persze az utódpártot is jellemezte, amikor a parlamentben azzal dicsekedett, hogy köztük nincsen ügynök, bezzeg az MDF soraiban mennyi van! Amire a miniszterelnök, akinek a defenzív magatartása azért nem volt határtalan, meglehetősen frappáns választ adott. „Hát igen. Ezen az oldalon ülnek a beszervezettek, a másik oldalon a beszervezők.”
Mindez onnan jutott eszembe, hogy az LMP Ökopolisz nevű nyári egyetemének egyik rendezvényén Schiffer András is az ügynök-ügy elszabotálását vetette szemére Kövér Lászlónak és pártjának, nyilván sarokba szorítási szándékkal, talán nem is egészen sikertelenül. Lehet, hogy ennek tulajdonítható, az emblematikus Fidesz-politikus nagy visszhangot kapott kijelentése, hogy „őt már nem érdekli a Fidesz, csak a saját gyerekei”? Pedig igenis kell, hogy érdekelje, mint ahogy minket, Fidesz-szavazókat is érdekel, és éppen azért, mert érdekel a saját gyerekeink sorsa is. És ha tényleg őt is érdekli, jobban, mint elismeri, ne restellje ezt kimondani, mert sem korrupcióban, sem ügynökségben (spicliség által való rovott múltban és kompromittáltságban) nem múlja felül a Fidesz az álságosan nekitámadó ellenzéki pártokat. Amelyek „elfelejtenek” a maguk portáján seperni, és a közvéleményt a valóságosnál is amnéziásabbnak tartva követelik a (nem létező) ügynök-lista nyilvánosságra hozását.
De itt volna már az ideje, hogy valóban rendet tegyünk ebben a kérdésben. Nem tűnik fel az antikommunista közvéleménynek, hogy a posztelvtársak és a hozzájuk hasonlók nem egyszer (sőt, ’56 után tipikusan) zsarolással, megfélemlítéssel beszervezett III/III-asokkal „vitetnék el a balhét”, miközben a tartótisztekről alig esik szó? Akiknek a számára a legagyafúrtabb, legszófacsaróbb posztkommunista apologéták sem tudnának elfogadható mentséget találni. Hogyan lehet az ügynök-kérdésről úgy beszélni, hogy ne ezekre a zsaroló, beszervező, morálisan (kár, hogy egyelőre csak morálisan!) leginkább elítélhető, elítélendő „tartótisztekre” fókuszáljunk? Talán oly mértékben meghálálta szolgálataikat a kommunista rendszer, hogy a pénz mindenhatóságának világában az ő gazdasági-politikai erejük és érdekérvényesítő képességük még mindig túl félelmetesnek tűnik?
Ha így van, erről sem a Fidesz tehet. És arról sem, ha hiába szeretné az elszámoltatás párti közvélemény, hogy tegyen róla, hogy tegyen ellene, ha nem tehet. (Még a Biszku ügyben sem tud dűlőre jutni, hiába szeretne.) Egy valamit tehet: a társadalom morális ítéletét nem hagyja félresiklatni, zsákutcába futtatni. A zsarolót nem hagyja összemosni a megzsarolttal. Mert ha bűn a zsarolásnak engedni (valóban bűn, de aki nem volt még hasonló helyzetben, ne verje a más macsetéjével a bozótot) mekkora bűn maga a zsarolás?
Talán lesznek egykor jogászok, akik ezt is megpróbálják fölvétetni a totális diktatúrák emberiségellenes, soha el nem évülő bűncselekményei közé. A társadalom, amelynek értékrendje, értékítélete még ma is a morális logika és nem a politikai logika szerint működik, őket fogja támogatni.
K.I.B.
Szerző
Fenti gondolatokkal nem csak egyetértek, de együtt is érzek, ami valószínű azért van mert bizonyára közel egyidősek lehetünk, így volt módunk kiismerni a szocializmus minden mocskát de szomorúan tapasztaljuk az elcsalt rendszerváltást máig kihasználók aljasságát is. Sajnos kevés szó esik arról is, hogy történelmünk során hányszor használta ki a Nyugat a magyarok jóhiszeműségét majd hagyott cserben aztán. Meg aztán ha valamely hatalom látszólag mégis segített az aztán itt is maradt és vitt mindent amit elért. Így történt, hogy az utóbbi 700 évben legtöbbször létezett egy felsőbb („baráti”) hatalom,amely meghatározó volt az országunk életében. – Ilyen körülmények között mindig akadnak hazaárulók, akik pillanatnyi politikai, gazdasági haszonszerzés reményében gátlástalanul hazudoznak,árulkodnak. Egykor a habsburgoknál, majd a törököknél,szovjeteknél, most Brüsszelben és New-Yorkban. Hát ez az úgynevezett „Turáni átok” ami igazából sohasem létezett, csak a Habsburg propaganda találta ki.