A napokban érdekes és lényeges adatokat közölt a Magyar Nemzeti Bank. Ezek között szerepel, hogy a jegybank 2,6 százalékos inflációt vár idén – kéttized százalékponttal többet, mint amit korábban prognosztizáltak –, valamint a korábbi előrejelzéssel megegyező, 3,6 százalékos GDP-növekedéssel számol. Az MNB szerint 2018-ban 3,7 százalékkal nő a gazdaság 3,0 százalékos infláció mellett, és a március 28-ai jelentés szerint két év múlva (2019-ben) a GDP várhatóan 3,2 százalékkal bővül majd, miközben a fogyasztói árak 3,0 százalékkal növekednek.
Érdemes néhány gondolat erejéig szólni magáról az inflációról mint fontos mutatószámról is. Az infláció nem más, mint a pénz elértéktelenedése – ha pedig vásárlói oldalról nézzük, áremelkedés –, ami a gazdasági növekedés velejárója. A magas infláció természetesen komoly veszélyeket hordoz magában, hiszen a bérek és pénzvagyonok elértéktelenedését vonja maga után és azt, hogy a pénz így kikerül a magyar nemzeti gazdaságból, mivel aranyban, „konvertibilisebb valutákban” vagy ingatlanokban keres magának helyet.
A polgárok zöme általában a valóságnál magasabbnak érzékeli az inflációt: ezt szubjektív inflációnak nevezzük. Azért beszélhetünk szubjektív ítéletről, mert természetesen mindenki másként érzékeli az inflációt – például attól függően, hogy valaki milyen termékeket vásárol; ez pedig olykor elfedi azt a tényt, hogy a bérek és nyugdíjak az árakhoz hasonló ütemben növekednek. Az MNB egyik legfontosabb feladata a nemzeti valuta értékének megőrzése, ehhez pedig több eszközt igénybe tud venni, így például egy jegybank az alapkamat segítségével próbálja befolyásolni az egyes gazdasági folyamatokat. Egyrészt így marad kordában az áremelkedés üteme, másrészt a központi bank ekként igyekszik megőrizni a nemzeti valuta értékét.
Az MNB hosszú ideig tartó jegybanki alapkamat-csökkentésének, valamint 2014-ben indított – a külső sérülékenység csökkentését célul kitűző – önfinanszírozási programjának eredményeként mérséklődtek az állampapírhozamok, ezáltal pedig csökkentek a költségvetés kamatkiadásai is. De mindez végső soron minek köszönhető? Gazdasági elemzők szerint a kamatcsökkentéshez részben szükség volt a meglehetősen alacsony inflációs környezetre is – ezt pedig a kormány eredményesnek bizonyuló egyes adópolitikai lépései (áfakulcs-csökkentés), valamint a kabinet hatósági árpolitikája (a rezsicsökkentési program) tette lehetővé.
A nemzeti-konzervatív oldal 2010-es kormányra kerülése után konszolidálni kellett az államháztartást, emellett a kormányzat kiemelt feladatnak tekintette az állam pénzügyi és költségvetési rendszereinek reformját is. A hosszú évek munkájának gyümölcseként beért vitathatatlan eredmények nyomán, egy folyamatosan javuló gazdasági-pénzügyi környezetben – immár mindhárom nagy nemzetközi hitelminősítő által elismerten – módosultak a kormányzati gazdaságpolitika legfontosabb célkitűzései is. Most elsősorban az jelent kihívást Magyarország számára, hogy úgy kell az uniós átlagnál kedvezőbb és tartós GDP-növekedést, valamint javuló versenyképességet felmutatni, hogy emellett sikerül megőrizni a jelenleg jónak mondható egyensúlyi mutatókat is. Mindennek pedig úgy kell történnie, hogy a magyar emberek, a magyar családok is további javulást érzékeljenek saját életszínvonalukban.
Erre az elmúlt időszak fényében minden esély megvan, és ezt célozza a kormány által tavaly novemberben aláírt, érdemi adócsökkentéseket is magába foglaló hatéves bérmegállapodás is, amely – a szükséges stabilitás megőrzése mellett – várhatóan a magyar gazdaság növekedését fogja eredményezni.
