Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker megválasztása kapcsán több hazai ellenzéki politikus kritizálta, sőt gúny tárgyává tette a magyar miniszterelnök nyílt állásfoglalását, amelyet ellenszavazatával is hitelesített.
Tulajdonképpen ki is Jean-Claude Juncker? Olyan politikus, aki egy európai szuperállam létrejöttét támogatja, és egyértelműen az európai föderációs tervek mellett teszi le a voksát.
A baloldali ellenzék ismét fordítva ül a lovon. Nem akarja észrevenni, hogy az európai civilek mindinkább szembehelyezkednek a föderatív Európa koncepciójával. Sokak szerint az Európai Unió azon bürokratái, akik a nemzetállami szuverenitás háttérbe szorításán munkálkodnak, már-már saját nemzetük elárulói. A hazai és európai folyamatok egyaránt arra utalnak, hogy a nemzetállami koncepciót lesajnáló politikusok ideje lejárt. A magyar miniszterelnököt ki lehet gúnyolni, de ez nem változtat a tényen, hogy a szavazás során az őt támogató kétharmados többség véleményét képviselte. Választási ígéretét teljesítette, amikor a mi nevünkben is kimondta Európa nyilvánossága előtt: az Unió reformjára van szükség, azt akarjuk, hogy a jövőben ne lehessen megkerülni a tagországok egyenrangúságának jogos igényét.
A brit és a magyar miniszterelnök Juncker-rel szembeni állásfoglalása történelmi jelentőségű. Véleményük nem egy személy ellen, hanem az Unió legfontosabb, minden tagország által elfogadott, de az idők során háttérbe szorult alapelvének újraélesztése érdekében hangzott el. A két vezető amellett szállt síkra, hogy ne lehessen „lopakodó” módon – vagyis a nemzetállamok parlamentjeinek jóváhagyása nélkül – felülírni az Európai Unió alapszerződését láthatatlan, kontinenseken átívelő hatalmi csoportok javára.
A Bilderberg-csoport nemzetek fölötti, titkossága miatt jelenleg ellenőrizhetetlen befolyását meg kell szüntetni, de legalábbis nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni. Az európai civil társadalom többségének abból is elege van, hogy egy kontraszelektált vezetés – tisztelet a kivételnek – viszi az Uniót egyre mélyebbre a politikai és gazdasági válság ingoványában, amint ezt az euroszkeptikusok számának növekedése is mutatja. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy nem a szakmai profizmus, és nem is az egzakt felelősségi rendszer jellemzi az Unió jelenlegi működését.
Az elégedetlenség érlelődik. Egyetlen tintacsepp még nem festi meg a vizet, de egyre több csepp – senki nem tudja, mikor – világosan látható kékülést okoz. Azt sem tudjuk, hányadik csepp volt Cameron és Orbán ellenszavazata Európa poharában. Gúnyolódni lehet, de nem kerülhető meg a tény: Európa népei ragaszkodnak a tagállami szuverenitáshoz, és elvárják nemzeti identitásuk tiszteletét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy meg akarják őrizni a döntési jogot azon kérdésekben, amelyek a szubszidiaritás Lisszaboni szerződésben is rögzített elve alapján tagországi kompetenciába tartoznak.
Az európai szocliberális politikusok – bár a „baloldaliság” erre kötelezné őket – évek óta nem vesznek tudomást ezen igényről. Politikai, hatalmi vágyaik és gazdasági érdekeik szolgáiként feltétlen végrehajtói lettek a globális pénzhatalom láthatatlan elitjének. Ebből következően a neoliberalizmus robotpilótája nem reagál a tényleges társadalmi igényekre, hanem változatlan érvrendszerrel repül a káosz felé. A civilizáltnak nevezett globálvilág egyértelműen a vesztébe tart, az Unió vezetőinek fogy az ideje. A 180 fokos fordulatot, ami a túlélés feltétele lenne, csak teljes átprogramozással lehetne végrehajtani.
A valóság nem feltétlenül a szocliberális elit elképzelése szerint alakul. A következő öt év alatt eldől, képes-e életben maradni jelenlegi formájában az Európai Unió. Miközben a gazdasági-társadalmi válság a torkunkig ér, az európai szegénység nő. A mostani vezetésnek nincs más válasza, mint még több bőrt lehúzni a kisemberről és a gazdaságilag gyengébb tagállamokról.
Közhely – éppen azért, mert a világtörténelem vitathatatlanul bizonyítja -, hogy a túl nagy birodalmak sorsa a bukás. A demokrácia terjesztésének jelszava mögött sokszor expanziós törekvések állnak. A politikai elvek nem exportálhatók, nem szoríthatók egyensablonok közé. Ha a vevő nem kér az áruból, ne tuszkoljuk a kosarába, ellenkező esetben szaporodnak a konfliktusok és egymás után törnek ki helyi háborúk.
Az ukrán helyzet nem más, mint a Trianonban elhelyezett egyik akna robbanása, és feltételezhetően ez még nem az utolsó. Az Európán kívüli világ történései is meggondolásra intenek. A jelek szerint a vén kontinens népeinek jutott az a feladat, hogy ellensúlyozzák a globális pénzvilág hatalmi törekvéseit, és az európai civil embereknek van is ehhez egy „titkos” receptje: az összefogás képessége. Talán éppen az a két csepp tinta gyorsítja fel a folyamatot, amelyet Cameron és Orbán Európa vizébe ejtett, megkísérelve az ígéretek földjéről a realitás felé terelni az Uniót.
Erópa az utóbbi időben nem sok pozitívummal dicsekedhet. A mai intézményrendszer hol alaptalanul ígér, hol szankciókkal büntet. Ez nem válasz a munkanélküli tömegeknek, akik évek óta magukra veszik a nehézségeket, és joggal érzik magukat becsapottnak az eredmények elmaradása miatt. A jelenlegi út tehát rossz. Ha Európa továbbra is két- vagy többsebességes marad, a társadalmi, politikai és gazdasági csőd csak fokozódni fog. Tovább nyílik az olló a „régi” és az újonnan csatlakozott államok polgárai között.
Most az a kérdés, mit tesz a következő öt évben az Unió? Szükség van az Európai Parlament által elfogadott és a nemzeti parlamentek részéről támogatott gazdasági programra. A végrehajtásnak legyenek számon kérhető felelősei. Az uniós intézményrendszer teljes spektrumáról évente készüljenek világos képet adó, objektív adatokon nyugvó értékelések. Nem hiányozhat a belső, valamint a tagországi viszontellenőrzés. Az Unió évente értékelje saját működését, és minősítsék azt a nemzeti parlamentek is. Ha az uniós tevékenység hatékonyságának hiánya tetten érhető, az eredmények elmaradásáról nem lehet elterelni a figyelmet egyes tagországok pellengérre állításával, a belpolitikába beavatkozó többes mérce alkalmazása szerint. Régi szabály, hogy az éjjeliőröket is ellenőrizni kell – ez a brüsszeli tisztségviselőkre is érvényes.
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök
